Nyolcvankilenc esztendős korában, Farö-szigeteki otthonában elhunyt Ingmar Bergman svéd rendező, író.
Az 1918-ban, uppsalai lelkészcsaládban született Bergman húszévesen egy amatőr színjátszócsoportnál kezdte rendezői pályafutását. Írói tevékenységét is itt kezdte, a társulat nem egy Bergman-színdarabot is bemutatott. Forgatókönyvíróként 1944-ben mutatkozott be, rendezőként egy évvel később jelentkezett első játékfilmjével (Válság). Az áttörést az Egy nyári éj mosolya című 1955-ös filmje jelentette, melynek sikere után sorozatban készítette szerzői filmjeit (A hetedik pecsét, A nap vége,Szűzforrás, Arc). A hatvanas évek elején forgatott filmtrilógiája (Tükör által homályosan; Úrvacsora; Csend) az emberi kapcsolatok, illetve az Isten–ember viszony kiüresedését állította középpontba. További filmjeiben is az emberi kapcsolatok foglalkoztatták elsősorban, rendszerint kevés szereplős kamaradrámák formájában: a Persona két asszony, a Suttogások, sikolyok három nővér, a Jelenetek egy házasságból, majd az ennek folytatásaként forgatott Színről színre egy házaspár testi-lelki küzdelmeit állítja középpontba. Ezen filmek főszereplője egykori élettársa, Liv Ullmann volt. 1978-as Őszi szonáta című filmjében Ullmann mellett Ingrid Bergman vállalta el a másik főszerepet, aki pályafutásának végén ezzel a szereppel tért vissza a svéd mozivászonra. 1982-ben készült a Fanny és Alexander, melyért Bergman immáron harmadszor vehette át a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat.
Játékfilmet ezután már nem rendezett, íróként, forgatókönyvíróként, színházi- és televíziós rendezőként azonban tovább dolgozott. Utolsó munkája a 2003-ban készült Sarabande című tévéfilm, mely a Jelenetek egy házasságból főszereplőinek történetét kerekítette le – természetesen ismét Liv Ullmann és Erland Josephson főszereplésével.
Egyetlen operarendezésével a zenetörténetbe is immáron kitörölhetetlenül beírta nevét: az 1975-ben, mintegy „mellesleg”, két nagyjátékfilm között forgatott Mozart-operafilm, A varázsfuvola új fejezetet nyitott az operafilmek történetében. Bergman bravúros ötlete, a színházi elemek becsempészése a filmvászonra egy csapásra megoldotta az opera műfajából adódóan realitástól elrugaszkodott jellege, illetve a film hangsúlyosabban realista látásmódja közötti ellentétet, termékeny feszültséggé alakítva azt. A Svéd Királyi Opera társulatával részben a drottningholmi kastélyszínházban, részben stúdióban felvett filmet zenei szempontból sok kritika érte, ma már azonban nem vitás, hogy ez a – Rolf Liebermann szavaival élve – „rosszul elmuzsikált” Varázsfuvola talán minden idők legjobb operafilmje.