Circus Maximus

2010. augusztus 5.

BÓKA GÁBOR szubjektív beszámolója egy bizottsági ülésről

Országház-lépcsők„Milyen kedélyes egy fogház” – ötlik eszembe Frosch, alias Latabár Kálmán örökbecsű mondása, miközben az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának július 22-i, az Operaház jövőjéről való vizsgálódást is napirendre tűző ülését figyelem. Meghatódom persze, hogy ott lehetek; alkalmi újságíróként legalábbis meglep az előző napi értesítő, hogy szívesen látnak a lapunk profiljába illő üggyel kapcsolatos ülésen. Kapva kapunk az alkalmon, s bejelentkezünk – megpróbálunk közel lenni a tűzhöz. Megilletődve lépem át a Fehér Ház kapuját, s a hatalmas előcsarnokban látható Bernáth Aurél-alkotás kellően meg is alapozza a hangulatomat – bizonyára szó esik majd az Erkel Színházról, és azon belül az ottani két Bernáth Aurél-alkotásról is, ahogy az már lenni szokott.

Meghatottságom azonban csakhamar elszáll, ahogy megkezdődik az ülés – s ez némileg magyarázza az írásomat nyitó, a Tisztelt Házzal szembeni tiszteletlen allúziót. Az első fél óra kizárólag ügyrendi kérdések megvitatásával telik, s ez nagyjából előrevetíti, milyen mélységű is lesz majd a status quóról való tájékozódás.

L. Simon László bizottsági elnök (Fidesz) alighogy megnyitja az ülést, a Jobbik két, saját humorával rendkívül elégedett képviselője (bizonyos Novák Előd és Pörzse Sándor urak) azonnal tiltakozni kezdenek, mondván: az ellenzéki képviselők csupán címszavakban értesülhettek a napirendben foglalt témák mibenlétéről, s ily módon nem állt módjukban rendesen felkészülni az ülésre. A bizottság ellenzéki alelnöke, az LMP-s Karácsony Gergely bölcsen laptopja mögé bújva nem reagál az elhangzottakra; de az sem igen derül ki, hogy mennyiben osztja a jobbikos álláspontot a két szocialista képviselő, Mandur László, illetve Hiller István. Hiller későbbi aktivitása mindenesetre arra látszik utalni, hogy ex-miniszterként van némi fogalma arról, mi is a helyzet az Operaház környékén. Ez nagyjából még egy emberről mondható el a bizottságban – persze meg is rökönyödnénk, ha Gulyás Dénes (Fidesz) tájékozatlan lenne az anyaszínházát érintő kérdésekben. Sajnos a többiekről, köztük a Jobbikot felkészületlensége miatt legorombító elnökről már nem mondható el, hogy ugyanennyire járatosak lennének a témában; engem legalábbis kicsit meglep, amikor L. Simon Gulyáshoz hajolva érdeklődik arról, hogy voltaképpen hol is lenne az új Erkel, és némileg meglepve veszi tudomásul, hogy a régi helyén. Ezek a kérdések azonban csak nagy sokára kerülnek napirendre: addig még kormánypárti többséggel meg kell szavazni azt az indítványt, hogy a bizottság tagjai csak az összes vendég meghallgatása után szólalhassanak fel és tehessenek fel kérdéseket. Kétségtelen, hogy ezzel elejét veszik a további nováki kötekedésnek, ugyanakkor nem tűnik éppen demokratikus megoldásnak. Bár igaz, így szabad folyást engednek a meghívott vendégek vitájának – ami viszont mélyen alulmúlja az addig hallott politikai agymenés színvonalát.

Hallhattuk ugyanis minden megszólaló régen dédelgetett rögeszméjét és másokkal szembeni személyes sérelmét – csak épp konkrétum hangzott el meglehetősen kevés. Keveházi Gábor lándzsát tört a Szovjetunióban töltött tanulóévei alatt megismert akadémiai rendszer mellett (vagyis hogy az Opera legyen a kormányzattól független, de az állam által finanszírozott intézmény); Kovács János fiatalkorának társulati szisztémáját sírta vissza; Fodor Antal Kovalik Balázst szidta ízes-magyaros módon (erre még visszatérünk); Dénes István egy, az interneten cirkáló körleveléhez tartalmában és retorikájában nagyon hasonló kiáltványt olvasott fel – sőt a kormány és az ellenzék között a bizottsági ülésen is szóba kerülő IMF-vitába is beleszólt kicsit; Rácz István és Wendler Attila pedig régi jó operaházi szokás szerint igazgatót buktatni és újat választani jött – csak az évszak akadályozta meg, hogy ezt ne a Duna jegén, csak a partján tegyék.

