Bryn Terfel koncertje a Művészetek Palotájában, 2012. február 4. ÁDÁM TÜNDE írása
Szombat estig úgy gondoltunk az áriaestekre, mint olyan elkerülhetetlen eseményekre, melyek alkalmával egy vagy több művész talpig elegánsan, a férfiak frakkban vagy szmokingban feszengve, izzadva, zsebkendővel törölközve, a női előadók pedig több ruhakölteményt felvonultatva, de mindkét nem képviselői nagyon komolyan, szálfa-egyenesen, esetleg terpeszben állva művelik művészetüket. Összekötésként pedig egy papírjaival ki-be sétálgató konferansz sorolja a műsort, nehogy a nézőt bármi váratlan érje az este folyamán. Ennek érdekében még a zenekari számok is ugyanabból a fél tucat zeneszámból variálódnak.
Ezzel nagyjából összefoglaltuk, miért nem kedveljük az ilyen koncerteket, és azt is, hogy aki ezeket kedveli, miért érezhette magát furcsán szombat este a Művészetek Palotájában. Ugyanis a kötelező Végzet hatalma-nyitány elhangzása után semmiben sem emlékeztetett az esemény egy átlagos áriaestre.
Bryn Terfel belépésével más dimenzióba kerültünk: nem koncert volt, hanem előadás. Noha a walesi énekest eddig is ismerhettük tekintélyes diszkográfiája jóvoltából vagy éppen a Met-közvetítéseket figyelve, élőben mégis először láthattuk Budapesten. Az élő találkozás pedig rácsodálkozás is egyben: nem hiszem, hogy láttam még valakit ennyire felszabadultan élni a színpadon. Nemcsak arra gondolok, hogy mennyire tud bánni a közönséggel – ez az első (Dulcamara-)ária alatt kiderült –, hanem hogy fesztelensége, természetessége – majdnem azt mondtam: otthonossága (de miért is ne? – elvégre házikabátra emlékeztető öltözete ezt sugallja), vagyis egész színpadi létezése teljesen más minőség, mint amihez szoktatva vagyunk. Apróságnak tűnik, mégis fontos: itt van valaki, aki nem a kezét tördeli, nem nyújtogatja, nem köröz vele végtelenül manírosan, hanem kifejezésre használja. Akár egy teljes számot kitölt azzal, hogy elszív egy láthatatlan cigarettát, és az egész este folyamán nincs egyetlen olyan mozdulata, amely véletlen volna. Bryn Terfel nem énekes. Pláne nem operaénekes (műfajilag igen sokszínű repertoárját végignézve: besorolhatatlan). Bryn Terfel előadóművész, amely szóösszetételben az előtag és utótag egyformán fontos.
A Bad Boys című, 2010-es lemezről válogatott a koncert műsora, néhány zenekari és énekkari számmal feldúsítva. A Rosszfiúk összegyűjtése kézenfekvő egy basszbariton részéről, hiszen repertoárjának nagyobb részét alkotják, egyszersmind felfedezés értékű a hallgató számára, hiszen megvizsgálhatjuk, hányfélék a rosszfiúk és mennyi árnyalata van ennek a szerepkörnek is. Az előadó számára pedig kiváló lehetőség annak bemutatására, hogy mennyi hangszínt, árnyalatot tud, valamint hogyan képes néhány perc alatt a semmiből figurát teremteni. (Tegyük a szívünkre a kezünket: hány olyan operaénekest ismerünk, akinek ez nemhogy koncerten, hanem egy komplett előadás teljes hosszában sem sikerül?)
Bryn Terfel nem vádolható azzal, hogy állandóan szép hangon énekel. Sőt. Más kérdés, hogy mennyivel többre értékelem a tökéletesre glancolt és teljesen kifejezéstelen frázisok helyett a talán kevésbé makulátlan, ám tartalommal is megtöltött előadásmódot – és ez utóbbit felsőfokon műveli Bryn Terfel. Ezért aztán nem is az esetleges hibákra fogok emlékezni ebből a koncertből, hanem arra, hogy egy kivételes előadóművészt ismerhettem meg, aki például a Son lo spirito-ária valamennyi „No”-ját más és más hangszínnel, hangsúllyal ejtette, de ami fontosabb: elérte, hogy a koncertműfajjal szembeni ellenérzéseimet feladva, igazán jól érezzem magam egész este.
Ezért aztán elnézést kérek mindenkitől, aki szigorú, hangokra lebontott kritikát várt az estéről, ám megígérem, hamarosan, a Bad Boys-lemez kritikájában visszatérek erre is.
Fotó: Mat Hennek / Deutsche Grammophone