SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK AZ ÉDESANYÁKAT!

2007. május 6.

Anyák az operavilágban – FÜLÖP KÁROLY írása

Május első vasárnapja az édesanyák és gyermekeik meghitt, szép ünnepe. Az óvodai-iskolai ünnepségeken ragyogó szemű gyermekek egy-egy szál virággal kezükben valamelyik ismert, az alkalomhoz illő dallal köszöntik édesanyjukat, nagymamájukat: „Orgona ága, barackfa virága…” – hangzik a jól ismert dallam ajkukról. S bár az ünnep elsősorban meghitt és családi, ilyenkor a tévé és a rádió kívánságműsorai is ontják a könnyű múzsa koszorúinak virágait – Koncz Zsuzsa (Mama, kérlek…), Kovács Kati (Úgy szeretném meghálálni) vagy éppen Mamy Zsuzsi (Mama) örökzöldjeit. Így is van ez rendjén, de az Opera-Világ sem maradhat le az ünneplésben. Mivel honlapunkról zene nem tölthető le, legalább ezt az ajánlót közzétesszük segítségül az elmélyültebb ünnepléshez. Jó szórakozást!

„Anya csak egy van” – igaz ez mindenki magánéletében, s mit is kívánhatunk mást, mint hogy mindenki sokáig évről évre nagy szeretetben köszönthesse egyre idősödő édesanyját, ha pedig a sors már elragadta tőle, akkor minél több boldog emléket tudjon felidézni életének legdrágább asszonyával kapcsolatban.

A fenti alaptétel viszont nem igaz az operavilágban: anya nagyon is sok van. És sokféle. Könnyű tehát a válogatás – s messze nem teljes.

Giuseppe Verdi életművében egymást követik a hatalmas apaszerepek: Nabucco, Foscari, Rigoletto, Germont, Boccanegra, Amonasro… – ezeket az operákat is ajánlom természetesen. Kissé olyan ez a felütés, mint az általános iskolai fogalmazások Édesanyám jellemzése címmel. A gyermek az anya rövid jellemzése (szép és kedves) után azonnal rátér, milyen jókat szoktak focizni meg horgászni apuval… Nos Verdi magánéletében kell keresni az indokokat, hogy anyaábrázolás az egész életműben csupán egy van: Azucena, és ő is csak mostoha. Illetve van egy áriája Az álarcosbál Améliájának, amikor a (mostani magyar előadásban kikötözős, szado-mazo) szobajelenetben könyörög háborgó férjének, hogy a síró anya könnyei lágyítsák meg szívét, de legalább egy csókot adhasson búcsúzóul kisfiának. Gyönyörű ária! Esetleg még felsorolhatjuk Alice Fordot a Falstaffból vagy Viclindát A lombardokból.

Mégis célszerű a felsorolást a legkomplexebbel kezdeni: Azucena ellentmondásos figurájával. Pszichológiai portréja s annak zenei megvalósulása bámulatos, zseniális, csak felsőfokon lehet róla beszélni. Az anya-gyermek kapcsolat misztikumát és kálváriáját többszörösen is megéli: elveszti barbár módon meghurcolt édesanyját (a vád: szemmel verte a grófi gyermeket, pedig vallomása szerint csak fel akarta állítani a fiú horoszkópját). A máglya örökre beleégeti édesanyja halálsikolyát elméjébe, s ettől kezdve egyetlen vágya van: bosszút kell állnia anyja kínhaláláért. Látomások, révületek s a leszámolás fűtötte őrjöngése kétszer is gyászoló anyává teszi: először saját gyermekét áldozza fel – tévedésből – a gyűlölet oltárán. Mikor rádöbben, már késő. Ekkor az anyai érzés kerekedik felül benne – nem pusztítja el a grófi gyermeket, hanem saját fiaként nagy szeretetben felneveli (Manrico), amikor megsebesül, felgyógyítja, majd „kardot ad kezébe”, hogy leszámoljon a gróffal – édestestvérével… A börtönben végül az anyánál erősebbnek bizonyul a bosszúálló: a meggyötört, haldokló asszony elméjében ismét fellobog a régi máglyakép, anyjának eltorzult arca. Titkát csak Manrico halála után árulja el… Verdi sodró lendületű zenéje garantált katarzis – különösen az Azucena-képekben.

