Akár a lemezen

Diana Damrau és Nicolas Testé koncertje a Müpában, 2016. május 14. KONDOR KATA írása

Diana Damrau és Nicolas Testé (fotó: Rebecca Fay)
Diana Damrau és Nicolas Testé (fotó: Rebecca Fay)

Nem panaszkodhatnak az idei évadra az operarajongók: több olyan piros betűs ünnepet is számlálhattak, amikor valamelyik élvonalbeli világsztár lépett fel Budapesten. Ősszel Anja Harteros indította a sort, aztán Ferruccio Furlanetto tette tiszteletét nálunk, áprilisban Dmitrij Hvorosztovszkij jött, és hátra van még Bryn Terfel és Jonas Kaufmann koncertje – kevesebb, mint egy hét különbséggel. Ám még ilyen erős mezőnyben is különleges alkalomnak számított Diana Damrau fellépése (aki viszonylag egyszerűen megoldotta az énekes partner kérdését: férjét, a basszbariton Nicolas Testét hozta magával). Nem csupán a koloratúrák kedvelői örülhettek, hiszen az énekesnő felvételek és közvetítések tanúsága szerint a lírai repertoárban és a könnyebb műfajokban is otthonosan mozog – joggal lehettünk tehát kíváncsiak rá, mit tud élőben egy ilyen sokoldalú előadó.

Igen erős kezdésben volt részünk: az első énekes számban, A sevillai borbély Rosinájának áriájában Damrau képességeinek egész tárházát vonultatta fel. Kaptunk mélységeket és elképesztő magasságokat, leheletnyi pianót, szikrázó koloratúrát és virtuóz futamokat. Az énekesnő hangja hihetetlen szélsőségeket járt be, afféle játékos erőfitogtatásként: nézzétek, még ezt a figurát is bele lehet rakni, tudok még egy nyaktörő díszítést is! Azután még az első rész folyamán megismertük, hogy a koloratúrának hány válfaja létezhet – néha csak úgy csillognak, máskor lágyan gyöngyöznek a hangok, színük, karakterük minden alkalommal az előadott műnek megfelelően különbözik. Mindeközben az arany hang egy pillanatra sem veszít fényéből, kompaktságából, és a francia szerzők (Gounod, Massenet) műveiben jócskán előforduló extrém hangközök sem törik meg a zenei folyamatot. Ezzel a ragyogó énekléssel Damraunak már akkor sikere lenne, ha személyisége nem erősítene rá a hatásra. Ám nem erről van szó, a művésznő természetessége, bája, humora, játékossága mind hozzájárult a különösen élvezetes produkciókhoz.

A második részben a könnyed és hatásos, elsősorban virtuozitást igénylő részletek után mélyebb drámai kifejezőerőt követelő művek következtek. A szicíliai vecsernye Elenájának áriája a szó konkrét és átvitt értelmében is több mélységet foglal magába, és ezt az énekesnő nem csak technikai szempontból képes meggyőzően teljesíteni, hanem hitelesen tolmácsolta az ária érzelmi hullámzását is. Az igazi meglepetést azonban a Verdi Haramiák című operájából előadott ária jelentette: ez a részlet látszólag sokkal egyszerűbb, mint a korábban hallottak, ám számomra még sosem tűnt fel, hogy ezzel együtt mennyi finomság, lelki rezzenés képes megszólalni benne. Ezen az estén annyi érzékenységgel, fájdalommal telt meg, hogy a koncert talán legemlékezetesebb és leginkább magával ragadó perceivel ajándékozott meg. A hangverseny két részének jellemzőit, a tűzijátékszerű virtuozitást és a mélyebb, kifinomultabb zenei és érzelmi hatást Az alvajáróból előadott ária egyesítette.

Diana Damrau és Gianluca Martinenghi (fotó: Posztós János / Müpa)
Diana Damrau és Gianluca Martinenghi (fotó: Posztós János / Müpa)

Nicolas Testé az első részben nem volt teljesen meggyőző, habár ebben szerepet játszhatott a partnere által felállított magas mérce is. A Rágalomária gyenge kezdés (némi kellemetlen öblösítés) után a hangerőbeli korlátok ellenére is kellemes színnel és kifejezően szólalt meg. Mefisztó rondója viszont érzésem szerint nem illik Testé hangjához: az végig fakó és száraz maradt benne. A második rész sokkal kedvezőbb benyomást keltett, bár az indítás, Daland áriája magában hordozott némi bizonytalanságot – talán megzavarhatta valami az énekes figyelmét, ám a visszatérés után kiderült, ez a zene Testé basszbaritonjának legszebb oldalát képes előhívni. A trubadúrból énekelt Ferrando-ária aztán a művész legjobban sikerült produkciója lett, ráadásul a darab dinamikai követelményei lehetővé tették, hogy az énekes egészen természetesen képezze a hangokat. Mind a mély, mind a magas regisztere jobb színben tűnt fel, kellemesebb, puhább hangzás és pregnánsabb karakterformálás gazdagította az előadást. A Giocondából előadott ária azonban ismét a mérleg negatív serpenyőjébe került, erőlködés benyomását keltette.

A hivatalos programban egyetlen duett erejéig énekelt együtt a két művész. Ez az – ismét Verdi Haramiák című operájából énekelt – kettős azonban arról is meggyőzhetett minket, hogy a házaspárnak nem csak személyes okokból vagy a köztük lévő összhang miatt van keresnivalója egymás mellett a színpadon: hangjuk szépen összeillett. A ráadás során is együtt léptek színre, előbb külön-külön, ám egymást a nyílt színről meghallgatva adtak elő egy-egy Puccini-áriát, ami ugyan egyiküknek sem tartozik szorosan a repertoárjához, ám színesítette a művészetükről alkotott képet. Ezután Gershwin Porgy és Bess című darabjából következett egy kettős, amelyben újabb oldalukat ismerhettük meg. Damrauról eddig is tudhattuk, hogy jól áll neki a könnyebb műfaj, ám partnere is remekül beletalált a szerepbe – felszabadultan játszottak együtt, ami igazán hatásos zárlatnak bizonyult.

Diana Damrau és Nicolas Testé (fotó: Posztós János / Müpa)
Diana Damrau és Nicolas Testé (fotó: Posztós János / Müpa)

Jelen sorok írója többször panaszkodott egy-egy sztárkoncert kapcsán, hogy a közreműködő karmester produkciója jelentősen elmaradt az énekesé mögött. Most szerencsére nem így történt, Gianluca Martinenghi már a nyitószámban, A sevillai borbély nyitányában megmutatta kifinomult és igényes zenei megközelítését. Ez a míves elegancia legjobban a Faust balettzenéjéhez illett, de a Parasztbecsület Intermezzójának álomszerűen színezett ívei is emlékezetesek voltak. Ugyanakkor egy jelentős hiányosság is akadt: a karmester kissé megilletődötten vezényelt, nem engedte a zenekart igazi szenvedéllyel és hévvel játszani (kivéve a balettzene utolsó tételét és az azt követő rondót). Néhány ária szokatlanul lassan is kezdődött, ugyanakkor a dirigens érzékenyen követte az énekesek igényeit, mind a tempó, mind a tagolás tekintetében. A Nemzeti Filharmonikusok kiválóan muzsikáltak, különösen a vonósok szóltak fényesen, gazdag színnel.

Világsztárokat hallgatva, akiknek sok lemezét ismerjük, mindig lehet egy kis aggodalmunk, vajon milyen produkciót nyújt a művész az általunk megszeretett, ám nyilvánvalóan számtalanszor újravett, a végsőkig csiszolt felvételekhez képest? Diana Damrau esetében egy szemernyi hiányérzetünk sem támadhatott, semmivel sem bizonyult halványabbnak az élő előadás, ahol ráadásul a személyes jelenlét varázsa és a Müpa pompás akusztikája is hozzájárult az élményhez. Nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

Fotók: Posztós János / Müpa