100 éves Eggerth Márta

A cím megfogalmazásakor tudatosodott csak jelen sorok írójában, milyen finom különbségtételre ad lehetőséget a magyar nyelv: más, nem köszöntő, hanem megemlékezés-jellegű írásaink „100 éve született” fordulata helyett a „100 éves” félreérthetetlenül jelzi, hogy akit szerény eszközeinkkel köszönteni igyekszünk, mindannyiunk legnagyobb örömére az élők sorában van. Hihetetlen, de igaz: az örökifjú és beskatulyázhatatlan Eggerth Márta a mai napon ünnepli századik születésnapját.

Hollywoodi filmbe illő élete és karrierje – melynek egyetlen kevésbé sikeres állomása épp egy hollywoodi kitérő volt – a csekély számú magyar nyelvű forrásból ismertnek mondható. Budapesten született 1912-ben, apai ágon zenekedvelő, anyai ágon hivatalos zenei végzettséggel is rendelkező családból: édesanyja, Tilly Herzog a Zeneakadémia ének szakos hallgatója volt, s saját karrierjét adta fel, hogy kislánya tehetségét segítse. A tanítás és a menedzselés igen hamar eredményre vezetett: Eggerth Mártát csodagyerekként ünnepelte a közönség, mikor tizenegy évesen bemutatkozhatott a Pesti Vigadóban. (Bizonyos források egy operaházi fellépésről is tudnak – utóbbi alkalommal Offenbach Hoffmann meséinek Olympia szerepét énekelte volna –, ennek azonban nincs nyoma a színház száz éves történetét feldolgozó kötet adattárában.) Operaénekesként indult hát karrierje, mely később aztán az operett, sőt a musical felé kanyarodott, nem csak színpadon, de filmen is.

A nemzetközi operettszínpadok számára Kálmán Imre húga fedezte föl Eggerth Mártát, aki ekkor már a budapesti Magyar Színház sztárja volt (Ábrahám Pál például kifejezetten az ő hangi adottságaira, kiváló koloratúrkészségét figyelembe véve komponált új számokat egyik operettjébe). Még csak tizenhét éves, amikor az utolsó pesti siker, egy Zerkovitz-darab előadása után kopognak ajtaján. „Drága, amint tud, menjen Bécsbe, mert a bátyám pont ilyen kislányt keres, mint maga. – Mit képzel, ki vagyok én? Hát ki a maga bátyja? – A bátyám Kálmán Imre. Most csinált operettet, A montmartre-i ibolya címmel” – emlékezett vissza Eggerth Márta a Kálmán Imre húgával történt találkozására egy, néhány évvel ezelőtt az RTK Klub számára készült riportfilmben.

Bármilyen hihetetlen, a lenyűgöző bécsi siker – a Johann Strauss Színházban tartott ősbemutató második szereposztásából rövid idő alatt előlépett az első szereposztás címszereplőjévé – is csak átmeneti állomásnak bizonyult a művésznő karrierjében. A Kálmán-operett előadását vendégszereplésre hívták Hamburgba, ahol ezt követően szintén sztárként tekintettek Eggerth Mártára. Az ekkortájt a filmvilág európai középpontjának tartott Berlinből csakhamar megérkezik az első felkérés is: a dekoratív Eggerth Mártából magától értetődően lesz a kor szépségideálja, a zenés műfajok hosszú időre verhetetlen királynője a mozivásznon – noha korábban mindössze egyszer, 1929-ben állt kamera előtt, a némafilmből később hangossá operált Csak egy kislány van a világon című műalkotásban, Jávor Pál oldalán. A berlini évek sikersorozatát a nácik 1933-as hatalomra kerülése sem tudta azonnal megszakítani: 1938-ig bezárólag összesen huszonhat film készült el Eggerth Márta főszereplésével, köztük olyan, már akkor klasszikusnak számító operettek feldolgozása is, mint A csárdáskirálynő vagy A cárevics. 

Karrierje mellett legendássá vált boldog házassága is a lengyel tenor-világsztárral, Jan Kiepurával: 1934-ben egy filmforgatáson ismerkedtek meg, noha évtizedekkel később Eggerth Márta úgy emlékszik (szintén a kereskedelmi csatorna riportfilmjében): már tizenévesen elvarázsolta a férfi hangja, s budapesti vendégszereplésekor többekkel együtt várta őt a művészbejárónál. „Úgy beleszerettem, hogy majd megőrültem, és vártam a bejáratnál, a művészbejáratnál. Persze észre sem vett. Én mondtam az édesanyámnak: ennek az embernek, meglátod, én leszek a felesége!” Ahogy az a mesékben lenni szokott, a csoda megtörtént: Eggerth Márta valóban Jan Kiepura felesége lett.

