A Strauss-fesztivált követően a Magyar Állami Operaház az évad zárásaként, még mindig straussi érintettséggel, Gluck Íphigeneia Tauriszban című művét mutatja be
Az Opera tartja magát 2013-ban kitűzött céljához: öt esztendőn át minden évad végén barokk operaprodukcióval igyekszik bővíteni repertoárját. Az elmúlt évadok bemutatói: Händel Xerxésze és Rameau Hippolütosz és Aricia című alkotása után június 22-én újabb régi zenedarabot fedezhet fel a közönség.
Idén júniusban Christoph Willibald Gluck születésének 300. évfordulóján Vashegyi György barokkspecialista karmester vezényletével azt az operát adják elő, amely a lassan 130 éves Opera történetében csak egy alkalommal, mindösszesen egy felvonás erejéig hangzott fel az Erkelben, 1957-ben. A most futó évadban Gluckról immár másodjára emlékezik meg az Opera: e bemutatót volt hivatott előkészíteni Sümegi Eszter áprilisi Gluck-műsora a Dalszínház utcai dalestek keretében. Az esten öt ária csendült fel az Íphigeneia Tauriszban című operából.
A teljes darab 2014-es magyarországi bemutatóján a címszerepben Wierdl Eszter, a további szerepekben Gál Gabi, Megyesi Zoltán, Haja Zsolt és Szegedi Csaba lép színpadra. A mitológiai alapra írott, megvalósult rémálmok, szülő- és testvérgyilkosságok és a deus ex machina történetét ezúttal németül játsszák. A különleges produkció, Alföldi Róbert első operaházi rendezése a premier után mindössze két alkalommal (június 25-én és 27-én) lesz látható az Operában, ám a következő szezonban még ötször színre kerül.
Az Íphigeneia Tauriszban Gluck életművének utolsó jelentős zenés színházi darabjaként ötvözi a két utat, amelyet a szerző bejárt: az egyik, amely szinte figyelmen kívül hagyja az esztétikai élvezetet, kizárólag a drámai intenzitás pregnáns kifejezésére ügyel, a másik szerint az érzelmi hatáskeltés még a dramaturgiai követelményeket is felülírhatja. E műben zene és dráma harmóniában olvad össze. Gluck korában hihetetlenül modernnek és „nemzetközinek” számított, hiszen a francia és az olasz opera jellemzőit egyesíti. A jellemek és a szituációk pontosan kidolgozottak, árnyaltak, szorosan összetartozik szó és hang, a szöveg és a zene egymást erősíti, a brillírozásra, a technikai virtuozitás csillogtatására koncentráló hűvös formalizmust és kizárólagos sztárkultuszt felváltja a zenekar, a szólisták, a kórus és a táncosok egymásra figyelése, egymásra történő reflexiója.
Ennek a műnek a színpada tehát nem az addig rögzült konvencióké, mint ahogyan a Gluck-darab színrevitelére felkért, a műfajban jelentős gyakorlattal rendelkező, de az Operaházban először rendező Alföldi Róbert sem elsősorban kényelmes módon az ismert, bevettnek tekintett színházi kánon mentén dolgozik. Felkészüléskor kizárólag a mű hangfelvételeit hallgatja, de ekkor csak a zenére figyel – színpadi feldolgozásokat nem néz. „Természetesen a műfaj adottságaiból kiindulva igenis máshogyan kell készülni, hiszen mások a szabályok, máshogyan működik egy-egy színpadi jel. A legnehezebb eltalálni a megfelelő arányt, mert a zenénél komplexebben semmi sem hat szerintem a színpadon. Tehát ennek tudatában kell az egész előadást megkomponálni. Énektechnikai dolgokba nem szólok bele, hiszen azt az énekesek és a karmester sokkal jobban tudja, de hogy mit hogyan szeretnék hallani, abba igen.” Nem dolgozik másképpen az énekesekkel, mint a prózai színészekkel – nyilatkozta – ugyanúgy elengedhetetlennek tartja a pontos elemzést és a pontos színpadi munkát, ami reményei szerint mindig előhozza azt a bizonyos színészi jelenlétet.
A produkció jelmezeit Nagy Fruzsina tervezte. Koncepciója szerint mai ruhákban láthatók a szereplők. A papnők hadának fekete egyenöltözéke megidézi az apácák viseletét a nyugati kultúrából, de a keleti vallások fejfedője is felfedezhető rajtuk. Íphigeneia ruhája ugyanilyen, csupán egy leheletnyivel díszesebb. A szkíta és a görög nép (Oresztésszel és Püladésszel egyetemben) szándékosan azonos, szedett-vedett, magukat „védő” és álcázó mai ruhákban jelenik meg (mint az ukrán felkelők). A király és testőrsége öltönyben, a mitológiai figurák, a fúriák és Diana istennő is hétköznapi öltözékben jelenik meg, utóbbiakat festett bőrük színe emeli el az emberektől.
Az előadás világára vonatkozóan, amelynek látványát Menczel Róbert jegyzi, Alföldi leszögezi: „Nem lesz historizálás. És nem lesz konkrét aktualizálás sem, de fontosnak tartom, hogy ugyanúgy magunkra ismerjünk ebben az előadásban is, mint az utóbbi munkáimban. A lényeget tekintve nem készülök máshogyan, hiszen ugyanúgy az a célom, hogy jelen idejű és fontos kérdésekkel teli, hiteles előadást hozzak létre.”
Míg az auliszi Íphigeneiát Richard Wagner írta át, a tauriszit ifjúkorában Strauss igazította dramaturgiailag feszesebbre, a drezdai színház számára. A mitológiai alapra írott francia mű így teltebb hangzást nyert.
Forrás: Magyar Állami Operaház
Fotó: Csibi Szilvia