„Nous nous reverrons…?” – Búcsú az Erkel Színháztól

2007. május 27.

BÓKA GÁBOR írása

Erkel Színház2007. május 25-én bizonytalan időre utoljára láthattunk operaelőadást az Erkel Színházban. Hátra van még egy balettbemutató, öt előadással – és aztán semmi.

Most fel kéne mondani a leckét: ekkor és ekkor épült, ennek és ennek a tervei szerint; ezek és ezek énekeltek és vezényeltek itt; ekkor és ekkor került az épület az Operaházhoz – talán megértik, hogy mindehhez most nincs kedvem. Már csak azért sem, mert az elkövetkező napokban úgyis megteszik majd sokan mások.
Csupán személyes emlékeimmel hozakodnék elő. Nem leszek hosszú.

Itt láttam életem első operaelőadását: a Carmen 1993. május 22-i felújításán léptem be először a színházba. Szinte hihetetlen, hogy még csak tizennégy éve volt – most meg már arra vetemedem, hogy visszaemlékezéseket írok a műfajhoz és a színházhoz kötődő múltamról… Komlósi Ildikó és Kelen Péter énekelték akkor a főszerepeket – tíz évvel később, 2003-ban ismét összeállt ez a páros, mintegy az én jubileumomat megünneplendő.

Jó pár évvel később egy meglehetősen közepes karácsonyi Varázsfuvola-előadásból toronymagasan emelkedett ki valaki, akinek akkor még nem tudtam a nevét, de ott és akkor családtagjaimmal együtt megtanultam: Miklósa Erika. És ott láttam először és utoljára színpadon Gáti Istvánt is – vajon mi lehet vele azóta?

Nem sokkal később az új nagy szerelem: a Turandot. Az 1997. novemberi premiert követő januári előadáson először hallhattam élőben a művet, mely azóta is egyik kedvencem. A szereposztás élén akkor Szilfai MártaBándi János és Pitti Katalin álltak. Később még számtalan Turandot, újabb és újabb szereplőkkel: Tokody Ilona poétikus Liujával, a pompás hanganyag birtokosaként berobbanó Lee Yeong-Wonnal – és nem utolsósorban a címszerepben a felülmúlhatatlan Lukács Gyöngyivel.

Egy Traviata 1999 tavaszán, Rost Andreával, Kelen Péterrel és Miller Lajossal – mikor is először hoztam el három osztálytársamat, hogy lássanak és csodálkozzanak. Azóta sokakat hozhattam el még először operát látni ebbe a családias közegbe, még az utolsó héten is…

Aztán másfél évvel később Rigoletto, ismét Rost Andreával, a címszerepben pedig Fokanov Anatolijjal – egy rémesen rossz rendezésben. Öt évvel később ismét láthattam Rostot Gildaként, ezúttal Sólyom-Nagy Sándor partnereként – egy még rosszabb rendezésben.

A megszámlálhatatlanul sok Aida-előadás, a legjobbak Lukács Ervin és Medveczky Ádám vezényletével, kiváló énekeseink egész sorával – Sümegi EszterTokody IlonaBándi JánosKiss B. AtillaPánczél Éva és Wiedemann Bernadett neve mindenképp ide kívánkozik. Ez talán a legfájdalmasabb, hiszen az Aida most az Erkellel együtt tűnik el bizonytalan időre Budapestről…

Parasztbecsület és a Bajazzók – melyből az első mindig kínos, a második mindig magával ragadó élmény volt.
Don PasqualeGregor József felejthetetlen komédiázása – és egy bonmot-ja 2001 novemberéből: „Akkor lássam ezt a nőt, amikor az Oszama Bin Ladent”. 

Toscák sorozata, Sümegi Eszterrel, Lukács Gyöngyivel – és Kelen Péter színháztörténeti jelentőségű Cavaradossijával.

Falstaff 2002 februárjában, megint csak a felejthetetlen Gregor Józseffel – az elmaradt Mesterdalnokok-felújítás helyett új betanulásként.

Később Az álarcosbál a szintén elmaradt Nyugat lánya helyett – a számos előadás közül is elsősorban a legemlékezetesebb este, amikor a megbetegedett Lukács Gyöngyi helyett Sümegi Eszter ugrott be…

A vendégénekesek korának lejárta után több mint tíz évvel a semmiből hirtelen itt termő  Ramón Vargas szereplése a Lammermoori Luciában, a csodálatos japán énekesnő, Aszako Tamura oldalán – forró hangulatú előadás a júniusban már amúgy is forró színházban.

Hogy a névadóról is essék szó: Erkel Bánk bánjának sok-sok előadása, változó színvonalon – közülük azonban hegyként emelkedik ki az a kettő, amelyiken Melis Györgyöt láthattam-hallhattam Tiborcként.

Az évtized operai botrányát hozó Lohengrin-felújítás Katharina Wagner rendezésében. A premier hangos bukása, amit csak rádión keresztül követhettem – aztán a második előadás lagymatag és értetlen fogadtatása. Mégis, akármennyire is berzenkedtem az előadás ellen, Molnár András Lohengrinje és Sümegi Eszter Elzája nem múló szép emlék maradt.

A balettekről se feledkezhetem meg persze: A bahcsiszeráji szökőkútról, Fülöp Zoltán csodálatos díszleteivel; a Csipkerózsikáról, orosz vendégtáncosokkal; a nemrég leporolt Próbáról, ami talán legkatartikusabb élményem volt ebben a műfajban. És persze a gyerekeknek készült, nagyon mulatságos Hófehérke! Vajon lesz-e még hely, ahol színre kerülhet?

Az utolsó premiernek hirdetett előadás, a Nabucco. A decemberi sorozatból is különösen Sólyom-Nagy Sándor jubileumi előadása, amelyen Kováts Kolossal megmutattak valamit a régi operajátszás szellemiségéből.

S ismét Carmen: az eddigi kiváló Carmenek, Komlósi Ildikó és Gál Erika mellé egy újabb: Vizin Viktória – és a kiváló Don Josék, Kelen Péter és Kiss B. Atilla mellé egy újabb: Kovácsházi István. Őket még jövőre is láthatjuk – de már az Andrássy úton.

Végül, ahogy a Carmennel kezdődött számomra, úgy azzal is végződött. Nem volt életem legjobb Carmen-előadása, mégis sokáig emlékezetes marad, elsősorban a végén felállva tapsoló közönség miatt, mely így köszönt el kedves színházától. Az ember persze ott helyben fel sem tudja fogni, mi ért véget az utolsó akkordok lecsendesülésével. Most, amikor megpróbálom szavakba foglalni akkori érzéseimet, most vesz erőt rajtam a meghatottság. Köszönet az elmúlt tizennégy évért, amíg ide járhattam. Köszönet a színház összes dolgozójának, akik mindig igyekeztek kellemesebbé tenni az itt töltött órákat.

Mielőtt azonban szentimentális lennék, leírok inkább még egy nevet: Molnár Leventéét. Ő hajolt meg utoljára az utolsó előadáson, mivel a szereposztás benjáminjaként mindenkit maga elé engedett. Ő intett búcsút utoljára a mindig lelkes erkeles közönségnek. Kívánom neki, hogy még sok öröme teljen egy újjáépített Erkel Színházban – pusztán önző okokból: hasonló korúként így ugyanis reménykedhetem abban, hogy én is sok előadást nézhetek még ott, a Köztársaság téren. Sőt legyünk optimisták: biztos vagyok benne.

Tehát búcsúzunk, de nem örökre. Még látjuk egymást… Legalábbis nagyon remélem.

Hasonló bejegyzések