A technika istene

2012. február 22.

Richard Wagner: Az istenek alkonya – közvetítés a Metropolitan Operából, 2012. február 11. KONDOR KARA írása

Siegfried: Jay Hunter Morris (fotó: Ken Howard)

Amióta a technikai fejlődés a színházakban is egyre erőteljesebben érezteti hatását, a néző aggodalommal közelíthet egyes előadásokhoz: vajon a kitágult lehetőségek a műértelmezés eszközigényét hivatottak kielégíteni, vagy épp a gondolat helyett, egyfajta cirkuszi látványosság elérésére szolgálnak? (Ahogyan azt láthattuk Budapesten a 3D-s Kékszakállú-előadáson.)

A Metropolitan Opera Istenek alkonya-előadása valóban lenyűgöző technikai apparátust vonultat fel, nagy valószínűséggel a színházi lehetőségek megújítójaként fogunk rá emlékezni. Ahogyan ennek a Ring-ciklusnak korábbi előadásaiban is láthattuk, főszerepet kap egy különleges formájú, számos részből álló és alakváltoztatásra képes színpad, amely a vetítések segítségével rövid idő alatt képes egészen új formákat, új helyszíneket létrehozni, és így kiválóan alkalmas a Wagner-művek jelenetváltásaira (Siegfried rajnai útját valóban utazásként élhetjük meg, amely során eljutunk Brünnhilde sziklájától a Gibichungok csarnokáig). Ugyanakkor Az istenek alkonya emberi világa a Ring más részeinél kevésbé igényli nagyszabású természeti képek megjelenítését, amelyekre a színpad elsősorban alkalmas, így különleges lehetőségei sokszor háttérbe szorulnak (a rendezés leginkább a Rajna-jelenetben képes kihasználni, ahol az éppen emelkedőt formáló színpad a sziklákkal, zúgókkal teli folyót formálja meg, és ezen kapaszkodnak föl és csúszkálnak le a sellők, majd később itt mossa meg a véres kezét Gunther). A különleges színpad lecsökkent szerepének is betudható, hogy az egyébként zeneileg is kiváló előadás némi hiányérzetet hagyott maga után.

Siegfried rajnai útja (fotó:Ken Howard)

A másik ok a rendezői megközelítésben kereshető. Robert Lepage nagyon erősen hangsúlyozza, hogy Az istenek alkonya a korábbi darabok mitologikus világából leszáll az emberek közé, így gyakorlatilag minden természet- és emberfeletti aspektusától megfosztja a művet. Csak egészen minimális jelzések utalnak arra, hogy a történetnek köze van bármihez ennek a néhány, a színpadon jövő-menő, saját balsorsát panaszló embernek az életén kívül, hogy egy nagyobb történet folytatását látjuk, pláne arra, hogy ehhez az egészhez esetleg nekünk, nézőknek is van valami közünk. Előírásszerűen megjelennek ugyan Wotan hollói, a nornák szövik a fonalat, de a zárójelenetben már nem az istenek, csak a Gibichung-csarnokban korábban már látott istenszobrok pusztulása következik be. (Az egyetlen olyan jelkép, amely kissé mégis túlmutat a világnak ezen a szintjén, a Siegfried megjelenésével feltűnő nap, amely végigkíséri a főszereplőt, halálával pedig elsötétül.)

Brünnhilde és Waltraute: Deborah Voigt és Waltraud Meier (fotó: Ken Howard)

Azt várhatnánk tehát, hogy a rendezői felfogás a műben megjelenő emberi világ kérdéseit, problémáit fogja kiemelni. Emellett szól a színpadi történés legemlékezetesebb része is, Siegfried halála, ahol az előadás egyik legnagyszerűbb színészi alakítást nyújtó szereplője, a Gunthert megformáló Iain Paterson gyakorlatilag „elviszi a show-t”, tökéletesen eltereli a figyelmet a frissen elhunyt főszereplőről. Siegfried gyászzenéje megrázó erejű marad, de ennek oka nem a főszereplő, egy rendkívüli ember, egy korszak egyetlen reménységének elvesztése, hanem a középszerű ember összeomlása, aki túl gyenge volt helyesen cselekedni, eszközzé vált egy rossz ügyben, egyszerre vágyta a gyilkosság elkövetését – amiért bűntudatot érez –, másfelől elborzasztja a barátját ért hátulról jövő támadás, és a tett véres volta, ő maga pedig sem végrehajtani, sem megakadályozni nem volt képes azt.
Ha csak ezt a részletet néznénk, a koncepció még érdekes is lehetne, de a zárójelenetben Lepage felfogása csődöt mond. A papírforma teljesítve van, nagyjából minden úgy történik, ahogyan azt Wagner színpadi utasításaiban leírta (néha már szinte zavaróan, egy csomó szereplőt ide-oda kell rendezgetni, amitől a jelenet sokat veszít átszellemültségéből), de az egész befejezés üres marad, olyan, mint mikor egy olvasni alig tudó gyerek ad vissza értelem nélkül, mechanikusan egy szöveget. Látunk tüzet, aztán marad egy egész színpadot betöltő vízfüggöny, a néző fejében pedig sorjáznak a kérdések: Miről szól ez az egész? Mi az értelme? És legfőképpen: mi közünk hozzá?

