„Nem kötelező szeretni az operát”

2018. augusztus 13.

VONA ILDIKÓ hozzászólása a RockGiovanni-vitához

Vajon érdemes volt megírnom a kritikámat a RockGiovanni miskolci ősbemutatójáról? A válasz egyértelműen: igen!

Nagy vitát generáltam vele, bár nem állt szándékomban. Magam is meglepődtem, amikor azt tapasztaltam, hogy záporoznak a kommentek a Facebookon, de őszintén megmondom: szerintem ez lenne a természetes – ha bemutatásra kerül egy mű, a rajongók utána megvitatják pro és kontra. Jó volt olvasni a különböző véleményeket – még a csípős megjegyzéseket is –, mert végre beszélgettek és vitatkoztak egymással az emberek az opera műfajáról. Óriási élményt jelentett számomra Kovács János, Szüts Apor és Kesselyák Gergely nyílt levele, hiszen itt egy nyilvános szakmai vita tanúi lehettünk. Nagyon örültem Ungár István zenetanár írásának, aki pedagógusszemszögből szólt hozzá a témához, és szintén elgondolkodtató a Kovács János–Szüts Apor kettős interjú.

Az elmúlt napokban sokan gratuláltak nekem a „kezdeményezéshez”, de azt is megkérdezték: miért most? Mert ennyi ideig tartott, mire eldöntöttem, írok a RockGiovanniról.

Közvetlenül a bemutató után csupán a helyi média, illetve országos viszonylatban egyetlen jelentős portál adott róla hírt, az ismert zenekritikusok pedig arra sem méltatták a produkciót, hogy eljöjjenek megnézni.

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

Ide-oda pakolgattam az előadás alatt készített jegyzeteimet. Írjak? Ne írjak? A miskolciak biztattak, és sajnáltam is az előzetesen rászánt időmet, energiámat. Egy hiteles kritika megírása ugyanis komoly felkészülést igényel, ráadásul én nagyon készülős vagyok. Most sem számított, hogy rockoperára megyek, ugyanúgy kihoztam a megyei könyvtárból és átnéztem az eredeti mű zongorakivonatát (sajnos partitúrát nem találtunk), elolvastam az elemzést a Mozart Operakalauzból, meghallgattam a Szent István téren tartott beavató előadást (ahol a szereplők Szüts Apor vezényletével, a Miskolci Nemzeti Színház Zenekarának közreműködésével énekeltek). Talán én bonyolítottam túl a dolgot, de tudni akartam: miben különbözik, miben azonos a Don Giovanni és a RockGiovanni?

Útkeresésben van a Bartók Plusz, ez évek óta érezhető. Kesselyák Gergely több interjúban elmondta: szeretnék az operákat közelebb vinni az emberekhez, főként a fiatalokhoz. Szerinte ez a műfaj nem valami megkövült, távoli, megfoghatatlan dolog, hanem nagyon is élő közeg, hiszen emberi típusokat, kapcsolatokat, történeteket jelenítenek meg a művek. A fesztivál szervezői igyekeznek megtalálni azt a formát, ami segítségével még több nézőt be lehet csalogatni a színházba. Kísérleteztek már hasonlóval: 2012-ben Puccini Bohémélet c. operája került rockosítva a közönség elé Bohém Casting címmel (Zsoldos Béla és Müller Péter Sziámi átdolgozásában), de olyan is volt, hogy más műfajból ismert énekes itt kapta meg élete első operaszerepét, például Dolhai Attila (aki Frankó Tünde oldalán Fekete Gyula Egy anya története című operájában alakította a Halál figuráját).

Egyik próbálkozás sem hozta meg a várt sikert, most azonban, úgy tűnik, a RockGiovannival óriásit fogott a Bartók Plusz.

Kesselyák Gergelyt idézve: „átütötte az érdektelenség ingerküszöbét”. Valóban ez történt. Hatására felbolydult a szakma és az operarajongók tábora, viszont a jelenlévőknek nagyon tetszett a darab (én első este láttam, és csupán öt-hat személy volt, aki a második felvonás közepénél felállt és hazament).

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

Miskolcon nagy vonzereje van a rockzenének. Meggyőződésem: ha az idei programban szereplő István, a királyt a Nagyszínház helyett a Sportcsarnokba teszik, az is megtelt volna. A két teltházas RockGiovanni pedig önmagáért beszél. Változatlanul az a véleményem, hogy lehet folytatni ezt az utat (nem általánosságban az operajátszás, hanem a Bartók Plusz jövőjére gondolok), de kell hozzá egy erőteljes koncepció.

A mostani évad megmutatta a nagy csapdát: míg az István, a királyra és a RockGiovannira rengetegen eljöttek, addig a tényleg kuriózumnak számító, zseniálisan színre vitt Prokofjev-operára (A három narancs szerelmese) körülbelül háromszázan voltak kíváncsiak.

Erre feltétlenül szükséges megoldást találni, és akkor rock és opera jól megférnek majd egymás mellett.

Nem vagyok ellene a zenei kísérletezésnek. Valahányszor beülök egy előadásra, mindig komplex egészben gondolkodom. Figyelem a szöveget, a jelenetek felépítését, a színpadi mozgást, díszletet, jelmezeket, a színészek azonosulását a szereppel, énekesi és zenekari teljesítményt, karmesteri munkát.

A kritikám fő szempontja azonban: mit ad ez a produkció a közönségnek, ha megtekinti? A RockGiovanni – még az apróbb hiányosságok ellenére is – zenei és színházi élményt nyújtott a jelenlévőknek.

Az opera népszerűsítésére és a közönség szórakoztatására találták ki a rockosított Don Giovannit. Nem kötelező szeretni az operát, mint ahogyan a rockoperát sem. Tetszik vagy sem, szeretik vagy sem? Döntsék el a nézők!

(A cikkben érintett személyek, alkotók, ill. a cikkben felvetett kérdésekhez hozzászólni kívánó szakmabeliek véleményének, írásainak az Opera-Világ természetesen megjelenési felületet biztosít – a szerk.)

Fotók: Bartók Plusz Operafesztivál

Hasonló bejegyzések