A gyermek visszatér

Maurice Ravel: A gyermek és a varázslat – Művészetek Palotája, 2012. február 16. BÓKA GÁBOR kritikája

Maurice Ravel

Az utóbbi időben mintha divatba jött volna mifelénk Maurice Ravel egyfelvonásosa, A gyermek és a varázslat: bő fél évvel az után, hogy a Művészetek Palotája ifjúsági programjainak keretében kétszer is hallható volt, múlt csütörtökön ismét elhangzott a mű – ezúttal azonban a Nemzeti Filharmonikusok bérleti hangversenyén, „normál” esti előadáson, javarészt (de nem kizárólag) felnőtt közönség számára. Örvendetes tény ez, hiszen bármily fontos szerepet játszott is az előző századelő magyar zenei életében a francia muzsika termékenyítő hatása, ennek nyomai teljesen eltűntek mára a honi operarepertoárból (ha még egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről). Untig ismert közhely, hogy a magyar zenés színpadokon időről időre feltűnő francia operák száma mára egyetlen egyre, Bizet Carmenjére szűkült – még a korábban lekörözhetetlen népszerűségűnek hitt Faust (mármint Gounod-é) is kikopott a műsorból. Az okok boncolgatása meghaladná jelen recenzió kereteit; annyi bizonyos, hogy ha valaki, úgy Kocsis Zoltán nem csak elméletben, de gyakorlatban is sokat tesz azért, hogy a helyzet megváltozzon. Öt esztendeje emlékezetes előadásban dirigálta Debussy alapművét, a Pelléas és Mélisande-ot; s most a Ravel-opera előadása sem tűnt kevésbé revelatívnak.

Kocsis Zoltán (fotó: Felvégi Andrea)

A gyermek és a varázslat élményszerű előadásának két igazi nehézsége van: egyrészt a zenekari anyag igényessége: a darab tekintélyes része bővelkedik kamaraállásokban, melyek igencsak próbára teszik a kevésbé differenciált operapartitúrákhoz szokott zenekari muzsikusokat. Talán mondani sem kell, hogy a Nemzeti Filharmonikusok felkészült, és az operai rutinjáték által le nem strapált zenészei fölényesen boldogultak a kihívásokkal, s különösen a fafúvók érzékeny játéka nyomán olykor egészen varázsos pillanatoknak is tanúi lehettünk. A másik nehézség a mű dramaturgiájából adódik: Ravel másik egyfelvonásosával, A pásztorórával szemben, melynek cselekménye a hagyományos commedia dell’arte-sémát követi, A gyermek és a varázslat erősen mozaikszerű, epizódok füzéréből áll – a muzsika is ezen elv jegyében fogalmazódott. A karmester számára tehát az jelent kihívást, hogy a mozaikszerűség nem váljon töredezettséggé, hogy a darabnak s az előadásnak legyen egységes íve, tartson valahonnan valahová – ugyanakkor megmaradjon sokszínűsége is. Kocsis Zoltán mindezt profi operakarmester módjára oldotta meg, s ezen felül azt is éreztetni tudta, hogy Ravel zenéje személy szerint is fontos neki: elmélyült, a dolgok lényegéig leásó muzsikálásnak lehettünk tanúi a koncert második részében.

Meláth Andrea

A gyermek… szerepei nem tartogatnak különösebben nagy kiugrási lehetőséget a szólisták számára; nem „ziccerszerepek”, nélkülözik a látványos énekelnivalót (jóllehet meglehetősen igényesek, különösen a francia nyelvben és deklamációban nem feltétlenül járatos magyar énekesek számára), és terjedelemre sem hosszúak. Ha valaki a korrekt teljesítménynél többel tud előrukkolni valamelyik karakter bőrébe bújva – az több mint megsüvegelendő. Most ez történt: Meláth Andrea felfedeztette velünk a gyermek szólamának sokrétűségét, a karakter gazdag érzelmi világát. Nem először írjuk le róla, hogy azon kevés énekeseink közé tartozik (s itt voltaképp fölösleges határvonalat húzni: nemzetközi viszonylatban is ritka ma már az ilyen), aki számára az éneklés és a színpadi játék igényessége nem egymástól független, hanem egymást feltételező fogalmak, s ennek eredményeként vokális megformálásába is beszüremkednek a karakterizálás finomságai. Meláthmak nem csak egy icipicit elszínezett alaphangja van a gyermek figurájához, hanem ebből kiindulva árnyalatok egész sorát birtokolja a különböző érzelmi stádiumok érzékeltetésére, s egyben a jellemfejlődés világossá tételére. Ez így, együtt nem csak itt és most szerzett kiemelkedő élményt, de arra is újfent felhívta a figyelmet, hogy Meláth Andrea művészete különleges érték – bárcsak sokkal gyakrabban sikerülne számára méltó és megfelelő szerepet találni színpadainkon!

A többi énekes szólista, ha nem is az árnyaltságnak ezen a fokán, de szintén emlékezetes teljesítményt nyújtott – Széll Cecíliának külön köszönet, hogy saját két szerepe mellett egy megbetegedett kolléganő másik két szerepét is vállalta. De a többieket – Lehőcz Andreát, Schöck Atalát, Megyesi-Schwartz Lúciát, Cser Krisztiánt, Dóri Eszter Zitát, Bognár Szabolcsot és Gavodi Zoltánt is csak dicséret illeti a hallottakért; fontos szerepük volt abban, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet majdnem megtöltő közönség jó emlékeket őrizzen meg e majdnem-gyermekeknek készült operáról. Kíváncsian várjuk, hogy A diótörő és A gyermek… után milyen, minden korosztálynak izgalmas újdonsággal tudnak előrukkolni a Nemzeti Filharmonikusok.