A zenei megvalósítás szerencsére sokkal több örömet okozott, mint a színpadi. Habár a közvetítés technikai minősége nem volt kifogástalan, kétség sem maradt afelől, hogy egészen kiváló énekeseket hallhattunk. Deborah Voigt nagyszerű Brünnhilde, teherbírása, hangja szépsége, ereje, valamint a benne lakó energia és szenvedély is erre a szerepre predesztinálja. Partnere Siegfried szerepében Jay Hunter Morris volt, akivel remek párost alkottak. Ha valaki ilyen színvonalon képes elénekelni Siegfried szerepét, annak a kisebb hibáit nem is nagyon illik észrevenni, csak annyit jegyeznénk meg, hogy a tenorista hangja kissé vékonyabb és világosabb, mint ami a szerephez ideális lenne, ráadásul roppant furcsán illik robusztus termetéhez.


Hans-Peter König alakította Hagent, akit idehaza jól ismerünk a bayreuthi közvetítésekből. Most is bebizonyította, hogy gyönyörű, sötét basszus hangja ideális Hagenné teszi, ráadásul a többi szereplő fölé tornyosuló hatalmas termetétől kellőképpen félelmetesnek is tűnt. Egyedül arcjátékát találtam kissé egysíkúnak, bár valószínűleg némi rendezői instrukcióval ebből is többet lehetett volna kihozni (erre utal például, hogy Siegfried halála után a Gutrunét alakító Wendy Bryn Harmerrel egészen érdekes némajátékot folytattak).

Gunthert a már említett Iain Paterson alakította, aki remek hangja mellett összetett szerepformálásával is megörvendeztetett minket, láthattuk benne a behízelgő politikust, akinek azt sem szabad elhinni, amit kérdez; a családi szennyest takargató képmutatót, aki erőszakkal vezeti Brünnhildét a nép előtt, és láthattuk végső meghasonlását is. Igazán sajnálatos, hogy a rendezés az utolsó jelenetben gyakorlatilag elfeledkezik Guntherről, halála mintegy mellékes eseményként zajlik. Gutrunét Wendy Bryn Harmer formálta meg, aki szép hangjával és Barbie-babára emlékeztető külsejével remekül hozta a könnyelmű lányt, aki olyan eseményekbe avatkozik bele, melyek később túl nagy súlyúnak bizonyulnak számára.

Gunther és Siegfried: Iain Paterson és Jay Hunter Morris (fotó: Ken Howard)

A kisebb szerepekben is igazi nagyságokat láthattunk-hallhattunk: bár a Ringnek ebben a darabjában csak egészen rövid jelenet jutott az Alberichet alakító Eric Owensnek, hangja és színpadi jelenléte mégis emlékezetes maradt. Waltraud Meier bebizonyította, hogy a rendkívül hosszú első felvonásnak nem kell szükségszerűen unalmassá válnia a Waltraute-jelenetnél, sőt egészen különleges is lehet, ha ilyen remek énekesnőt hallhatunk benne. Ráadásul Deborah Voigttal nagyszerűen összeillettek, Brünnhilde szerelmes naivitása és kissé könnyelmű viselkedése éles ellentétbe került Waltraute megkeseredettségével.

A három norna (fotó: Ken Howard)

A nornákat Maria Radner, Elizabeth Bishop és Heidi Melton, a Rajna-lányokat Erin Morley, Jennifer Johnson Cano és Tamara Mumford alakította, mindannyian magas színvonalú teljesítményükkel járultak hozzá a produkcióhoz. Utóbbiak úszást imitáló mozdulatai ugyan erőltetettre sikerültek, de ezért valószínűleg a túlzott realizmusra törekvő rendezés okolható. A Metropolitan Opera Énekkara igazán átütő erővel szólt, ám a zenekar Fabio Luisi irányítása alatt az elfogadhatónál többet rontott; Wagner esetében nem meglepő módon, főleg a fúvósok.

Az előadás összhatásában sajnos a kidolgozatlanságok, átgondolatlanságok miatti negatív tényezők bizonyultak erősebbnek, a lenyűgöző technikai és magas színvonalú zenei kivitelezés ellenére is. A szellemi világot a technika istene sem képes pótolni…

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések