Christian Gerhaher Schubert-estje a Salzburgi Ünnepi játékokon. A Haus für Mozart július 31-i koncertjéről KONDOR KATA írását olvashatják
Nemrégiben egy barátommal a dalestekről beszélgettünk. Míg én a műfaj fontosságát hangsúlyoztam, és itthoni népszerűtlensége miatt panaszkodtam, ő azt emelte ki, hogy igen sok szempontból rétegműfajnak tekinthetjük azt, és engem csak a német nyelvterület és az ottani zenekultúra iránti érdeklődésem téveszt meg, ha azt hiszem, a világon csak nálunk szorul háttérbe a zeneirodalomnak ez a szelete. Ebben alighanem igaza van, hiszen a dalok az előadó mellett a közönségtől is nagy fogékonyságot, koncentrációt és érzékenységet igényelnek, így még érdeklődőbb hallgatóság esetében sem biztos, hogy minden koncert befogadásra kész állapotban találja őket. Nekem nagy szerencsémre idén nyáron is sikerült egy olyan fesztivált útba ejtenem, ahol a dalkultúrának mindennek ellenére is igen megbecsült pozíciója van: a Salzburgi Ünnepi Játékokon Christian Gerhaher Schubert-estjét hallgathattam meg.
Gerhaher neve a budapesti közönségnek sem csenghet ismeretlenül, s bár februári budapesti koncertjén operaáriákat énekelt, pályáján nagy szerep jut a daloknak. Nem csoda: miközben első hallásra világos színű, könnyed, magas baritonja talán nem tűnik különösebben szépnek vagy érdekesnek, ha jobban odafigyelünk rá, újra és újra rácsodálkozhatunk mindazokra a technikai és kifejezésbeli lehetőségekre, amelyek benne rejlenek. Nem csupán hangterjedelmének nagysága, stabil és telt mélységei lepnek meg (például a műsor második felében a Totengräber című dalban), vagy az a drámai erő, amelyet egy-egy forte megszólaltatása kelt; nem, az egyszerűségben megbúvó művészi potenciál jelenti az este legnagyobb élményét, az a látszólagos eszköztelenségben rejlő összetettség, amely a Schubert-dalok legalapvetőbb természetében gyökeredzik.
A műsor – amely teljes egészében megegyezett az énekes Nachtviolen című albumának anyagával –javarészt kevésbé ismert műveket tartalmazott, csak néhány olyan népszerű darab szerepelt, mint például az első részben felcsendülő Der Zwerg. Talán ezzel is összefüggött, hogy a koncert alapvető beszédmódja a narráció lett, a legemlékezetesebb dalok mindegyike egyfajta kívülállói attitűdöt tett lehetővé előadójának, a közvetlen drámai átélés helyett a közvetítő szerepét kívánva meg tőle. Különösen emlékezetes volt a koncertindító An den Mond in einer Herbstnacht, vagy nem sokkal később a Herbst című dal szinte álmodozónak ható rezignációja.
A második részben aztán Gerhaher azt is megmutatta, milyen érzékenyen képes közvetíteni a zene szépségét. Hangja minden regiszterben kiegyenlítetten szólt, dallamívei sosem szenvedtek csorbát, és a technikai tökéletességet olyan kifinomult, a művek árnyalt interpretációjához hozzájáruló eszközök koronázták, mint például a Nachtviolen című dal harangszerű effektje, vagy az Abendlied für die Entfernte ismétléseinek folyamatos változása. A koncert végére mindenféle szélsőségektől mentes, egyre elmélyültebb, a lélek belső világát mind jobban feltáró dalok következtek, legvégül pedig a Der Sänger am Felsen című alkotás egyfajta feloldást hozó epilógusként zárta le a belső utazást.
Az est zongorakísérője Gerhaher állandó művésztársa, Gerold Huber volt, és nagy örömmel szembesülhettünk vele, hogy a művész magas színvonalon képes megfelelni a legnagyobbak – a művek és a jelentős elődök – támasztotta követelményeknek. Nem csupán kiváló partnernek bizonyult, aki figyel az énekesre és érzékenyen követi annak minden rezzenését, hanem színek egész tárházát volt képes a hangszerén megszólaltatni: a Schubert-dalokban oly gyakori természeti jelenségek, a víz, a szél, az ébredő tavasz mind teljes pompájukban jelentek meg a zongora billentyűin. Emellett ő is remekül aknázta ki az ismétlésben rejlő lehetőségeket, ugyanaz, de mégsem ugyanaz lett a következő versszak, és a zenei alkotóelemek nagyobb egységekké álltak össze.
Különlegesen emelkedett pillanatokat okozott Christian Gerhaher Schubert-dalestje a Salzburgi Ünnepi Játékokon, és jó volt tapasztalni azt az érdeklődést és lelkesedést, amivel a sokat kárhoztatott (és bennem se mindig a legjobb benyomást keltő) fesztiválközönség a koncertet fogadta. Talán bizakodhatunk benne, hogy azok a népszerű hazai és külföldi művészek, akik idehaza is időről időre remek dalesteket adnak, Magyarországon is egyre több hívet nyernek meg a műfaj számára.
Fotók: Thomas Egli, Marion Koell