A következő édesanya szintén sokat szenvedett az életben: a rossz konvenciók, a képmutató család gondolkodásmódjának áldozata. Puccini Angelica nővérét meghallgatni csupán 45 perc. És hatalmas érzelmi bomba. Háromnegyed órába sűrítve egy anya tragédiája, a társadalom kritikája, az egyházi dogmák értelmetlensége, a kolostor életének mindennapjai és konfliktusai zsánerképekben. A viszonylag hosszú expozíció után megismerhetjük a türelemmel és alázattal, a másik iránti odafigyeléssel viselkedő Angelica egyetlen földi vágyát: hírt hallani családjáról. Hercegnő nagynénje el is jön hozzá látogatóba. Angelica a hercegnői kérésnek eleget is tesz, lemond vagyonáról, neki a kolostorban már nem lesz szüksége rá. Cserébe csak azt kéri, hogy kisfiáról meséljen neki az idős hölgy. A néni hallgat: egyrészt mert a törvényen kívüli gyermek miatt vált Angelica a család szégyenévé, akit a világ elől kellett elrejteni a zárda mélyén, másrészt, mert a gyermek meghalt. Angelica ekkor összeomlik, a földi élet értelmetlenné vált számára. Fájdalmasan gyönyörű áriát énekel halott kisfiához: gyermeke után vágyik, nyitva már a mennybéli ajtó… Virágokból gyilkos főzetet készít magának, s felhajtja. Rádöbben: halálos bűnt követett el, a főzettől látomása támad, s a anyák Anyjának dicséretét zengő angyalok körében meglátja kisfiát, amint a Madonna – az égi megbocsátás jeleként – lassan feléje küldi. Angelica nővér a látomástól elragadtatva boldogan hátrahanyatlik, meghal.

Nem ennyire alaposan jellemzett édesanya Mamma Lucia, de azáltal, hogy Turiddu egy csodálatos áriában búcsúzik tőle (Anyám, imádkozz értem…), beírta magát az operatörténelembe. Mikor Turiddu párbajozni indul, s reá bízza a szerencsétlen Santuzza sorsát, szegény Lucia mama nem is érti, mi történik körülötte, zavarban van, s csak sejtjük, hogy érzi, amit egy aggódó anyai szív sejthet csupán: baj van, a fia olyan helyzetbe került, amiből nem kerülhet ki győztesen („Az óbor nagyon erős volt…”). S nemsokára szembesülnie kell az igazsággal: a csókok és az Isten áldjon utoljára hagyták el fia ajkát az imént. Megölték Turiddut.

Nagy magyar anyák is vannak az operairodalomban, kettőt közülük mindenképp érdemes megemlíteni, mindkettőt Erkeltől. Szilágyi Erzsébet az egyik, akinek első színpadra lépésekor már nyugtalanító gondolatai s véres látomásai támadnak, s ezek a balsejtelmek később be is igazolódnak. Mindvégig gyermekeiért aggódó, a fiaival együtt lélegző csodálatos személyiséget ismerünk meg benne. Azonban az anyai szeretet sem képes legyőzni az ármányt: érzéseit és rangját semmibe véve lökik arrébb a vérpadtól, ahol fiát – a jól ismert történelmi anekdota szerint – lefejezik. Nagy ívű drámai jelenet a Hunyadi László záróképe, a készülődő vihar, a hazáért, a fiáért háborgó anyai lélek és a visszatérő látomások sodró erejű zenei szövetével („Ó, csak dörögj, csak ordíts, vad förgeteg! Dörgésed e földet csak rázza meg! Hadd tudja meg szerte ország-világ: ártatlanul, ártatlanul ölnék e nép hű fiát!”)

Úgy látszik, a magyar ég mindig háborog, ha egy édesanya búcsúzik gyermekétől. Bánk bán hitvese, Melinda a Tisza-parton gyönyörű altatódalt énekel kisfiának, s az alvó gyermekkel együtt a viharos folyóba veti magát.

Folyóban végzi Jenufa gyermeke is. Janácek operájában és annak előtörténetében anyák és nagymamák, anyósok és mostohák összetett és bonyolult kapcsolatrendszere működik, forog, mint a malomkerék, s olykor el is akad. A sekrestyésné (másutt templomos asszony) nevelt lányának gyermekétől a jeges folyóban szabadul meg, hiszen az Jenufa Lacával való házasságát akadályozná csupán. Megint a konvenciók… Vigyázat: erősen szívbe markoló jelenet, amikor az ébredező Jenufa gyermekét keresi, majd rátalál az üres bölcsőre!

