100 éve született Simándy József

Születésének centenáriumán pályatársak emlékeznek a legendás tenorkirályra. JÁNOSI ILDIKÓ összeállítása

Simándy József (fotó: Magyar Állami Operaház)
Simándy József (fotó: Magyar Állami Operaház)

Simándy Józseffel legelőször A trubadúrban énekeltem együtt, egy olyan csapatban, amelyben rajta kívül Takács Paula és Svéd Sándor voltak a partnereim. Én akkor álltam be a darabba, így mindenki nagyon segítőkész volt velem. Simándy is sokat segített, hiszen Azucenának főleg Manricóval vannak jelenetei.

Aztán nem sokkal később együtt szerepeltünk Az álarcosbálban, a Hunyadiban, A cigánybáróban – amiben a Homonnayt énekelte, nem Barinkayt. Rengeteg koncerten is léptünk fel együtt, legtöbbször Verdi Requiemjében.

Mint művész és mint magánember is nagyon szigorú volt, önmagával meg a környezetével, a kollégákkal egyaránt. Nem tűrte a lazaságot maga körül, de önmagával is rendkívül igényes, kemény volt. Nagyon vigyázott a saját teljesítményére, a kondíciójára, s nagyon vigyázott a hangjára, amit isteni adománynak tekintett.

Tisztában volt a saját értékeivel, de az önbizalom nagyon fontos dolog a pályán. Szolgálta az Istentől kapott tehetségét. Vigyázott a hangjára, mert – ahogy a könyvében is írta – az embernek meg vannak számlálva a magas C-i, nem szabad eltékozolni. Nagyon szerettem vele énekelni, mert isteni partner volt. Rendkívül figyeltünk egymásra színpadon, a legkisebb rezdülésekből is éreztük, mit akar a másik.

Kivételes szakmai elhivatottsággal dolgozott, alázatosan szolgálta a művészetet. Fantasztikus érzékkel játszott a színpadon. Igazi művész volt – átélésben és odaadásban, olyan ihletetten csinált mindent, hogy azt csak szeretni lehetett. Ő élte a szerepeit a színpadon, a színészi tehetsége – pedig ezt nem tanulta – különleges volt. Mindent kifejezett a szeme, és az arcán is tükröződött, amiről énekelt.

Híres volt az ő hazaszeretete. Biztos, hogy nem tudott volna külföldön élni, mert kinn mindig honvágy gyötörte.  Hívő ember és nagy hazafi volt, bizonyára ezért is tudta olyan hittel énekelni a Bánk bánt. A Hazám, hazámat utolérhetetlenül adta elő.

Emlékezetes élményem vele kapcsolatban a Psalmus Hungaricus. A nyírbátori zenei napokon minden nyáron felléptünk, s az ottani híres református templomban a zárókoncerten mindig magyar műsor, a Budavári Te Deum és a Psalmus hangzott el. A gyönyörű faragott szószéken állt a Simándy, ott énekelte a Zsoltárost, a kórus és a zenekar pedig lent helyezkedett el a hívők helyén.

Koncertekre gyakran együtt utaztunk az ő szürke Trabantjában, s közben sokat beszélgettünk. Távolságtartó volt ugyan, a tolakodást, bizalmaskodást nem szerette, de magától megnyílt, és rendkívül kedves tudott lenni, amikor a hangulata engedte.

A nők és a rajongók ostromolták. De hát minden elképzeléssel szemben ő nem volt egy udvarlós meg kilengős férfi, noha kifejezetten hódolók hada vette körül előadások után. Ezt bizonyíthatom, hiszen többször láttam, amikor megrohanták őt a rajongói.

Fegyelemben élte az életét, alárendelt mindent a hangjának és a produkcióknak, szinte önmegtartóztató módon szentelte az életét a pályának.

S ezért én nagyon tiszteltem őt.

Egy énekes óriás volt, a magyar operajátszás egyik legfényesebben tündöklő csillaga.

(Barlay Zsuzsa)


Otello szerepében (fotó: Magyar Állami Operaház)
Otello szerepében (fotó: Magyar Állami Operaház)

Simándy József már gyerekkoromban fogalom volt. Sokszor hallottam őt a rádióban minden műfajban, operában és operettben egyaránt, de magyar nótát is énekelt, s mind annyira szép, hiteles és őszinte volt.

Kevéssel azután, hogy 1982-ben bekerültem az Operába, az első szerepeim között ott volt a Bánk bán Melindája, amit 1984-ben bíztak rám. Szépen sikerült a bemutatkozás, jó kritikát kaptam. Nem sokkal később, 1985-ben Mihály Andrástól kaptam egy felkérést a televízióban futó sorozatába (A TV Zenei Klubja volt a műsor címe), amelyben operákat mutatott be és elemzett. Akkor épp a Bánk bánra készült, és nagyon szerette volna, hogy a 2. felvonásban én énekeljem Melindát. Majd közölte, hogy Simándy József lesz Bánk. Én nagyon meglepődtem, el se hittem igazán. És volt bennem egy drukk, nem félelem, hogy megfelelek-e, és hogyan fogad el engem egy ilyen óriási művész, mint Simándy? Ugyanakkor az az érzés is megszólalt bennem, hogy ha már kiválasztottak Melinda szerepére, az nem lehet véletlen.

Aztán elérkezett a próba, az első találkozás napja.

Fantasztikusan nyugodt, csendes szavú, kedves, mosolygós ember jelent ott meg, aki teljesen természetesen viselkedett.

Nem éreztem benne semmi felsőbbrendűséget, nem éreztette, hogy én még kezdő vagyok (hiszen még csak két-három éve voltam a színházban). Én pedig nagyon meg akartam felelni, és éreztem, hogy ha úgy fogok énekelni és játszani, ahogy korábban a színpadon, akkor ez a produkció biztosan szép lesz. Nem éreztem, hogy bármi negatívum áradt volna felém belőle. Elfogadott engem.

Igyekeztem, hogy mindenféle drukk nélkül magát Melindát játsszam. Ő pedig annyira Bánkká lényegült át, hogy megszületett a jelenet, amiben akkor már csak a zene és a játék vitt minket. Annyira akartam, hogy jó és hiteles legyek, hogy minden megszűnjön körülöttünk, és csak a zene, csak a játék, és csak Bánk és Melinda legyen ott!

S aztán vettem a bátorságot, és megkértem, írja alá a Bánk-kottámat – mert én minden kottámat mindenkivel aláírattam, akivel valaha együtt szerepeltem a színpadon. Amikor ezeket a lapokat előveszem, jó érzés látni, hogy kikkel énekeltem együtt – de olyan sokan elmentek már! Ám egy ilyen emlék felelevenítésekor, vagy amikor átlapozom a kottát, úgy érzem, együtt vagyok velük!

A Bánk-felvétel után még két alkalommal szerepeltünk együtt: először a Kongresszusi Központ megnyitóján, majd volt egy közös koncertünk az ócsai református templomban, ahol Kovács Endre kísért minket orgonán. Akkor is végtelenül szerényen viselkedett, ami a nagy művészek sajátja.

(Csavlek Etelka)


Bánk bán szerepében (fotó: Magyar Állami Operaház)
Bánk bán szerepében (fotó: Magyar Állami Operaház)

Simándy József hangját már gyerekkoromban ismertem a rádióból, amikor leadták a Hazám, hazám-áriát.

A csodált hang birtokosával 1960-ban „találkoztam” az Erkel Színházban, az Otello felújítása alkalmával.  Én akkor a rádió gyerekkórusának tagjaként bekerültem abba a válogatott csapatba, amelyik szerepelhetett az Otellóban. A 2. felvonásban a gyerekkar Desdemonának énekel, és virággal köszönti őt. Egy csodavilágot jelentett nekem a színpad, a jelmez, a parókák!  Leskelődhettünk, míg nem voltunk színen. S amikor belépett Simándy József Otellóként, szájtátva néztem, s akkor szembesültem avval az énekessel, akit addig csak a rádióból ismertem. Ez egy gyereknek fantasztikus élmény! Ez a találkozás nagy hatással volt rám, és abszolút befolyásolta a pályaválasztásom. Innentől kezdve álmodoztam arról, hogy majd egyszer én is ezt a szakmát művelhetem. Egyáltalán, a színpad világa arra inspirált, hogy én is énekes legyek. Ez az élmény terelt engem az operaéneklés meg a színház felé.

Felnőtt énekes koromban nem találkoztam már Simándyval a színpadon, sajnos. Amikor bekerültem az Operába, ő már nyugdíjban volt. De nagyon értékeltem és tiszteltem a művészetét.

Aztán ’77-ben a Zenés TV Színház felkért, hogy adjuk a hangunkat a Hunyadi László-filmhez. Simándy a címszerepet énekelte, én pedig Gara Máriát. Az opera zenei felvételen találkoztam vele először: neki a Hunyadi egyik meghatározó szerepe volt, én viszont Gara Máriát akkor énekeltem életemben először. Ezért készségesen segített, ha a tanácsát kértem. Nagyon kellemesen zajlott a felvétel, s úgy éreztem, meg van velem elégedve, különben szólt volna. Közismert volt az ő szigorúsága, igényessége a cél és a tökéletesség érdekében. Idős kora ellenére remek hangi kondícióban énekelte el a címszerepet, ami az ő akkori hangjánál könnyedebb, líraibb szólam, jó hegyes magasságokkal. Tökéletes és kedves kolléga volt.

Többször nem szerepeltem vele. De Keszthelyen, ahol évekig rendeztek az emlékére koncerteket, mindig felléptem, ha hívott az özvegye, Juditka.

Örültem, hogy ha csak egy alkalommal is, de énekelhettem vele, mert nekem ez nagyon sokat jelentett.

(Kincses Veronika)


Első élményem Simándy Józseffel gyerekkoromhoz fűződik. Akkoriban a rádióban szinte naponta leadták a Hazám, hazám-áriát, ami nekem nagyon tetszett, s később lemezről is sokat hallgattam.

Következő élményem még iskolás koromban volt. Akkoriban gyakran megkerültem a Balatont kerékpárral. Egyik ilyen alkalommal Balatongyöröknél megláttam egy oldalkocsis motorkerékpárt, amit ő vezetett – felismertem, mert többször is láttam, ahogy motorozik fel a szőlőjébe –, bukósisak akkor még nem volt, így egy füles usankában motorozott. Miután felismertem, hogy Simándy az, megálltam, majd ő is, ahogy leért a betonútra, s akkor bemutatkoztam neki. Ezt sok évvel később meg is beszéltük, mert kollégaként jártam nála többször is Györökön, nem vendégségben, csak átutazóban.

Már operaházi tagként 1970-ben, Verdi Requiemjében énekeltem vele először. A későbbiekben színpadon szerepeltem vele A varázsfuvolában, a Don Carlosban, az Otellóban. Ezenkívül oratóriumokban elég szép számmal: Beethoven IX. szimfóniájában, Mozart Requiemjében, Verdi Requiemjében, Budapesten kívül vidéki városokban is. Sajnos a Bánkban nem találkoztam vele, mert abba én jóval később álltam be Endreként.

Azt nem mondhatom, hogy tanított engem, de sok tapasztalatát átadta nekem, és én igyekeztem leszűrni a tanácsaiból azt, ami hasznomra lehet. A színpadon nagyon erős, átütő egyéniség volt, ha csak néztük a jeleneteit, abból is sokat lehetett tanulni. Eléggé szigorú embernek ismertem meg, határozott véleménye volt mindenről, nemigen lehetett neki ellentmondani.

A pontosságot és a művek iránti alázatot megkövetelte, mert ő is így állt a művekhez.

Különleges, egyéni hangszíne volt, amit ha meghall az ember, ezer közül is felismeri. Ezenkívül nagyon biztos technikával énekelt, biztos magasságokkal. S nem utolsósorban igazi művészegyéniség volt, aki nem csupán hangilag, de fizikailag is karbantartotta magát: ránézésre is jelenség volt.

A magánéletben kedves volt: amikor Balatongyörökön jártam, akkor mindig betértem hozzá. Ilyen alkalmakkor jól elbeszélgettünk, s megmutatta nekem a kis „múzeumát”, amit a györöki villa halljában alakított ki az általa gyűjtött népies tárgyakból.

(Kováts Kolos)


Simándy Józseffel először zeneakadémistaként találkoztam A varázsfuvolában, amelyben én a három fiú egyikét játszottam, és szerepem szerint én vezethettem le őt mint Taminót a lépcsőn. Meghatározó élmény volt!

Végzős opera tanszakos koromban Bánki László, a TV Zenés Színházának főszerkesztője felhívott, hogy a készülő Otello-film Desdemona szerepére meghallgatást tart Ferencsik János, és szeretné tudni, hogyan éneklem a Fűzfadalt és az Ave Mariát. Majd elájultam boldogságomban: én? Akkor már vizsgáztam az opera tanszakon Desdemonával, de izgalommal és koncentráltam készültem az előéneklésre, majd a rádiós próbafelvételre. S a meghallgatás után Horváth Ádám rendező és Ferencsik karnagy úr mellettem döntöttek. Amikor megtudtam, örömömben a föld felett lebegtem, de kissé meg is ijedtem, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. Ráadásul olyan, általam tisztelt és csodálatos művészek partnereként, mint Simándy József és Melis György! A rádió 6-os stúdiójában késő esténként zajlottak a zenei felvételek. Majd eljött a filmforgatás ideje Horváth Ádám irányításával, aki tökéletesen kidolgozott minden jelenetet. Szinte hihetetlen, de ezek az óriási művészek, akiket addig én csak csodáltam, elfogadtak egyenrangú művészként maguk mellett, és kiválóan működtünk együtt. Csodálatos munka volt, és számomra egy életre szóló etalon.

Simándy fantasztikus partner volt, akiben ott volt a tüzes, kemény férfi és a lágy, érzékeny, szeretni való, szerelmes férfi is.

S ezt a hőst ő teljesen emberré tette, megszemélyesítette. Olyan csillag, olyan megjelenítő művész volt hangilag, zeneileg, testileg, akinek egész lényében, már a testtartásában is benne volt a szerep. Ő teljesen azzá az operai figurává változott, akit játszott, az adott szituáció szerinti lelkiállapotban.

Simándy József (fotó: Bajor Gizi Színészmúzeum)
Simándy József (fotó: Bajor Gizi Színészmúzeum)

Rendkívül fegyelmezett művész volt, és a fegyelmezettségében nagyon elkötelezett: végtelen felelősséggel dolgozott. A Jóistentől kapott tehetségéből és színészi megjelenítő képességéből adódóan a figurákat csodálatosan töltötte meg élettel, ő élte a szerepet. Amit szeretett volna egy adott karakterből megmutatni, azt mind előhozta, létrehívta önmagából. S ezzel annyi ajándékot adott az embereknek! S mindig hiteles volt, zeneileg és színészileg egyaránt. Férfiasság sugárzott belőle, és a férfiideált csodálatosan teljesítette. Hiszen a közönség a színházba és operába azért (is) megy, hogy a zenén keresztül és a figurákon, szereplőkön keresztül jobban megismerje önmagát, s követendő példát találjon. Simándy mindig, mindenben ilyen ideálnak mutatkozott.

Szép férfi volt, és mindig vigyázott arra, hogy illúziókeltő legyen, és hogy a kosztümébe mindig beleférjen. Fegyelmezett volt az életmódjában is.

Csodálatosan lehetett vele játszani, mert fontosnak tartotta azt is, hogy a partnere inspirálja őt. Életem legszebb ajándéka, hogy inspirálhattam egy ekkora művészt. S ami még kuriózum: az Otello-film forgatása idején már hatvanon túl  volt, de úgy énekelt, hogy leszakadt ég!

Sikerült vele az Opera színpadán is összekerülnöm az Otellóban, néhány előadásra. Emlékszem, a harmadik felvonás fináléjában, amikor Otello mindenki előtt megalázza Desdemonát, és azt énekli: „A földre! Ott sírjál!”, olyan vehemenciával taszított földre, hogy azt hittem, a zenekari árokban kötök ki. De ettől lett még hitelesebb a jelenet.

A magánéletben tüneményes ember volt. Később még felkért egy koncertre, ahol elénekelhettem vele az A csitári hegyek alatt… duettet.

Érdekesség, hogy egyszer a Szomszédok egyik epizódjában is szerepeltünk együtt. Éppen akkor épült a gazdagréti Szent Angyalok-plébánia, amelyet Simándy élete végéig támogatott jótékonysági fellépéseivel, és ebben epizódban éppen a templom javára rendezendő koncertre kérik fel az énekeseket.

