Évadkezdet – avagy vissza a jövőbe?

2010. szeptember 8.

Évadnyitó társulati ülés az Operában, 2010. szeptember 6. – ÁDÁM TÜNDE beszámolója

Teljes a csapat

Teljes a csapat

Az ember azt hihette, eltévedt, esetleg időutazáson vesz részt ezen a szeptemberi napon, amikor évadnyitó társulati ülésre indult az Operaházba, ám ott valójában évadzáró hangulatot talált. Az értelmetlenül hosszúra nyúlt és megemlékezésekkel, beszédekkel tarkított évadnyitás közben mindent megtudtunk az elmúlt évad eseményeiről, ám szó nem esett a jövőről. A 2010–2011-es évad kezdetén mintha senkit nem érdekelt volna, hogy mi következik. Senkit – legalábbis a színpadon. A nézőtéren amolyan „mindenki tud mindent, és felkészült mindenre”-hangulat volt érezhető, ez a társulat annyi mindent látott az elmúlt években, évtizedekben, hogy nemigen lehet meglepni őket. Főleg, ha a múlt hét óta mindenki tudja, mit fognak bejelenteni ezen a napon. Emlékszünk, volt ennél izgalmasabb évkezdet is: a rossz emlékű Jutocsa-korszak elején például kifütyülték, akit lehetett (lehetett, mert még minisztere is volt a kultúrának, méghozzá olyan, akire nem nagyon szívesen emlékszünk: Bozóki András), volt szimpátiatüntetés a korábban leköszönt igazgató, Szinetár Miklós mellett – vagyis abban az évben nem unatkoztunk a társulatin.

Most, aki eljött, gondolhatta, hogy legalább valamit megtud arról, milyen változásokkal jár ez a bizonyos bejelentés – ne is kerülgessük tovább: Horváth Ádám miniszteri biztosi kinevezése. Aki ezt gondolta, tévedett.

De ne rohanjunk előre. Az Operaház nézőterén gyülekező társulat – vegyülve a sajtó megjelent képviselőivel – elfoglalja helyét a széksorokban, kicsit iskolás jelleggel: akinek nincs dolga a színpadon (nem kell díjat átvennie), a világért nem ülne közelebb ahhoz, mi több, olyannyira csak a hátsó sorokat töltik fel, hogy akinek ott nem jut hely, inkább áll az ajtóban, de nem megy előre. A színpadon a szokásos kellékek: asztal és székek a majdan megjelenő vezetőknek, zongora az egyik oldalon, díjakkal és virágokkal teli asztal a másikon, valamint az elmaradhatatlan mikrofonállvány a beszédekhez.
Mikor a tömeg kezdene türelmetlenné válni, megjelennek a színpadon a várva vártak. Sok újdonság nincs a névsorban: az államtitkár az egyetlen újonc a csapatban. Az üresen maradó szék lehetne szimbolikus: egyfelől tudjuk, kié lesz, másfelől elmélázhatunk azon, hogy még valaki hiányzik, mivel a színházban július óta nincs semmiféle művészeti vezető, és ez a jelek szerint nem zavar senkit. A fenntartót sem, mert inkább miniszteri biztost küld – egy művészeti intézményben nyilván ez a fontosabb.

Ezek után hosszasan díjakat osztunk, de még a korábbi év díjait is elősoroljuk, mintha az időt kellene kitölteni valamivel a csengetésig – jaj, már megint az iskolás példa! Külső szemlélőnek tényleg olybá tűnik, mintha időhúzás volna a cél, de hogy miért…?

Elérkezünk a beszédekhez – ezen is túl kell esni, és a magam részéről fel is készülök a főigazgató szokásos példabeszédére a gondos gazdáról, de ettől most megkímél, helyette két napon belül harmadszor is meghallgatom tőle gondolatait a Mahler-évforduló és a szoboravatás kapcsán.
Fischer Ádámtól (aki most vagy főzeneigazgató, vagy sem) megtudjuk, hogy keveset aludt, és hogy a Mahler-szimfónia előző esti előadása nagy siker, és neki személyesen is nagy élmény volt. Meg is köszöni a közreműködőknek. Mivel jelenleg művészeti vezető nincs, azt gondolnánk, hogy ő, mint a művészeti kérdésekben döntési joggal rendelkező személy, mond valamit a most megnyíló évaddal kapcsolatos terveiről. De nem teszi. Egyébként mások sem: Vass Lajos később pénzügyekről beszél, a megjelentek közül Keveházi Gábor például semmiről és Szabó Attila gazdasági igazgató sem készült beszéddel. Az államtitkár azonban hosszan beszél, lassan és nehezen formálódó mondatokkal, ám ő sem mond sokat. Mondandójának érdemi része a miniszteri kinevezés Horváth Ádám részére, akit ily módon bejelent és bemutat a társulatnak, de semmi közelebbit nem tudunk meg arról, hogy a hat hónapra szóló mandátuma alatt voltaképpen mi lesz a feladata, pontosan mit és miképpen kell átvilágítania (illetve, hogyha gazdasági jellegű a feladat, akkor miért nem gazdasági szakembert neveztek ki), és az sem derül ki, hogy mi lesz hat hónap múlva, ha biztosunk felleli az Operaház számára leginkább megfelelő működési formát. Lássuk erről az államtitkári gondolatokat:

„Legkésőbb hat hónap múlva egy olyan pályázatot kell kiírni, amely az elmúlt időszak és az átvilágítás tanulságait összefoglalva kijelöli azokat a stratégiákat, azokat a logikákat, amelyek mentén a mi Operaházunk eljuthat annak az útnak a másik végére, amelynek az egyik végén – hogy mi áll ott, hadd meséljem el: (…) [és itt meghallgatjuk a Balettintézet eladásának történetét, melyben szerepel az anekdota, hogy a portugál vevő az Operaházat is szívesen megvásárolta volna.] Ez az útnak az a vége, amelytől távolodni kell, amelyhez sok sikert kívánok mindenkinek, sok merészséget és kitartást elsősorban a miniszteri biztos úrnak, akinek felhívom a figyelmét az imént hallottakra elődjéről Bánffy Miklós miniszteri biztosról, aki olykor, ha kellett, még a saját zsebébe is nyúlt, hogy a zenészek játsszanak.”