A megszólalások főleg három témakört érintettek: társulati-közalkalmazotti rendszer, Erkel Színház, igazgatóság személyi összetétele. Mindhárom régi gumicsont, ami eleddig az összes igazgatóság és kulturális miniszter torkán megakadt. Igaz, a társulati rendszerrel kapcsolatban most meglepően nagy egyetértés bontakozott ki: lényegében az összes felszólaló annak megtartását, sőt visszaállítását szorgalmazta – többek között az elsőként megszólaló (és már jó ideje operai státusszal nem rendelkező) Gulyás Dénes is. Igaz, Vass Lajos főigazgató és Kovács János első karmester szelíden bár, de megpróbálta felhívni a figyelmet a közalkalmazotti rendszer visszásságaira is, emlegették a háromlábú, mozogni nem tudó, ám mégsem elbocsátható balett-táncost – a felvetésre azonban nemigen érkezett válasz, és maga Kovács is a nehézségek ellenére a közalkalmazotti rendszer mindenáron való megtartása mellett érvelt, elsősorban azért, hogy az énekesek ne legyenek állandó stresszhelyzetben. Nagy társulat kell, mindenki legyen tag, és természetesen mindenki kapja meg a fizetését tizenkét hónapra, az előadásszámtól függetlenül… vagyis megint a jó öreg szociális foglalkoztató-problémánál tartunk, amit (mint midig) a „társulat összeszokottsága” és a „jómagyar énekesek megtartása” címszavakkal próbálnak lenyomni a kulturális kormányzat torkán. Igaz, a jó magyar énekeseket akkor is itt lehetne tartani, ha urambocsá’ nem egy, hanem két-három évre előre terveznék mifelénk is az évadokat, ahogy az máshol szokás, és ily módon betervezhetnék az itthoni fellépéseiket a külföldi fellépéseik közé. Csak hát ehhez az kéne, hogy évekre előre garantált költségvetése legyen az Operaháznak, másfelől meg ne évente cserélődjön az igazgatóság. Miket is képzelek én.

Nem mondható, hogy több érdemi megnyilvánulást hallottunk volna az Erkel Színház kapcsán. Nagyjából mindenki azt állította, hogy ez Erkelt azonnal meg lehet és meg is kell nyitni, már szeptembertől. Igaz, hogy az egyetlen jelen lévő építészeti szakértő, a FŐBER Nemzetközi Ingatlanfejlesztő és Mérnöki Zrt. vezérigazgatója szerint ez lehetetlen (az okokat, például a szabványnak megfelelő menekülő utak hiányát is felsorolta), szerencsére azonban kis hazánkban mindenki mindenhez jobban ért. Fodor Antal például az építész-szakembernél jobban tudja, hogy az Erkel bezárása mindössze gazdasági trükk volt. Természetesen mindenki hallott már pletykákat erről, de amíg nem jelenik meg egyetlen szakember sem a bizottság előtt, aki ezt alátámasztaná, kérdezem tisztelettel: miért kéne ezt elhinniük a képviselőknek? Azért, mert nagy művészek állítják? Melyikük rendelkezik építész végzettséggel? Dénes István már sorolja is az Erkelben azonnal, egy-két próbával játszható darabokat. Újító szellemű repertoár: Aida, Trubadúr, Pillangó, János vitéz… no és az egy alkalomra, egy gödöllői haknira összedobott (véletlenül éppen Dénes által vezényelt) Viva la mamma! De a repertoár egy dolog – az „egy-két próba elég”-hozzáállás is megérne egy misét. Vagy a mennyiség fontosabb lenne a minőségnél…? Jelzem, az sem sokakat zavar (noha Kovács János próbálta rá felhívni a figyelmet), hogy az Erkelbe nem terveztek évadot, ellenben egész évre terveztek bele próbákat. Ha Dénes István holnapután kinyitja az Erkelt, s hangszóróról éjjel-nappal ordíttatja benne a Bánk bán általa hitelesen nemzetinek tartott Nádasdy-féle átdolgozását (vagy az Aidát, amelyben, mint tudjuk, a Bánk bánnál többször fordul elő a „haza” szó), vajon hol fognak próbálni az operaházi előadásokra? És hiába lesz debürokratizálva az intézmény (az Operaház Cicerója, minő véletlen, éppen Szőcs Gézától kölcsönöz egy fordulatot), hiába lenne egy darabhoz csak egy díszlet az országban, amit az egyes színházak körbe-körbe adnának egymás között (kapaszkodjanak meg, ilyen javaslat is elhangzott, nyilván a decentralizálás jegyében), hiába történne meg a nemzet határokon átívelő egyesítése az opera által (sőt olykor némi magyarosítás is: Fodor Antal pl. a – tudomásunk szerint nem létező – pozsonyi magyar operatársulatot emlegette…) – mindez aligha tenné lehetővé, hogy a már megtervezett és meghirdetett (noha szép csendben éppen leépítés alatt álló) következő évadot kibővítsék egy Erkel színházi programmal. (Intermezzo: Hiller némileg dühösen odaveti a kormányoldalnak: „Ha tudjátok, nyissátok ki!” Az elnöki válasz: „Majd a Géza!”)

