Holender: „Vajon mije van Graznak, ami nincs Pestnek?”

2010. augusztus 6.

A Bécsi Állami Operaház most leköszönt igazgatójával közölt interjút legfrissebb számában a Heti Válasz.

Ioan Holender

Ioan Holender

Ioan Holender mindenekelőtt az esetleges budapesti szerepvállalásával kapcsolatos félreértéseket igyekezett tisztázni a V. Nagy Viktória által jegyzett beszélgetésben. Mint elmondta, Orbán Viktor miniszterelnökkel és Szőcs Géza kulturális államtitkárral folytatott megbeszélései során nem került szóba, hogy főigazgatóként vállalna szerepet a Magyar Állami Operaház munkájában – ezt érvényben lévő New York-i, müncheni és tokiói tanácsadói szerződései nem is tennék lehetővé. Jelenleg is érvényes budapesti tanácsadói szerződését (mely 2011 végéig szól) azonban szívesen meghosszabbítaná, hogy visszaállítsa az Operaház korábbi nimbuszát – amire Temesváron töltött gyermekkorából is emlékszik.

„… a magyar fővárosnak a legsötétebb kommunista időkben is kivételes helyzete volt az operajátszás tekintetében, ide az 50-60-as években is jöttek külföldi művészek” – hangzik a volt bécsi főigazgató egyik állítása. Hozzáteszi: jelenlegi tanácsadó munkája is elsősorban a külföldi fellépőkkel kapcsolatos: „Fischer Ádám karmester eredetileg arra kért, hogy segítsek az olyan nemzetközi programok szervezésében, mint a Májusünnep, hogy ezekre milyen énekesek hívhatók Európából és mennyiért. Utóbbi különösen fontos, mert Magyarországon rossz szokás volt, hogy sokkal többet fizettek a külföldi énekeseknek, mint más európai városokban.” Ugyanakkor Holender leszögezi azt is: egy házat az alapoktól kell építeni, ez pedig nem a vendégénekeseket, hanem a színház saját társulatát jelenti elsősorban. „Fel kellene építeni egy új társulatot. Az énekesek szívesen maradnak a hazájukban, ha lehetőséget kapnak, hogy otthon énekeljenek… Huszonkét éve Bécsben is kinevettek, amikor azt mondtam: társulatot fogunk építeni, közalkalmazásban álló művészekkel. Mégis olyan énekesek szerződtek oda, mint Rost Andrea, Natalie Dessay, Veszelina Kazarova, Elīna Garanča, Michael Schade, Johan Botha és mások – ma világhírűek, de Bécsben kezdtek, három-négy évig ott énekeltek. Ezt szeretném elérni Budapesten is, feltéve, hogy megváltozik a »jaj, csak ne változzon semmi« hangulat.” 

A társulatépítés alapjának Holender a fiatal, ma már világszerte fellépő művészek évadonként legalább négy-öt hónapos hazaszerződtetését tartaná – példaként a jelenleg Münchenbe szerződött Molnár Levente, illetve Bretz Gábor nevét említi. „Ezeket a fiatal művészeket ma csak meghívni lehet Budapestre, ahol – ennek következtében – több vendég énekel, mint társulati tag, ami abszurd. Egyetlen színház sem képes két társulatot – egy közalkalmazottakból és egy vendégekből állót – eltartani.” Az ideális társulat nagyságáról a pontos részletek ismerete nélkül nem kíván találgatásokba bocsátkozni Holender, annyit azonban megjegyez: meggyőződése szerint ma sokkal többen vannak a színházban, mint kellene. Álláspontját azzal indokolja, hogy a társulat létszáma nem csökkent az Erkel Színház bezárása óta. Utóbbival kapcsolatban megjegyzi: „Jó döntés volt, hogy ne játsszanak tovább abban a csúnya, nagy, drága, építészeti és biztonsági problémákkal terhelt épületben.”

A társulat mellett a közönség lassú elmaradását is problémának látja Holender. „Úgy érzem, Pesten az opera mint műfaj kívül esik az emberek érdeklődési körén. Pedig ez nem volt mindig így, korábban mindenki tudta, kicsoda Simándy József, Ilosfalvy Róbert, Házy Erzsébet vagy Melis György.”  Hogy a közönséget provokatív rendezésekkel kellene-e becsalogatni az Operaházba, azzal kapcsolatban Holender leszögezi: az opera nem intellektuális, hanem érzéki műfaj, ennek átéléséhez azonban be kell menni a színházba – valahogyan tehát be kell csalogatni a nézőket.  A rendezés viszont „túl fontos részévé vált az operajátszásnak”. Ettől függetlenül a hagyományos repertoárt időről időre új felfogásban kell tálalni a nézők számára – a budapesti előadások közül a Parsifalt és a Tannhäusert említi mint feltétlen lecserélendőt –, és teret kell adni a kísérleteknek (az esetleges kudarcok vállalásával), valamint a repertoárbővítésnek is. A pesti repertoáron egyoldalúan sok az olasz opera, nagyon kevés viszont a XX. és XXI. századi mű.

A nemzetközi együttműködéseket illetően Holender véleménye az, hogy Budapestre legalább Peter Konwitschny vagy Willy Decker szintű vendégrendezőket kéne meghívni, koprodukciókat pedig nem Rigával vagy Pozsonnyal, hanem minimum Brüsszellel kellene létrehozni. (Az Operaház a jövő évadra tervezett koprodukciót Brüsszellel, Luigi Nono Intolleranza 1960 című operáját, a bemutató azonban a nemzetközi hírű rendező, Christoph Schlingensief súlyos betegsége miatt meghiúsult – a szerk.)
„Fischer Ádám fantasztikus Ruszalkát vezényelt Brüsszelben, amit Graz átvett. Mi miért nem hozzuk el ezt a Ruszalkát Pestre?” – teszi fel a kérdést Holender. Az esetleges színpadtechnikai fogyatékosságokat felvető riporteri válaszra a volt főigazgató így reagál: „Ha ezt a hozzáállást nem tudjuk megváltoztatni, kár hozzákezdeni az egészhez… Vajon mije van Graznak, ami nincs Pestnek? … Különben is, ha valahol annyi tehetség és fantázia van, mint Magyarországon, lehetetlen, hogy ezt ne tudják megoldani.” 

Holender leszögezi azt is: egy operaház társulatának nem önmagáért, hanem az őket eltartó adófizetőkért, vagyis a nézőkért kell dolgoznia – „az Operaház nem szanatórium”. A kívánatos színvonallal kapcsolatban Joseph Krips karmester szavait idézi: „… egy operaház annyira jó, amennyire rossz a legrosszabb előadása”. A riporteri kérdésre, miszerint látott-e olyan előadást Budapesten, ami miatt szégyenkezett, Ioan Holender azt a választ adja: „A jövő fontosabb…”

A teljes interjú a Heti Válasz 31. számában olvasható.

Hasonló bejegyzések