Nekem feledhetetlen élmény volt Simándy Józseffel együtt dolgozni. Ha nem csináltam volna életemben semmi mást, csak az Otello-filmet, már akkor is megérte, hogy éltem! Varázslatos énekes volt, varázslatos lelkülettel! Mindig hálát adok a Jóistennek, hogy egy ilyen nagyszerű művésszel énekelhettem együtt.

(Pitti Katalin)


Bánk bán szerepében Tokody Ilonával (fotó: Magyar Állami Operaház)
Bánk bán szerepében Tokody Ilonával (fotó: Magyar Állami Operaház)

Simándy Józsefet már gyerekkoromban ismertem, csodálatos és egyedi hangját gyakran hallgattam a rádión keresztül. Rajongtam érte, iskolásként levelet is írtam neki, és autogramos fényképet is kértem tőle. Boldog voltam, amikor válasza, a dedikált fotó, meg is érkezett.

Személyesen főiskolás koromban találkoztam vele először, a Budavári Te Deumban, melyre a Kodály-énekverseny után Ferencsik János kért fel. Simándy József mellett Komlóssy Erzsébet és Gregor József partnereként énekelhettem a szopránszólót. Később a szombathelyi Iseumban lehettem Melindája a Bánk bán második felvonásában, ami örökké emlékezetes élmény számomra.

1984-ben az Opera 100 éves évfordulóján, a felújítás utáni megnyitón énekeltük együtt ismét a Bánk bán második felvonását (ő akkor már hatvannyolc éves volt), s mint utólag megtudtam, kifejezetten engem kért partneréül a szombathelyi előadás alapján. S egy ilyen rangos művésznek tiszteletben tartották és teljesítették a kérését. Nekem rendkívüli megtiszteltetés volt az ő elismerése.

Annyira feldobódtam, amikor vele énekeltem! Én akkor azt éreztem – amit csak ritkán, egy jelentős partner mellett érez az ember –, hogy ő teljes mértékben bele tud bújni a szerepébe. Igazi Bánkként énekelt, s ezzel segített nekem abban, hogy Melinda legyek.

Igazi férfi volt, aki nem szégyellte kimutatni az érzéseit.

S amikor felemelte a fejem, miután befejeztem az Ölj meg engem, Bánk… áriát, és rám nézett, könnyben úszott a szeme… És nem Simándy könnyeit láttam, hanem Bánkét. Felejthetetlen!

1992-ben a Kongresszusi Központban volt az utolsó fellépésünk, melyet tévé is közvetített, ezen a Csitári-duettet adtuk elő. S akkor is az ő kívánságára énekeltünk együtt, ami nekem máig óriási élmény.

 

Az elhivatottság a legjellemzőbb rá. Nagyon komolyan vette a pályát. Géniusz volt, valami olyasmit tudott, ami a saját génjeiből és saját művészi vénájából fakadt, ami a művész titka. A megfejthetetlen titok, ami legjobban izgatja a kollégákat és a közönséget is. Igazi művészegyéniség volt, és még olyan korban énekelt, amelyben az egyéniséget, a személyiség erejét fontosnak tartották.

A magánéletben is jó barátság fűzött össze minket. Szomszédok voltunk, 100 méterre laktunk egymástól. Ő alsó szomszédnak nevezett engem, mert alatta laktam, én meg úgy hívtam, felső szomszéd. Összejártunk, s akárhányszor meghívtuk őt feleségével, mindig hozta kis demizsonban a bort, amit ő maga készített a balatoni szőlőjéből. Egyszer még édesapám is – aki nagy Simándy-rajongó volt – találkozhatott vele nálunk.

Máskor mi mentünk át hozzá, és megmutatta azt a csodálatos felső részét a háznak, amit a saját kezével épített, és ami az ő kis búvóvára volt. A házamból telente, amikor a fák nem takarták, mindig láttam az ő kis várát, ahova mindennap elvonult, s ott hallgatta a zenét. Giglit, Carusót szerette, Pertilét imádta, de én kértem, hogy őt is hallgassuk. S láttam, hogy a zene közben újra felelevenedik benne a figura. Élete végéig nem szűnt meg művész lenni. Nekem megtiszteltetést jelent, hogy ilyen közel engedett magához. Abszolút mértékben barátnak, művésznek tartott, nekem pedig ő olyan volt, mintha a nagybátyám lett volna. Mindig családias érzés fogott el engem a nagy Simándy társaságában.