Útjuk ezután nem csak emberileg, de művészileg is a lehető legszorosabban összefonódott. Bár Kiepura operaénekesként vált világhírűvé, Eggerth Márta pedig néhány kirándulástól, pár lemezoldalnyi felvételtől eltekintve megmaradt az operett műfajánál, mind filmjeikben, mind a színpadon megtalálták a módját a közös szerepléseknek.

Törést csak a már említett hollywoodi ajánlat okozhatott volna kettejük között: ez huzamosabb ideig szólította volna az időközben otthonukul választott Egyesült Államok nyugati partjára az énekesnőt, míg férjét ez idő tájt a New York-i Metropolitanhez kötötte szerződése. Talán ez is okozhatta, hogy a kezdeti sikerek és a kialakulófélben lévő baráti kapcsolatok (itt elsősorban Judy Garland nevét kell említenünk) dacára Eggerth Márta mégis feladja hollywoodi karrierjét, s visszatér New Yorkba. A film helyett újra a színpad sztárja lesz, a Broadway primadonnája. Az Amerikában mindaddig nem túl sikeres hagyományos operetteket egyre-másra dolgozzák át a helyi közönség elvárásai szerint – Eggerth pedig kiváló primadonnája a megfrissülő, megfiatalosodó, kicsit talán musicalesített operetteknek. A víg özvegy címszerepét, Glavari Hannát kétezer alkalommal énekelte a Broadway-n.

A háború után férjével rövid időre visszatérnek Európába, s ismét közösen állnak kamera elé. A vasfüggönnyel kettévágott földrészen mindkettejük hazája megközelíthetetlennek tűnik első látásra, ám amíg Kiepurát végül több sikeres koncertkörúton is vendégül látják Lengyelországban az 1950-es években, addig Eggerth Mártát utolsó pesti látogatása, 1938 óta semmilyen formában nem invitálták meg Magyarországra. Rendszerek jönnek és mennek, de a művészeti díjak odaítélésekor tudomást sem vesznek a létezéséről, s a róla szóló magyar nyelvű irodalom is bántóan csekély terjedelmű – nem is beszélve arról, hogy filmjei, lemezei idehaza jószerivel vagy teljes egészében hozzáférhetetlenek. Itthoni megismertetéséért a televíziósok és a dokumentumfilmesek tették talán a legtöbbet: Kerényi Dávid és Kerényi László Csak egy kislány… találkozás Eggerth Mártával címmel forgatott róla dokumentumfilmet (2002-2004), az RTL Klub XXI. század című műsorának többször idézett riportját pedig Békéssy Olga készítette. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ha ő maga nem is járt köztünk a háború óta, relikviái egy kiállítás keretében mégiscsak eljutottak hozzánk: a húszas-harmincas évek berlini filmvilágának magyar vonatkozású emlékeit gyűjtő Kőniger Miklós gyűjteményének darabjai kerültek szűk évtizede az Operaház Vörös Szalonjának látogatói elé – a kiállítás megnyitójaként Parti Nagy Lajos tartott laudációt a művésznőről.

Aki pár évvel ezelőtt még töretlen lelkesedéssel vetette bele magát a munkába: szívesen idézi fel emlékeit, nem csak prózában, de ha kell, dalra is fakadva. Bár férje fájóan korai, 1966-os halálát követően néhány évre visszavonult a nyilvános szerepléstől, családja rábeszélésére újrakezdte – s nagyobb sikereket ért el, mint valaha. Járjon bár Amerikában vagy Európában, mindenütt szívesen látott vendég; az elmúlt évtizedben Bécs is többször vendégül látta, hogy emlékeiről meséljen. Csak Magyarország nem tartotta mindeddig fontosnak, hogy köszönetet mondjon annak az énekesnőnek, aki ragaszkodott hozzá, hogy minden filmjében elénekelhessen egy magyar dalt – kéretlen országimázsként, pusztán a hazája iránti szeretetből. Ünneprontók vagyunk, ha azt mondjuk: oly tipikusan magyar történet ez?

De félre borúval, hiszen ez most az ünneplés ideje. Kívánhatunk-e mást a ma százéves művésznőnek, mint jó egészséget és sok boldogságot a következő száz esztendőre is – minden magyar opera- és operettrajongó nevében?