100 éve született Mario del Monaco

A nagy tenoristára VÉTEK GÁBOR emlékezik

Mario Del Monaco
Mario Del Monaco

Ha pusztán egyetlen jellemvonásával kívánnánk leírni a XX. század egyik legjelentősebb olasz hőstenorjaként számon tartott Mario del Monacót, ez mindenképpen sajátos szerepformálási intenzitása volna.  A nagy elődök, mint például Enrico Caruso, Francesco Tamagno vagy Aureliano Pertile méltó utódaként emlegetett művész mindennemű eklekticizmust kerülve kristálytisztán és kompromisszummentesen építette fel és ápolta művészi arculatát és előadáskultúráját, melyről híven árulkodnak a ránk maradt felvételek és a korabeli dokumentumok, így például a magyar nyelven megjelent „Életem és sikereim” című önéletírás is.

Az 1915. július 27-én Firenzében született Mario del Monaco életrajzi adatai között tallózva szembetűnik, hogy zenei érdeklődésének eredete családi környezetéhez köthető, hiszen édesanyja, Floria Giachetti, akit a fiatal Mario mintegy múzsájának tekintett, úgyszintén énekművész volt; édesapja, Ettore del Monaco pedig a család New York-i tartózkodása idején a Progresso italo-americano című lap helyettes zenekritikusaként tevékenykedett. A tenorista az operaműfaj iránti érdeklődésének elmélyülése után énekesi tanulmányait a pesarói Rossini Konzervatóriumban végezte, jövőbeni állandó partnere, Renata Tebaldi diáktársaként. Tanulmányai során vokális fejlődésére a legmeghatározóbb hatást Arturo Melocchi énekmester gyakorolta, akinek köszönhetően elsajátította az ún. süllyesztett gégefővel jellemezhető technikát: amelynek következtében alakulhatott ki hangjának acélosan csillogó drámai színezete, a rá jellemző összetéveszthetetlen squillo.

Mario del Monaco hivatalos operaszínpadi debütálása a milánói Teatro Puccini Pillangókisasszony-produkciójához fűződik, melynek során Pinkertont alakította 1940 decemberében. Karrierjének igazi felívelésére ugyanakkor csak a második világháború befejeződése után kerülhetett sor: ennek jelentős állomásaként interpretálta 1946-ban az André Chénier címszerepét a Veneto régióbeli Valdagnóban. Ez utóbbi előadásra maga a szerző, Umberto Giordano készítette fel, s megelégedését mi sem példázza jobban, mint hogy a fiatal tenoristát a sikeres szereplés után „az én kedves Chénier-m” névvel illette. A legnevesebb olaszországi operaházakban, így a velencei Teatro La Fenice és a milánói Teatro alla Scala színpadán történő bemutatkozásával párhuzamosan egymás után látogatott el a jelentős külföldi operaházakba, első külföldi fellépésére 1946-ban a london Covent Garden Opera Bajazzók előadásán Canio szerepében került sor, majd néhány év múlva a Bécsi Staatsoper Carmen előadásán is debütált mint Don José. Életének legemblematikusabb alakítását, Verdi Otellójának a későbbiekben több százszor megformált címszerepét 1950. július 21-én interpretálta először a Buenos Aires-i Opera produkciójában, s még ugyanabban az évben sor került első észak-amerikai fellépésére is, a San Francisco-i War Memorial Opera színpadán, Radames szerepében. Rudolf Bing meghívására a New York-i Metropolitan Operában is debütált 1950. november 27-én, ez alkalommal Des Grieux-t énekelte Puccini Manon Lescaut című dalművében. Utóbbi intézményben egészen 1959-ig több mint 100 előadáson lépett színpadra, többek között Otello, André Chénier, Radames, Canio és Manrico megszemélyesítőjeként.

Mario del Monaco szerepskálája, érces hanganyagának és dús, baritonba hajló regiszterének köszönhetően nem korlátozódhatott az olasz operákra, hanem Wagner zenedrámáiban is jelentős sikereket aratott, így 1958-ban Lohengrint személyesítette meg a milánói Scalában, 1966-ban pedig Siegmund szerepét alakította eredeti, német nyelven a Stuttgarti Operában. 1963. évi bayreuthi debütálását sajnálatos módon lábtörés akadályozta meg.

