A legendás Verdi-baritonra emlékezünk – SCHIFFER MÁRTON írása
1911. április 21-én született New Yorkban Leonard Warrenoff, orosz bevándorló szülők gyermekeként. Iskoláit szülővárosának állami intézményeiben végezte, igen gyenge tanulmányi eredményekkel; a kis Leonardot egyáltalán nem érdekelte a tanulás. Apja szűcsként dolgozott, a családi vállalkozásban kapott először munkát, ám hamar kiderült, hogy Leonard nem erre a pályára hivatott. Zenei képzésben egészen addig nem részesült, míg énekesi pályára nem lépett. Azonban már fiatalabb korában felfigyeltek hatalmas orgánumára. 1935-ben csatlakozott a Radio City Music Hall kórusához, ahonnan ’38-ban rúgták ki, mivel szabadságra szeretett volna menni, hogy felkészülhessen a Metropolitan Opera meghallgatására.
A meghallgatás Warren számára kedvezően zajlott: annak ellenére, hogy még ekkor sem volt profi énekes, a meghallgatás vezetője, Wilfried Pellitier a hallottaktól letaglózva egyből szerződést ajánlott neki. Ezért máig hálával tartozunk, ugyanis ekkor indult el Leonard Warren karrierje, a XX. század egyik legnagyobb baritonjáé. Pellitier szárnyai alá vette a fiatal énekest, és még az év nyarán itáliai tanulmányútra küldte, illetve fellépési lehetőségeket szervezett számára. Ez a szakmainak induló viszony végül élethosszig tartó barátsággá alakult. Mikor Warren visszatért az Egyesült Államokba, a Metropolitan Operában kezdett énekelni, ahol ugyan meg kellett küzdenie az akkoriban erős antiszemitizmussal (Warren zsidó származású volt), illetve Rudolf Bing igazgató autoriter személyiségével, de tehetsége legyőzte az összes akadályt. Első teljes operaelőadásán Verdi Simon Boccanegrájában Paolo szerepét énekelte. Karrierje innentől meredeken ívelt felfelé, egészen haláláig. Szinte az összes jelentős baritonszerepet elénekelte; nagy sikerrel alakította Jagót, Toniót, Escamillót, Luna grófot, Gérard-t, Figarót és számtalan más hőst.
Simon Boccanegra – Boccanegra és Fiesco kettőse (km.: Székely Mihály – Met, 1950)
Warren az előző század egyik legzseniálisabb Verdi-baritonja volt, a nagy amerikai énekesgeneráció kiváló képviselője. Hangjának elsöprő ereje a művészi kifejezőkészség tökéletességével párosult. A Metropolitan Opera közönsége minden egyes fellépését hatalmas ovációval kísérte, hasonlóan kortársához és gyakori színpadi partneréhez, Jussi Björlinghez.
A trubadúr – tercett (km.: Zinka Milanov, Jussi Björling)
Otello – bosszúkettős (km. Mario del Monaco)
Rigoletto – bosszúkettős (km.: Mado Robin)
Leonard Warren énektechnikája ösztönösen ragyogó volt, de minden alkalmat megragadott annak tökéletesítésére. Gyönyörűen áradó baritonja nem csak az olasz repertoár éneklésére tette alkalmassá, hanem gyakorlatilag minden szerepében kiváló produkciót nyújtott, legalábbis a korabeli kritikák alapján. Óriási, zengő mély hangja a magas regiszterben is éterien szólt. Élő előadásokon magabiztosan énekelte ki a kétvonalas c hangot, melyet mindig hisztérikus tapssal fogadott a közönség. Érthető a siker; egy énekeslegenda kinyilatkoztatásai voltak ezek, melyekre valószínűleg örökre emlékezni fogunk, ugyanis felvételei révén bármikor visszaidézhetjük művészetét, még ha nem is annak teljes valójában.
A sevillai borbély – Figaro belépője
Carmen – Torreádor-dal
On the Road to Mandalay
A legnagyobb tisztelettel is érdemes megjegyezni, hogy Warren halála a Met színpadán valóban a végzet hatalma; a sors iróniája, hogy ez A végzet hatalma című Verdi-opera előadásán következett be, 1960. március 4-én. Miután elénekelte az Urna fatale kezdetű áriát, agyvérzés következtében a színpadon esett össze. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor az előadást nem fejezték be.