Puccini Köpenyének Georgette-je is szomorú sorsú anya. Bár a történet nem ebben a szerepében mutatja őt be, a Marcellel való kettősükből egyértelműen kiderül, hogy házasságuk megromlásának egyik oka gyermekük elvesztése. Marcel felidézi az időt, mikor még hárman laktak az uszályon, kettejük közt ringott egy bölcső… Georgette nem bírja a szomorú múlt emlékét hallgatni. S mindehhez háttér a Szajna hömpölygésének impresszionista zenéje…

De evezzünk más vizekre e szomorú folyókról! Vár a tenger. Vár Cso-cso-szán. Várja az ő tengerészét, immár három éve. A vörösbegy Japánban ritkábban rak fészket – gondolja Cso-cso-szán, hiszen a férfi megígérte neki… Amikor aztán Pinkerton megérkezik – új asszonyával (igazi amerikai feleség!) – a kis Pillangó ott találja magát a gombostűre szúrt lepkék gyűjteményében (vö. szerelmi kettős. I. felv.). Egy lehetősége marad csupán, elbúcsúzik Amerikába készülő kisfiától – akiről csupán remélheti, hogy igazi amerikai kisgyermek lesz majd, s mi csak sírunk naivságán –, s követi a tőr utasítását: „Becsülettel halj meg, ha már nem élhetsz becsülettel!” (Puccini: Pillangókisasszony)

Ismét víz, ezúttal tó. A Wozzeck Marie-ja (Alban Berg) szintén érzi, hogy valami rossz következik, lelkiismeret-furdalása van. Táncolt a tamburmajorral, megadta magát a férfi ostromának, elfogadott tőle egy pár drága fülbevalót, miközben Wozzeck a doktor megalázó kísérleteiben vesz részt, hogy némi pénzt összekaparhasson a megélhetésre. Utolsó estéjén Marie Bűnbánó Magdolna történetét olvassa fel kisfiának a Bibliából. Röviddel ezek után esti sétájukon Wozzeck a tóparton leszúrja.

Aztán itt van Margit is, aki ördögi szövetkezés áldozata lett. Gounod Faustjának hősnője hiába bolyong a templomban megbocsátást várva, az Úr hangja helyett Mefisztó kacaját hallja az oszlopok közül, és a végítélet himnuszát. Gyermekét megöli, börtön és halál vár rá. Tébolyult lelkét az angyalok kara emeli az égbe.

Antóniát is alvilági hatalmak környékezik meg Offenbach Hoffmann meséi című operájában. Miracle doktor képében a gonosz megidézi Antónia anyjának szellemét, démoni erejével életre kelti a szoba falán függő portrét, s a szerencsétlen leány a tiltás ellenére, a látomás hatására halálba énekli magát. Nagyszerűen felépített finálé.

Sorolhatjuk szinte a vég nélkül az operai az anyák sorát: vannak köztük élet és halál úrnői, mint az Éj királynője Mozart Varázsfuvolájából, aki leányát Sarastro megölésére próbálja rábírni, vagy a Jochanaan próféta átkaitól sújtott  Heródiás, aki Salome hétfátyoltánca után bőszen támogatja leánya vérgőzös kívánságát, s végül ő veszi le a tetrarcha ujjáról a halálgyűrűt, s ezzel a próféta sorsa megpecsételődik (R. StraussSalome). De ide tartozik maga a mérges Lucrezia Borgia is (Donizetti): addig titkolózik férje és fia előtt is, addig keveri a mérget meg az ellenmérget, amíg elveszíti fiát, mielőtt szerethette volna. Szegény Gennaro már halálán van, mikor anyja felfedi előtte kilétét. „Son un Borgia!”– tör fel belőle kétségbeesetten a felismerés, hogy ő is annak a klánnak a tagja, akiket egész életében gyűlölt. Donizetti áradó belcanto muzsikája teszi emelkedetté és meghatóvá a jelenetet. De megsirathatjuk az arisztokrácia diszkrét báját, Coigny grófnét, a francia forradalom áldozatát is. Madeleine gyönyörű áriájában emlékezik meg róla Giordano André Chénier című operájában: „La mamma morta…”

Bellini Normája is könnyeinket csal szemünkbe. Népe elől rejtve neveli gyermekeit, mert azok az ellenséges hadvezértől, Pollionétól származnak. Amikor a férfi hűtlenné válik, elkeseredettségében Norma a gyermekek megölésére készül – semmi se emlékeztesse az aljasra. És az anyai érzés csodája: nem bírja megcselekedni a szörnyű tettet. Viszont a kialakult helyzetben már magát sem tudja megmenteni. Gyermekeik sorsát apjára bízva és az árulók büntetését vállalva Pollionéval együtt vonul a máglyára.

És a végére a legaktuálisabb anya: KarnyónéVajda János operáját pénteken nagy sikerrel mutatta be az Operaház. És ebben eper van, 100%!
A ma esti előadásra még van jegy bőven. Mindenki vigye el édesanyját is, ünnepeljenek együtt este is!
Ha pedig kihagytam volna valaki kedvencét ajánlómból, bocsánat árva fejemnek, senki ne anyázzon!