ÁDÁM TÜNDE beszámolója az Operaház Don Giovanni-sajtótájékoztatójáról
Rendhagyó sajtótájékoztatóról rendhagyó beszámoló dukál, annál is inkább, mert a közvélemény szemében valamiféle misztérium övezi az eseményt – rántsuk hát le a leplet a titokról. Persze nincs semmiféle titok, hacsak az nem, hogy a sajtó egyes képviselői milyen lelkesen próbálják kiszűrni a valódi információkat az egyforma beszédek özönéből. Legyünk őszinték: az új produkció beharangozását célzó összejövetel mindenkor dagad az optimizmustól és lelkesedéstől, mindenki boldog és elégedett: a rendező megdicséri a karmestert, a karmester az énekeseket, az énekesek egymást – elvégre mi mást tehetnének? Minél messzebbről érkezett a vendégművész, annál boldogabb, hogy itt lehet, mert ilyen szép operaházat még nem látott (de ha látott, akkor is ezt mondja), ilyen jó rendezővel, karmesterrel, kollégákkal még nem dolgozott (és ha igen, akkor se), vagyis a premier-sajtótájékoztatók résztvevői a diplomácia művészetét gyakorló politikusokat megszégyenítő fokon űzik.
Nem is lehet őket kárhoztatni ezért, hiszen az előadás is egy termék, el kell adni, és ahhoz kell a lelkesedés. Olykor talán még őszinte is, de ezt nagyjából sosem tudjuk meg. Énekesnek különösen stresszes az ilyetén szereplés, hiszen önnön közegéből kiszakítva, prózában kell előadnia, és néha nagyon béna kérdésekre válaszolnia, mint például: mennyire szereti Mozartot? (Kolléganőm oda is súgja az adekvát választ: „utálom, csak most erre kértek fel”.) Ugye, hogy nincs helye az őszinteségnek?
Valamivel könnyebb helyzetben van, aki már sokszor alakította a szerepét, mert akkor beszélhet a figuráról és a darabról, nem kell a produkció iránt lelkesednie vég nélkül. A jelenlévők között most Kolonits Klárától hallottunk újdonságot és reményre jogosító vallomást is. Először is elárulta, hogy csak egy hete került a produkcióba (ez mondjuk, durván a premier előtti harmadik hetet jelenti), és a tényt persze már ismertük; ami új benne, hogy ő maga is akkor tudta meg, amikor a leendő közönség az interneten felfedezhette. Bármi is áll a háttérben (és nagyjából sejtjük, hogy mi), azért mégis különös, hogy így készül a színház egy premierre: talál egy énekest, aki tudja a szerepet, és akkor minden oké: biztos beáll két perc alatt, mi az neki? Igen ám, csak ez a gondolkodás azt is feltételezi, hogy kit sem érdekel, van-e rendezés, az milyen, és hogy egy-két hétnél talán hosszabb időt venne igénybe a figura kivitelezése, pláne, ha újszerű. Márpedig az, ezt megint csak a művésznőtől tudjuk: elmondása szerint már a hetedik produkcióban alakítja Donna Annát, de a rendező, Gianfranco de Bosio rögtön meglepte őt pár olyan utasítással, amit még rendezőtől korábban sosem hallott – ez az Anna-figura újraértelmezésének lehetőségét sejteti, más kérdés, hogy miért kell rohamtempóban kivitelezni azt.
Szabóki Tünde örül, hogy Mozartot énekelhet, miközben pályája már a súlyosabb szerepek felé viszi őt, Horváth Ádám izgalmasnak találja, hogy női karmester vezényli a Don Giovannit (ennél szerintem izgalmasabb a női rendező, és ilyet is láttunk nemrég, Győrben), Hajnóczy Júlia pedig felidézi egy pillanatra a Mozart-maraton produkcióját, ahol először lehetett Zerlina. Magunkban kis (nagy) nosztalgiát érzünk az akkori, meghatározó Don Giovanni-élményünk iránt, és képileg össze is vetjük a kettőt: mennyire más volt az a minimális díszletet használó előadás, és mennyire más lesz ez az impozáns színpadképpel rendelkező új előadás. Persze az olvasót sem hagyjuk kétségek között, hamarosan képriporttal kedveskedünk a premierre várakozó nézőknek.
Végül, a sok változás után az első szereposztásban egyetlen vendégművész maradt: a szimpatikus, fiatal, türkmén tenorral interjút olvashatnak nemsokára.
Amitől rendhagyó volt ez a sajtótájékoztató: a bevezető után a Székely Bertalan-teremből a nézőtérre mentünk, ahol a világító próba zajlott éppen. Az összegyűlt művészek elővezettek egy kvartettet az operából – mindezt az Operaház nézőterén, pedig a színpad is ott volt, ha már…
Az alkotók, Gianfranco de Bosio rendező és Nanà Cecchi díszlet- és jelmeztervező az udvariassági körökön túl a kettejük közti összhangról beszéltek, valamint arról, hogy a vicenzai színház, a Teatro Olimpico épülete miként inspirálta a tervezőt a mostani előadás díszletének létrehozására. Nanà Cecchi elmondta, hogy a tervezés előtt ellátogatott Vicenzába, és díszlete végül nem egyszerű másolat lett, hanem az épület adta inspirációt felhasználva hozta létre ezt a teret, amelyet majd láthat a közönség. Megtudtuk: nem kis munka van a díszletek és jelmezek elkészítésében: az Operaház valamennyi műterme aktívan közreműködött benne hónapokon át. A jelmezeket a keddi világítópróba alkalmával nem láthattuk, de a művészek elmondták, már túl vannak az első díszletes-jelmezes összpróbán, vagyis ha más még nem is, ők már látják, milyen lesz az előadás, ha kész lesz.
A két karmester Keri-Lynn Wilson és Medveczky Ádám lesz, előbbi jelen is volt a sajtótájékoztatón, és megerősítette a rendező állítását, miszerint a recitativók kiemelt jelentőséggel bírnak a darabban, ezek kidolgozására figyelmet kell fordítani. Wilson hozzáteszi: ehhez az operához nem elég jó énekesnek lenni.
Nincs új a nap alatt, mondhatnánk, hiszen 1861-ben is így szólt a kritika:
„A czimszerepet Bignio igen szépen énekli s igen szögletesen játszsza. Kár ezért a gyönyörü hangu fiatalemberért. Táncziskolába kellene járnia, vagy egy évig talán megtanulna járni s mozogni.” /Vasárnapi Ujság, 1861/
(fotó: Vermes Tibor)
Az emlegetett Bignio Lajos a Nemzeti Színház Don Juan-előadásai után még az operaházi bemutatón is énekelte a címszerepet, 1885-ben. A számos felújítást megért opera Nádasdy Kálmán rendezésében és Oláh Gusztáv díszleteivel volt műsoron legtovább: az 1947-es premier után 1956-ban új beállókkal frissítik fel, és egészen Békés András 1974-es rendezéséig játsszák. Oláh Gusztáv már Rékai András 1941-es rendezéséhez is készített díszleteket, ahogyan Márk Tivadar is jelmezeket – ám ő még a Békés-rendezéshez is. Ljubimov legendás, 1982-es színrevitele után a legutóbbi, 2003-as felújításig nem született másik produkció. A darab címe Ljubimovnál változott Don Giovannira, miként a nyelv is olaszra. Az Operaház eddig 493 előadást számolt az„operák operájából”, így a mostani sorozattal lépjük át az 500-as határt.
Premier tehát november 19-én és december 6-án, további előadások: november 22., 25., december 1., 4, 9., 14., 21.
A szereposztások:
Don Giovanni: Horváth Ádám / Kovács István
Donna Anna: Kolonits Klára / González Mónika
Don Ottavio: Dovlet Nurgeldiyev / Szappanos Tibor
Kormányzó: Sebestyén Miklós / Fried Péter
Donna Elvira: Szabóki Tünde / Bátori Éva
Leporello: Bretz Gábor / Alik Abdukayumov
Masetto: Cseh Antal / Kelemen Dániel
Zerlina: Keszei Bori / Hajnóczy Júlia
Rendező: Gianfranco de Bosio
Díszlet- és jelmeztervező: Nanà Cecchi
Karmester: Keri-Lynn Wilson, Medveczky Ádám
VÁLTOZÁS: a 19-i premiert és a következő négy előadást Keri-Lynn Wilson helyett Kesselyák Gergely vezényli.
(2011.11.16.)