Hunyadi László szerepében, Déry Gabriellával (fotó: Magyar Állami Operaház)
Hunyadi László szerepében, Déry Gabriellával (fotó: Magyar Állami Operaház)

Sokszor mesélt vicces történeteket is, amiken együtt nevettünk. S felejthetetlen, ahogy élete utolsó hónapjaiban is gyakran beszélgettünk, s mindig úgy tette le a kagylót, hogy „na, alsó szomszéd, köszönöm a lelki erőt, ettől a beszélgetéstől most egy kicsit felrázódtam, megint énekesnek meg embernek érzem magamat”. Bensőséges baráti kapcsolat volt közöttünk, és közel engedett a lelkéhez. Emlékszem, amikor hazajött a kórházból, akkor is felhívtam, s ez nagyon jólesett neki. Tele volt reménnyel, hogy meg fog gyógyulni, s azt mondta, nagyon várja, hogy találkozzunk, ha jobban lesz. De erre sajnos már nem kerülhetett sor.

Egy művész életében rendkívül fontos a családi háttér, és Judit asszony csodálatos hátteret tudott neki biztosítani! Ő a mai napig mindent megtesz azért, hogy az emberek megőrizzék férje emlékét.

Simándy József nagyon szerette az életet, és tudott is vele mit kezdeni. Imádott a Balatonon lenni, nagyokat nevetni, enni-inni, beszélgetni.

Bánk bán szerepében, Losonczy Györggyel (fotó: Magyar Állami Operaház)
Bánk bán szerepében, Losonczy Györggyel (fotó: Magyar Állami Operaház)

Ami a leginkább jellemezte őt: a szakma iránti mélységes tisztelet. Mindig tisztelettel beszélt a szakmáról, a kollégáiról és az idoljáról, Pertiléről. Ekkora művészként volt még ideálja, akiért tudott rajongani!

Simándy József cizellálta a művészetet. A technikáját is csiszolta állandóan, mindig újított, volt affinitása és igénye erre. De tegyük hozzá, ezt ideje is engedte. Mert őt felkeresték, felkérték, manapság meg árulni kell a művészetet.

Ő mindenben hiteles tudott lenni, az élete, hivatása, mindene a szakma volt. Igazi bélyeget hagyott itt nekünk. Az utókor csak felnézhet Simándyra.

Az Operaház aranykorának egyik legnagyobb művésze volt.

(Tokody Ilona)


Otello szerepében Vámos Ágnessel (fotó: Film színház Muzsika archívuma)
Otello szerepében Vámos Ágnessel (fotó: Film színház Muzsika archívuma)

Simándy Józseffel sokszor énekeltem együtt, leggyakrabban a Bánk bán Melindájaként és az Otello Desdemonájaként.

Ehhez a két operához gyönyörű élmények fűznek, ami főleg Simándynak köszönhető. Általában ragaszkodott hozzám ezekben a művekben. Amikor pályafutása 25. évfordulóját ünnepelte, engem kért partneréül a Bánk bánba. Nagyon szép előadás volt, a tévé is közvetítette. Igazi nagyúr volt, inspiráló partner, és fantasztikusan énekelt!

Az Otellót nagyon szerettem, a legkedvesebb szerepem volt Desdemona. Előadás kezdetekor mindig meghallgattam a zenekari ároknál az első két akkordot, s onnantól már Desdemonává váltam. Olyan hatással volt rám az a két akkord, hogy még most is libabőrös leszek, ha rágondolok!  S a szerelmi duett is csodálatos volt Simándyval – ahogy rám nézett, a szerelmes férfi tekintetével!  Ugyanakkor a harmadik felvonásban, a veszekedős részben úgy féltem tőle, hogy majdnem összeestem, de nem csak szerep szerint! Nagyon szenvedélyesen játszott és énekelt, s olyan erő lakozott benne…  Ő a színpadon élt igazán, neki az opera volt az élete. Teljesen átalakult a színpadon azzá a hőssé, amit énekelt.