A sorok között olvasva persze sejtjük, hogy ez a „lehetséges új működési forma” egyfajta hadüzenet a közalkalmazotti státusznak, és mivel tudjuk, hogy ez utóbbinak élharcosa Kovács János, nem is nehéz összerakni, hogy az ő ünneplésében nem csupán karmesteri kvalitásainak jutott szerep. Ez a reakció nagyjából előre is vetíti a következő hónapok legfőbb folyosói témáját, hogy tudniillik: közalkalmazottiság vagy nem közalkalmazottiság, ez itt a kérdés. (Merőben nem új a kérdés, mondhatnánk: lerágott csont, vagy még inkább: gumicsont.) Nem kell jósnak lenni, hogy az elmúlt évek tendenciái alapján borítékoljuk: ellenállásba fog ütközni a „társulat felszámolása”. (Valójában persze senki nem a társulatot akarja felszámolni, csak a színház tehertételeit kívánják csökkenteni a közalkalmazotti státusszal járó bebetonozottság felszámolásával.) Emlékszünk: ebbe egyszer már belebukott valaki, úgy hívták: Győriványi Ráth György. Milyen véletlen, hogy most a miniszteri biztos éppen az ő jobb keze, Horváth Ádám lett.

Horváth Ádám röviden beszél, ám ő sem mond semmit, de nem is ez az érdekes, hanem, hogy az embernek az az érzése: a jelenlévők nem merik nem megtapsolni a frissen kinevezett biztost. Óvatos, kimért tapsot kap, amilyet politikai kinevezett kaphat. Emlékszünk, volt már ilyen, aki átvilágítani meg „racionalizálni” jött (nem, nem Vass Lajosra gondolok), ő Závecz Ferenc volt, akit ügyvezető igazgatóként bíztak meg ugyanezzel, ám távozása után sem derült ki, hogy mit sikerült feltárnia az Operaház működésével kapcsolatban. Van egy olyan érzésem, hogy már nem is fog.

Egy bizarr pillanat: miközben Szinetár Miklós a Posztumusz Örökös Taggá választott gróf Bánffy Miklóst méltatja, azon gondolkodom, vajon Vass Lajos gondolkodik-e azon, hogy – mondjuk – száz év múlva őróla miképp emlékeznek majd meg – a kérdés nyilván költői.

Apropos, költő: az új államtitkár, hiába költő, máris vérbeli politikus: sokat beszél, de nem mond semmi konkrétumot. Az elvonást kényszerű zárolásnak címkézi, és azzal vigasztal, hogy másoktól többet vettek el. (Jelentkezzen, akit ez megvigasztalt.) Kommentár nélkül idézném ismét Szőcs Géza szavait: „Az új kormány azt szeretné, hogy az ország, a nemzet jusson ki a válságból, egy olyan összefogást szeretne, amely – az Operára is érvényesen – elvezet majd oda, hogy a növekvő nemzetközi presztízse révén, az így szerzett dicsőség átsugározzon az egész nemzetre. Ez a feladat. És ha azt kérdezik, hogy hogyan, akkor a válasz az, hogy Önök ezt jobban tudják.”

Hiába provokálja őt Vass Lajos – mert provokálja (itt mégis előbújik a gondos gazda), előbb célzásokkal, hogy vajon a támogatás csökkenése mikor áll meg, ha már a három évre megígért 5,3 milliárd mára 4,7 milliárdra olvadt, majd nyílt kérdéssel, hogy a nyolc éve elmaradt fizetésemelésekre biztosít-e keretet a minisztérium…? Vagy az örök klasszikus: támogatják-e az Erkel Színház felújítását/újjáépítését…? Ám választ nem kap, legalábbis olyat nem, ami bármire is kötelezne. Beszéde végén a főigazgató kéri a kormányzatot, hogy jobban figyeljen az Operaházra, mint az elmúlt 10-15 évben történt (ejnye, ily hamar elfelejtettük volna Rockenbauer Zoltánt?), ezt a labdát azonban egy frappánsnak szánt mondattal elüti Szőcs Géza, és közli, hogy ő eddig is nagyon figyelt az Operaházra, csak eddig nem volt államtitkár.

Vass Lajos üzen még a társulatnak is: aki minőségi munkát végez, annak helye van és lesz a színházban, amely üzenet reciproka ugyebár az, hogy aki nem így tesz, annak viszont nincs helye. Hogy a minőséget ki fogja megítélni, az egy jó – ám megválaszolatlan – kérdés. Ezzel a nem túl nagy tanulsággal hagyjuk ott az Operaház nézőterét jó másfél óra után, néhány kérdéssel a fejünkben, például arról, hogy mi értelme volt ennek az évadnyitó cirkusznak, amikor az évad valójában már vasárnap elkezdődött a Mahler-koncerttel? Persze, ez a kötelező kűr volt. Most pedig jöhet az érdemi munka: egy hét múlva premier az Operaházban. A többit fél év múlva meglátjuk. Meglátjuk??

(Fotó: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések