Jegyeket, bérleteket! – Egy bérletújítás tanulságai 2006-ban

Ismét egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak egy európai főváros európai színvonalú operaházában – BÓKA GÁBOR írása

Az egyszeri operalátogató, aki az Állami Operaház körüli hercehurcáktól megfáradva már-már arra a belátásra jut, hogy mégis maradjunk inkább a Művészetek Palotájánál, a hétvégén  fellelkesül A nürnbergi mesterdalnokok premierjén, és bár mind a sztrájkolók, mind a vezetőség mindent elkövettek, hogy ne tudjon a darabra koncentrálni, mégis: a szombati élmény után megerősödik abban a hitében, hogy nem veszett még el az operajátszás Magyarországon – nos tehát, ez az egyszeri operalátogató az élmény hatására megmásítja korábbi döntését, és úgy dönt: mégis megújítja az Andrássy úti palotába szóló bérletét. 

Az előjelek persze aggasztóak. Noha ahhoz már hozzászoktunk, hogy a színház szervezési osztálya nem érdemesíti közönségét arra, hogy postán tájékoztassa a következő évad kínálatáról (azaz ne legyünk igazságtalanok: két nappal a bérletváltás után rendszerint megérkezik a brosúra), az azonban mégis szokatlan, hogy még az interneten búvárkodók is megkíméltetnek idén a mocskos anyagiak felőli tájékozódás lehetőségétől. Igen: az embernek fogalma sincs, hogy mennyi pénzzel induljon útnak, és ez már önmagában aggodalomra ad okot, tekintetbe véve a tavalyi súlyos áremeléseket. (A bérletújítás kezdetének reggelén végül felkerült a tájékoztató az internetre. – a szerk.) 

A soron már meg sem lepődünk, ez hosszú évek óta így van: aki operabérletet akar, annak legalábbis az Aida sivatagi körülményeit kell átvészelnie az Andrássy úti tűző napon ácsorogva. A helyzet bent sem sokat enyhül. Az egyelőre türelmesen, de egyre tikkadtabban ácsorgó soron hol sajtótájékoztatóra érkező újságírók, hol lemondott főigazgatók vágják át magukat. Ha valaki a mellékhelyiséget óhajtja használni, külön engedélyt kell kérnie a biztonsági őrtől, hogy a szabályokat megszegve bejuthasson a színház földszintjére. 

Tájékoztató hosszú ideig sehol. Azok, akik készpénzzel szeretnének fizetni (továbbiakban: a készpénzesek) némi aggodalommal tekintenek a jövőbe: vajon elég lesz-e az összeg, amit magukkal hoztak? A kártyával fizetőket (továbbiakban: a bankkártyások) inkább az egyre terjedő pletykák tartják izgalomban – a kiszivárgó hírek szerint a hat terminál közül csupán egyetlenegynél lehet kártyával fizetni… 

Tizenegy óra körül egy kedves hölgy villámsebességgel kezdi osztogatni a frissen fénymásolt bérleti tájékoztatókat. Az oldalak ugyan hol erre, hol arra néznek, de kicsire nem adunk, az információ a lényeg. Örömmel állapítjuk meg, hogy nincs áremelés. Ezzel nagyjából minden pozitívumot el is mondtunk. Némiképp bizonytalanul fogadjuk a tényt, miszerint a premiereket tartalmazó Tóth Aladár-bérletünkben két balettpremiert is hirdetnek. Nem arról volt szó, hogy kettőből kettő elmarad…? Vagy a tájékoztató még nem tekinthető véglegesnek, s mire a pénztárhoz érünk, még változhat a dolog…? 

A ruhatár ajtajához közeledve (itt állították fel a pénztárakat) a helyzet fokozódik. A biztonsági őrök egyre-másra szólítanak kifejezetten készpénzeseket. Míg a bankkártyások több-kevesebb türelemmel ácsorognak az ajtóban, a készpénzesek egyre fogynak. Ezt látva néhány bankkártyás, akinek – legyünk jóindulatúak – figyelmét elkerülte, hogy miért is mehetnek egyesek előre, úgy dönt, ő is a surranópályán folytatja. Percek alatt elszabadul a pokol, mint konklávé napján a Szent Péter téren. A nyugdíjas hölgyek különítménye vérszomjasan tudakolja, ki és milyen jogon mehetett be előbb, mint hogy sorra került volna. Egyáltalán: ki melyik sorban is áll voltaképpen? Pillanatok alatt kiderül: mindenki abban, amelyikben éppen jólesik. Egy hölgy egyszer csak megjelenik, és kéri, hogy engedjék vissza a sor elejére. Miért is? Hiszen itt állt ő, csak kiszaladt egy percre… Tényleg, emlékszik is valaki, hiszen itt állt előtte. De akkor most miért is a készpénzes sor elejére tetszik inkább állni? – Hát mert amíg kiszaladtam, aranyoskám, kivettem egy kis pénzt az automatából… Miért is ne állhatnék akkor a másik sor elejére… 

A kiszolgálás már pontos és gyors, igazán nem lehet rá panasz. Még a műsoron sem változtatnak az utolsó fél óra alatt. Kifelé még hallja az ember, hogy a biztonsági őrök a nénikék újabb Monthy Python-os támadását kénytelenek elviselni („Miért nem csinálnak itt két sort, hogy normálisan lehessen ácsorogni?”), amit nem kis empátiával igyekeznek lecsillapítani („Nekem mindegy, ha nem maradnak nyugton, maguk állnak sorba, nem én.”). Amikor két és fél óra elteltével távozunk a művészet templomából, már biztosan tudjuk, hogy a Mesterdalnokok után ismét egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak egy európai főváros európai színvonalú operaházában.