Pályája késői szakaszán Budapesten is fellépett, így 1969. március 19-én mutatkozott be Verdi Otellójának címszerepében, az 1970-71. évadban pedig Saint-Saëns Sámson és Delila című operájának férfi főszerepét alakította, Komlóssy Erzsébet mint Delila oldalán. Végül az 1972-73. évadban a Bajazzók Caniójaként lépett magyar színpadra.  Otello-alakításának lényegét szemléletesen világítja meg Abody Béla kritikája: „Del Monaco mintha ősibb korokhoz nyúlna vissza, megkerülve a XIX. század romantikus hős-eszményképét. Vadabb, faragatlanabb, már-már az ostobaságig naiv, tulajdonképpen nem valami rokonszenves. Gyorsan dühbe gurul, nemigen szenvedi végig helyzete erkölcsi tragédiáját, majd egy ingerült gesztussal távozik az élők sorából. Nagy temperamentum, de nem nagy lélek…. Pályája delén túl is az ereje az erőssége, a „c” alatti magasságok bámulatos, sötét színpompája, súly, kivételes hatósugara, termet betöltő hömpölygése. Az a ritka képessége, hogy pillanatok alatt, „helyből” teremt drámát…”

Budapesti Canio-alakítását pedig a következőképpen értékelte Kertész Iván: „… igen következetesen és bátram merte vállalni a verista opera verista stílusú előadásmódját is: a nagyária után például keservesen zokogott, a darab végén pedig hangos Nedda, Nedda! kiáltásokkal borult rá meggyilkolt felesége holttestére.  Ez a játék – véleményünk szerint – eléggé vitatható, ma már a verista darabokat sem szabad a századforduló stílusában előadni, mert napjainkban túlságosan harsánynak, külsőségesnek, sőt olykor hatásvadásznak érezzük. Mario del Monaco, úgy látszik, erről másképpen vélekedik – és saját felfogását sok tehetséggel, nagy szuggesztivitással és egy több évtizedes művészpálya értékes tapasztalataival felfegyverkezve, ellenkezés nélkül el tudja fogadtatni a budapesti közönséggel.”

Mario del Monaco nem sokkal ezt követően, 1973-ban vonult nyugalomba, majd énektudását tanítványainak adta tovább, 1982. október 16-án bekövetkezett haláláig.  Az opera művészetét fia, Giancarlo del Monaco, a híres operarendező személyében is továbbörökítette, akihez többek között a Metropolitan Opera számos kilencvenes évekbeli produkciója, így A nyugat lánya (1991), a Stiffelio (1993) a Pillangókisasszony (1994), a Simon Boccanegra (1995) és A végzet hatalma (1996) felújítása fűződik.

<

Mario del Monaco művészi esztétikájának alapmotívumait napjaink operarajongója a művész ránk maradt felvételei között tallózva értheti meg leginkább. Archív videóprodukciói közül ide kívánkozik az 1955. évben készített André Chénier-felvétel, melyben a címszerepet formálta meg Antonietta Stella és Giuseppe Taddei partnereként, s a költő első felvonásbeli áriájában (Improvviso) példaszerűen ábrázolta az elégikus átszellemültséget és a verista szenvedélyt, vokális és mimikai eszközökkel egyaránt. A Decca lemezvállalat kiadásában megjelenő stúdiófelvételei közül idézhetjük a Lamberto Gardelli vezényletével megörökített Puccini-Triptichont, ahol A köpeny  rövid ariózójában nyers naturalizmussal jeleníti meg a dehumanizált proletárlét reménytelenségét és lázadásra ingerlő, kényszerű megaláztatását. Verdi A végzet hatalma című operájának Francesco Molinari-Pradelli pálcája alatt megörökített felvételén példaértékű Alvaro románcának tolmácsolása; itt a sorsüldözöttségből fakadó intenzív kétségbeesést kiváló drámai fokozással tolmácsolja, amelynek frenetikus csúcspontja az ária végén felhangzó „Pietà” . Végül pedig megkerülhetetlen a Herbert von Karajan vezényletével 1961-ben lemezre vett Otello-produkció, mely teljes joggal tekinthető az opera egyik etalonfelvételének is: sokoldalúságát nemcsak a védjegyként jellemző hősi temperamentummal áthatott „Esultate!”, hanem az angyali hangú Renata Tebaldival antiszimmetrikus kontrasztot alkotva interpretált Szerelmi kettős is elénk tárja. Ez utóbbi részlet arról is meggyőzi a hallgatót, hogy Mario del Monaco előadás-kultúrája távolról sem írható le a tenore di forza árnyalatlanságával, hanem személyét a huszadik század olasz hőstenori repertoárjának talán legmonumentálisabb átélőművészeként tarthatja számon az operatörténelem.