Erkel 100

Egy évforduló margójára – BÓKA GÁBOR írása

Erkel SzínházNem szerecsenmosdatásnak szánom a következő kijelentést: aligha varrható egyetlen, a döntést végül meghozó tárca- és/vagy színházvezetés nyakába, hogy a ma századik születésnapját ünneplő épület, melyet az elmúlt fél évszázadban Erkel Színházként ismertünk, jelenleg nem tart előadásokat, s csak próbateremként működik. Az okok sokkal összetettebbek annál, mint hogy valaki valamikor aláírt egy papírt, mely végleg megpecsételte a színház sorsát: az elmúlt száz év történelmi és kultúrpolitikai változásaiban kódolva volt a dicstelen vég is. A Monarchia végnapjaiban magánszínházként alapított intézmény, ha nehezen is, sok tulajdonos- és igazgatóváltáson keresztül egészen a II. világháborúig képes volt fennmaradni – ez arra utal, hogy Budapesten legalább a múlt század első felében létezett egy olyan szűk polgári réteg, amely az operát mint műfajt fontosnak tartotta, mi több: napi szinten igényelte. A Népopera, majd Városi Színház természetes módon találta meg így szerepét az úri közönséget kiszolgáló Királyi Opera mellett: jórészt az alaprepertoárt szolgáltató, olykor nagy vendégjátékokat szervező népszerű színház volt. Vagyis beváltotta tervezői, Jakab DezsőKomor Marcell és Márkus Géza álmait: a gigantikus befogadóképességet (kezdetben 3000 főn felül, később, az átépítés után 2400 fő körül) estéről estére meg kellett tölteni, s ez, noha nem mindig problémátlanul, az épület legjobb korszakaiban sikerült is.

A háború után kialakuló új társadalmi rend a korábbiaktól gyökeresen eltérő szerepet szánt az opera műfajának: az úri közönség és polgárság szórakozásából tömegcikké kívánta változtatni. Ebben pedig fontos rész jutott az immáron a Magyar Állami Operaház részeként működő Erkel Színháznak. A két épület profilja ettől kezdve nem vált el élesen, a műsor jórészt ugyanaz volt (évkönyvek, színlapok tanúsítják, hogy egy-egy előadás gond nélkül vándorolt egyik épületből a másikba, akár pár napos különbséggel), csak éppen az Erkelbe mindenki számára könnyebb volt eljutni – több ember fért el, olcsóbb helyárak mellett. A Kádár-korszak nem változtatott alapvetően az operapolitikán, legfeljebb a tömegek operai nevelésének vehemenciája hagyott valamivel alább: az Erkelben ment minden tovább a maga útján, népszerűbb operákat kínált sok estén és délelőttön. Kitüntetett figyelem csak akkor hárult rá, amikor négy évadra az egész főváros operaellátását kellett biztosítania: a Népköztársaság úti épület 1980-1984 közötti felújítása idején a társulat összes előadását a Köztársaság téren játszották. Ám az Erkel, a Sors furcsa fintoraként, 1984 után is tudta növelni presztízsét: az Operaház nem a legjobban sikerült akusztikai átalakítása után csakhamar felértékelődött az Erkel színházi hangzás – amit  korábban jobb esetben kopárnak, rosszabb esetben legendásan rossznak minősítettek a mindenkori kritikusok.

Az 1911. december 8-i est plakátja
Az 1911. december 8-i est plakátja

A rendszerváltás változatlanul hagyta a budapesti operajátszás szerkezetét: az Operaház maradt egyetlen, két színházban játszó társulat, konkurencia nélkül. A versenyszellem elmaradása, ugyanakkor a legjobb művészek fokozatos külföldre szivárgása (ami már a nyolcvanas években megkezdődött) értelemszerűen vezetett színvonaleséshez, mely kiegészült a potenciális nézői réteg fokozatos eltűnésével is. A kommunizmus sikeresen felszámolta a polgárságot, a létrejövő új arisztokrácia számára viszont az opera nem érdekes (legfeljebb az Opera, ha bálozni lehet benne). Ugyanakkor az Erkel Színház törzsközönségét adó más társadalmi rétegekből jövő nézők is fokozatosan elfogytak – utánpótlásuk az egész országra kiterjedő átgondolatlan oktatási és kulturális politika miatt nem tudott kinevelődni. Az Erkel Színház utolsó évadjaiban tapasztalt elszomorítóan alacsony előadásszám nem csak az anyagi korlátokat, de sajnos a közönségigényt is tükrözte.

Szükségszerű-e, hogy így legyen? Közel sem. A jelek szerint mindenhol, ahol egyáltalán ismerik a műfajt, általános operai konjunktúra tapasztalható – csak Magyarország kivétel. Az operajátszó helyeink művészi és adminisztratív vezetésében megmutatkozó bizonytalanság, mely a közönség elé kerülő produktumokra mélyen rányomja bélyegét, mostanság gyakran kerül a sajtó terítékére – megoldási javaslattal azonban nemigen találkozni a sorok között. Csupán nagyszabású ígéreteket hallunk arra vonatkozóan, mikor és miből lesz új Erkel Színházunk, no meg arról, hogy ki és mit fog játszani benne – hogy kinek, az a kérdés láthatóan senkit sem izgat. Örök optimistaként szurkolhatunk persze a legutóbbi ígéreteknek: a jelenlegi épület gyors restaurálásának és mielőbbi megnyitásának. De ha visszatekintek az elmúlt száz évre, s ismét megállapítom, hogy az épület sorsa mindig szorosan összekapcsolódott az adott történelmi helyzettel – nos, akkor a kultúra jelenlegi fontosságát, és a benne megnyilvánuló tendenciákat figyelembe véve nincs sok okom a bizakodásra.

Plakát: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Színlaptár