Avagy: mit ér az ünnep, ha titok? – ÁDÁM TÜNDE írása
Utólag nevetségesnek tűnik, mennyire készültünk a Kodály-maratonra. Szervezkedtünk, hogyan találjuk meg egymást a tömegben, egyáltalán, hogy férünk be a terembe…
Nevetséges, mégsem nevetek. Szomorú vagyok, hogy így alakult.
Biztosan lehetett volna számítani erre, de mégis bíztunk valami csodában, ám a jelek szerint Budapest túl nagy város ahhoz, hogy pusztán szájhagyomány útján időben értesülhessen mindenki egy ilyen programról. Mindenki, akit érdekel.
És ezzel témánál vagyunk: talán Kodály nem elég népszerű? Nem szeretjük eléggé? Ugyan! Csak pár hónapja láttam egy telt házas Szabadtérit Szegeden: ott akadt vagy négyezer ember, aki Kodályt akart hallgatni; nem is tartott másfél óránál tovább, amíg elfogytak a jegyek a szintén ingyenes koncertre. Ehhez képest Budapest egy Zeneakadémiát ne tudna megtölteni? Annak is a Kistermét?!?
A Kodály-év láthatóan keveseket és kevéssé érintett meg (néhány üdítő kivételtől eltekintve), így legalább a záróakkord lehetett volna nagyszabású – és ami a művészi részét illeti, az is volt. Ez viszont már a szervezést minősíti: egyrészt toboroznak egy ilyen gárdát, amelyben zenei életünk legjobbjai szerepelnek, majd nem tisztelik meg őket azzal, hogy közönséget is toboroznak köréjük.
Ma reggel átfutottam az Opera-Világ statisztikáit, és látom, hogy tucatnyi keresőkifejezéssel találtak rá a maraton programjára, amely nálunk elérhető volt. És még itt-ott az Interneten. Nem is hiszem, hogy az érdeklődés hiánya állna fent. De még mindig ott tartunk, hogy a komolyzenét kedvelők nagy része nem internetfüggő. Még csak nem is használó. Ha mégis, akkor dolgozó ember, aki hétköznap délelőtt-délután bajosan tud koncertet látogatni. Hogy miért kellett hétköznapot választani egy egész napos rendezvény számára, rejtély marad.
Ettől még este lehetett volna tömeg. Ha tudnak róla. Plakát, szórólap sehol, de továbbmegyek: én is magánúton informálódtam, sajtóanyagot senki, sehonnan nem küldött.
Kár érte. Kiváló lehetőség lett volna a Kodállyal való ismerkedésre, úgy általában az egész Kodály-év szólhatott volna arról, hogy megmutassuk a zeneszerzőt a totemoszlop mögött (helyett), amivé a zenetörténet-írás tette.
Mindenesetre, aki még Kodályt szeretne hallgatni, hétfőig sokfelé megteheti, a Kodály-év fináléja számtalan – többnyire párhuzamos – programot kínál, tessék választani. Annál is inkább, mert ahogyan a Bartók-év végeztével elfelejtették Bartókot, várhatóan az idei Kodály-dömping után e szerző is megint csak szórványosan lesz majd jelen évekig.
Tanulni azonban kellene/lehetne a kudarcból: a 2010-es Erkel-évre még van idő felkészülni: próbáljuk meg méltón megünnepelni.