A Magyar Állami Operaház Bryn Terfel áriaestjével zárta a Shakespeare400+ Fesztivál programját. A június 2-i eseményről MONA DÁNIEL írt kritikát
Hogy sok-e? Persze, hogy sok! Bryn Terfel egy showman, ehhez nem fér kétség. De nem attól az, hogy bohóckodik a színpadon, hanem attól, hogy eszméletlen zenei profizmus mellett teszi mindezt. Csakis ez a profizmus adhat legitimitást annak az intenzív jelenlétnek, amely a basszbaritont jellemzi. Sok énekes növendék a Zeneakadémia küszöbének első átlépésétől fogva teatralitással jár-kel, feltűnően hahotázik és társalog, ami olyan elvárást generál énekhangjukkal szemben, amelynek nem biztos, hogy akkor meg tudnak felelni. Terfel azonban bármilyen lécet megugrik, a jópofaság, a humor soha nem megy a hangi minőség rovására, ezért eszünkbe sem jut azt mondani, hogy milyen jó énekes lenne ez a fickó, ha nem marháskodna annyit.
Terfel a mintapéldája annak, hogyan kell értelmezni és eljátszani egy-egy áriát, hogyan és mennyire szabad módosítani vagy inkább karikírozni a leírt szólamot. De nem minden a torzított hang, a harsány kacagás, az erőteljes ordítás, a sok beszédszerű kiszólás, a hirtelen falzett hangra ugrás, a szándékosan túl drámaira vagy épp líraira énekelt részek, a nazalitás, az affektálás, a tüdőhang, a váratlan szünetek, a ritmusok végletekig feszegetése, a szélsőséges dinamika (Jesszus, ez nem minden?), az igazi hatáshoz szükség van arra a színpadi viselkedésre is, amit Terfel produkált.
Első megjelenésétől kezdve lazaság, barátságosság és jókedv jellemezte, és mindig ott csillogott szemében a humorra való vágy. A Szerelmi bájital címszereplőjét egy üveg sörrel modellezte, Dulcamara áriája alatt jóízűeket kortyolt belőle, majd a szám végén fenékig lehúzta, mialatt a karmester, Gareth Jones figyelt, hogy az utolsó korty eltűnésével egy időben intse le a zenekart. Verdi Otellójában aztán belepillanthattunk Terfel fájdalmasan drámai karakterébe is. Hihetetlen, hogyan képes valaki egy utolsó pillanatban beszúrt gag után azonnal elszánt és bosszúálló Jágóvá válni.
Amit pedig Falstaffként művelt… A híres „L’onore, ladri!” kezdetű monológban Terfel bemutatta, milyen összetett tud lenni egy operai karakter. Énekében egyszerre volt jelen a tömény gúny, amely Falstaffot övezi, az esetlenség és persze az öreg, pocakos címszereplő őszinte kifakadása. Azt hiszem, erre mondják: azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek szegény Falstaffon.
Az est második felében a walesi énekest megszállta az ördög: Bryn Teufel(!) Boito Mefistofeléjéből és Gounod Faustjából adott elő egy-egy démoni részletet. Az az arcberendezés… Nem mondhatjuk rá, hogy Mefisztónak született, mert Wotannak, Falstaffnak, Jágónak és Dulcamarának is tökéletes. Ekkor a legördögibb volt, amit énekestől valaha láttam. Olyan grimasztára van, amellyel tényleg egyik pillanatról a másikra képes teljesen ellentétes szerepekbe bújni. És valamennyi grimaszhoz tartozik professzionális és találó hanganyag is.
Ejtsünk pár szót a már említett Jonesról és a Magyar Állami Operaház Zenekaráról. A felszínre merészkedett zenészekre nem lehet panaszunk. Hangerőben lehetetlen volt elnyomni Terfelt, így az egész zenekar felszabadultan, természetesen játszhatott. Jó látni is néha, micsoda teljesítményt nyújtanak hazánk láthatatlan muzsikusai. A Terfel mókáiban gyakran szerepet kapó Jones egyértelmű, a szükségesnél sohasem több mozdulattal vezényelt, és érzékenyen reagált a hatalmas basszbariton legapróbb poénjaira is. Az estnek volt még két énekes közreműködője: Sáfár Orsolya és László Boldizsár. Előbbi a Szerelmi bájital egyik duettjében énekelt Terfellel, utóbbi szólószámot kapott Verdi Macbethjéből. Tisztességes előadások voltak, amelyek nem kívánták elvenni a rivaldafényt az est főhőséről, ellenben jólesően simultak a műsorba.
Egyedül az igaz, mély lírát hiányoltam Terfel áriaestjéről, a lágyságot. Mindegyik áriában volt valami buffo, groteszk, bumfordi, agresszív, gonosz vagy tekintélyt parancsolóan hatalmas, de nem hallottuk Terfel érzéki énjét. A „Ha én gazdag lennék” kezdetű örökzöld ráadás sem kárpótolt, na, de ami utána jött… Egy tradicionális walesi altatódal, a Suo-Gan zárta a ráadások sorát. Ezzel búcsúzni – ez az elegancia és a kultúrára való fogékonyság. Ennél az előadásnál jobb zárszó pedig nekem sem kell:
Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház