Ünnep

Molnár András jubileuma, 2009. március 27. – ÁDÁM TÜNDE beszámolója

Molnár András (Fotó: Konyha Katalin)
Molnár András (Fotó: Konyha Katalin)

Ünnepről szeretnék írni, olyan csillagos estéről, amikor nem hétköznapi repertoár-előadásra készül a néző, más, emelkedettebb hangulatban lép az ismerős épületbe. Ezért nem is térnék ki bővebben arra, hogy ilyen kaliberű művész és ilyen kivételes pályafutás jubileumi előadása a világ más táján alighanem millió reklám és hírverés, és zsúfolt nézőtér mellett valósulna meg. Itt más a szokás. Miként a magára valamit is adó színházban (ajánlom figyelmükbe kollégám cikkét egy operettszínházi jubileumról) nem fordulhatna elő, hogy a főigazgató és a főzeneigazgató egyaránt távolmaradásával tünteti ki az eseményt. De mondom: itt más a szokás. (Később informáltak, hogy Vass Lajos megjelent a köszöntésen, ám az előadást ő sem tekintette meg.)

Ünnep volt. A közönség szeret ünnepelni, és hálás érte, ha lehetőséget kap rá. Ezúttal a hét óra után szétnyíló függöny mögött – az előadás díszletei között – a szereplők, kollégák várták az ünnepeltet, akit hosszú taps, majd Kovács János méltatása fogadott. Itt, ebben a pillanatban helyére került az este, és az utána következő előadás is más dimenzióba került. A láthatóan meghatódott ünnepelt is szót kért, köszönte a közönség szeretetét, mely immár harminc éve kíséri, egyúttal bejelentette: betegsége ellenére vállalja a fellépést, mert énekelni szeretne. Az előadás aztán őt igazolta: az évtizedek rutinja és méltán híres teherbírása gond nélkül átsegítették az estén.

Kovács János (Fotó: Konyha Katalin)
Kovács János (Fotó: Konyha Katalin)

Kovács János mint hőstenort méltatta, ami a repertoárja alapján jogos, ám a siker egyik titka valószínűleg az, hogy Molnár András sosem volt hőstenor hang, ezért lehetséges, hogy a teljes Wagner-repertoárral a háta mögött sem szokott le az árnyalt, finom és karcsú éneklésről, és jóllehet a volumen rendelkezésére áll, mégsem él vissza vele soha. Ez csak az egyik dolog, amiért szeretni lehet. Evidens, ezért nem is kellene külön mondani: a különlegesen egyedi és nemes hanganyag az alapja a míves éneklésnek, amelyre aztán épülhetett a szólamok kidolgozottsága, a kiváló frazeálás és a mindenkor érthető szövegmondás.

Molnár András az elmúlt harminc évet köszönte meg közönségének – persze kinek, mennyi jutott belőle életkorától függően. Ám az utolsó évtized is tartogatott számos emlékezetes pillanatot számomra – és most szubjektív méltatás következik (a teljesség igénye nélkül).
Első élőben látott Bánk bánom volt – és azóta is megszámlálhatatlanul sokszor hallottam a szerepben. Aztán ott volt a fellelhető valamennyi Wagner-szerep, (a Trisztánt fájlalom, lemaradtam, a másik emblematikus szerepében: Beethoven Fideliójában még várom élőben: Florestanként.)
Első és máig egyetlen Parsifalom, akinek minden további nélkül elhiszi az ember, hogy legfeljebb 19-20 éves. Tannhäuser, aki a Római elbeszéléssel székbe szögezett, pedig semmi különöset nem csinált,„csak” énekelt, szinte mozdulatlanul, zarándokbotjára támaszkodva. Siegmund, akinek mély, fájdalmas hangja örökké a fülemben lesz, ahogyan Brünnhildét kérdezi: ki lesz ott a Wallhallában? Az apja? Sieglinde? („Fänd’ ich in Walhall Wälse, den eignen Vater?”, „Begleitet den Bruder die bräutliche Schwester? Umfängt Siegmund Sieglinde dort?”)

Molnár András és Pánczél Éva (Fotó: Konyha Katalin)
Molnár András és Pánczél Éva
(Fotó: Konyha Katalin)

Siegfried, aki az első felvonásban fiatal és játékos, humorérzékét is megcsillantva, hogy pár nappal később, az Alkonyban már érett férfiként léphessen színre. Aztán az újrafelfedezett Stolzingi Walther, húsz év után is frissen. És persze nem csak a német repertoár: ott volt még introvertált személyiségű, de teljesen érvényes Hermannja a Pikk dámából, vagy Kalafja, amely szintén egy más jellegű szerepértelmezés alapja lehetne.
És első főszerepe, a Hunyadi László, melyet éppen harminc év után pótolhatok: Győrben, hamarosan.

Ha azt hinnénk, Molnár András csak a miénk, saját, hazai csodánk, tévednénk. És most nem külföldi szerepléseire gondolok, azokból is volt jó pár – természetesen. Valamikor, jó egy éve, egy blogra bukkantam az interneten. Egy francia operarajongó írta, aki pár hónapot töltött Magyarországon, munkájához kapcsolódóan. Közben szorgalmasan látogatta az Operaház előadásait, és beszámolt a látottakról blogjában. Rövid idő alatt több kedvence is akadt a társulatban, de a legkedvesebb számára Molnár András volt. Több alkalommal írt elragadtatottan egy-egy előadásáról, nem hallgatva el, hogy nem életkorához képest, hanem annak ellenére kivételes a teljesítménye. Jegyezte az előadásait, és budapesti tartózkodása alatt valamennyit megtekintette. Majd hazautazott – és az élményeit vitte magával.

Molnár András köszöntése az Operaház színpadán (Fotó: Konyha Katalin)
Molnár András köszöntése az Operaház színpadán (Fotó: Konyha Katalin)

Epilógus. Az előadást követő fogadáson az ünnepelt mondott köszönetet azoknak, akiknek a legtöbbet köszönheti az elmúlt harminc évben: feleségének, aki kitartott mellette ezekben az évtizedekben, és mesterének, Kaposy Margitnak, akitől a szakmát tanulta.
Az este gratulációkkal zárult, többen kívántak még harminc évet a pályán – itt a művész tiltakozni látszott, így kiegyeztek abban, hogy ameddig jól érzi magát a színpadon, számítanak rá.
Mást nem is kívánhatunk: maradjon velünk, közönségével, amíg csak teheti és élvezi.