Simándy szeretett engem, mert nagyon összeillő partnerek voltunk. Egyébként majdnem mindig együtt tűztek ki minket az Otellóra.

Van egy emlékezetes történetem az Otello-premierről, 1961-ben vagy ’62-ben történt.

Minden felvonás nagy sikerrel zárult, s a darab végén ováció volt, több ízben is kimentünk meghajolni. Már leengedték a vasfüggönyt, de még mindig tapsolt a közönség, így aztán kétszer-háromszor kimentünk a vasfüggöny elé is. Végül már integettünk, hogy köszönjük szépen, majd bevonultunk az öltözőbe. Tudni kell, hogy mindketten parókát viseltünk a darabban, én szőke parókát kaptam a saját, fekete hajamra, Simándy meg feketét, ráadásul még barnára is volt festve az arca, keze – hiszen mórt alakított. No, én már levettem a parókámat, Simándy is már kezdte magát lesminkelni. Egyszer csak jön az ügyelő, hogy „gyerekek, hagyjátok abba a lesminkelést, a közönség nem megy el, muszáj meghajolnotok legalább egyszer, különben nem tudjuk bezárni a színházat”.

Egyszerűen nem mozdult a nézőtérről a közönség, nem akartak hazamenni.

Erre aztán ahogy voltunk – én pongyolában, a fekete hajammal, Simándy félig barnán –, kimentünk a vasfüggöny elé. A közönség őrjöngve fogadott minket, óriási tapsot kaptunk, ami nem akart szűnni. Akkor maradt csak abba, miután integettünk, s szinte kértük, hogy engedjenek már haza minket. Ez felejthetetlen, óriási élmény volt.

(Vámos Ágnes)


Simándy József. Ez a név fogalom. A Magyar Állami Operaház aranykorának kiemelkedő személyisége. Első találkozásom vele általános iskolás koromban volt, hetedik osztályos voltam. Tőle hallottam először operaáriát énekelni: a Bánk bán Hazám, hazám-áriáját.

Személyes találkozásom vele fiatal pályakezdőként Beethoven Fidelio c. operájának rádiófelvételén volt. Leonórának engem választott Ferencsik János karmester. Majd még egyszer találkoztam vele, ugyanebben az operában, a darab tévéfelvétele során. Meghatározó mindkét találkozás a pályámon. Lenyűgözve hallgattam tőle Florestan áriáját, a szerelmes férfi eksztatikus víziója angyalként látja a párját, aki kiszabadítja őt.

Don Joséként Szecsődi Irén oldalán
Don Joséként Szecsődi Irén oldalán

Most is bennem zeng a Carmen Don Joséja, ahogy a Virágáriát elkezdi. Bűvös erő volt e virágban – az ária indítása a virág lelkéről, illatáról dalolt.

Vagy Otello halála. Adj még egy csókot – ezek a lélekhangok, rezdülések felejthetetlenek, egyszeriek, megismételhetetlenek.

Ez a néhány pillanat kérdezi, mi a titka? Megválaszolhatatlan, de mindig ezt kutatjuk, amikor meghatározó személyiségekkel találkozunk a művészet bármely területén. A vélt válaszok mindig csak megközelítések.

Két gondolat:

A hangja egy rendkívül érzékeny, összetéveszthetetlen színű hang. A kifejezőereje határtalan, a művész lelkének változásait, minden rezdülését követi, a csodálatos szövegmondással együtt.

Alakításaihoz elementárisan hozzájárult, hogy egy rendkívül határozott, nemes férfiszépség, erő áradt belőle.

Ami számomra a legfontosabb, maradandó, sőt tovább adandó:

A színpadi jelenléte – és itt a hangsúly a jelen és a lét, külön-külön. Mert ő az a művész, aki akkor, abban a pillanatban, a jelenben ott létezik. Tehát nemcsak a zenei anyag megszólaltatója, hanem a zenében megteremtett test, személy életre keltője. Vagyis akkor, abban a pillanatban – és ez a fontos.

Ez a művész az életét Bánk bánként, Otellóként élte. Így vált a neve, a léte eggyé. Ő A Bánk bán, ő Az Otello.

Számomra Simándy József az arany mérték.

(Kasza Katalin)