Persze mit csodálkozunk: Selmeczi György operai polihisztor kimondja, hogy nem operaházi panaszdélutánra van szükség (eddig egyet is érthetünk vele), hanem vízióra. Igen, kérem szépen, vízióra a magyar operajátszásról. Hogy ez miből állna azon túlmenően, hogy az Opera és az Erkel külön vezetés alatt működjön (ami, hangsúlyozzuk, elvileg nem ördögtől való gondolat), arról nemigen értesültünk – de azt hiszem, a lényeg ebben az egy konkrétumban benne is volt. Vérszagra gyűl az éji vad: Kovalik Balázs szétmarcangolása után Vass Lajos véréből is inni szeretne az önjelöltek farkasfalkája. Két önálló intézménnyel pedig legalább két farkasétvágyat lehetne kielégíteni.

Szerencsére azonban nem csak önjelöltek (no meg névtelen internetes fórumozók által vállukra emelt helyi nevezetességek) mozognak az Operaház körül; a társulat is állított jelöltet. Nem végeztem közvélemény-kutatást a társulaton belül, hogy egyezik-e álláspontjuk a közalkalmazotti tanácsot képviselő Rácz István által előterjesztettel, mindenesetre ő spontán és meglepő módon a jelenlegi kormányzattól teljesen független Gulyás Dénest javasolta igazgatónak, és mellé az ülésen igen aktív Dénes Istvánt főzeneigazgatónak. Véleményéhez csatlakozott Wendler Attila magánénekes is, aki előtte fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ő „nem jár ilyen helyekre” (a gyorsíró itt lejegyezhette: élénk derültség a padsorok között), valamint némiképp belebonyolódott abba, hogy amikor legutóbb a társulat választott igazgatót (Ütő Endre személyében), azzal az Operaház történetének legsötétebb korszakát sikerült elindítani, de most mégis hadd válasszon igazgatót a társulat. A mind kínosabbá váló helyzetet L. Simon László bizottsági elnök igyekezett oldani azzal, hogy megkérte a két énekest: se Gulyás Dénes képviselőtársát, se a mellesleg jelen lévő, és 2012-ig szóló kinevezéssel bíró Vass Lajost (aki az események alatt a gazda gondosságával mosolygott) ne hozzák kellemetlen helyzetbe. Igaz, mintha utána súgva hozzátette volna, hogy „Bocs, Dénes, ezt muszáj volt, nehogy kimenjen a sajtóba…”, de remélem, ezt rosszul hallottam.

Az ülés végén ismét sor került némi politikai huzavonára. Hiller István kérdésére, miszerint „elküldik-e Vass Lajost és Fischer Ádámot”, a minisztériumot képviselő Kálnoki-Gyöngyössy Márton államtitkár-helyettes az „elküldik” szó stilisztikai értékét elemezte, de érdemi választ nem adott. A felújítás mikéntjére és az Opera 2011-es költségvetésére vonatkozó kérdésekre is kitérő válaszokat hallottunk. Válaszul Hiller nagy ívű szónoklatot tartott az általa előkészített, az Erkel újjáépítésével kapcsolatos PPP-projektről, s mellesleg többször hangsúlyozta, hogy a rendszerváltás óta ő volt a leghosszabb ideig kultuszminiszter. Ahogy borítékolható volt, erre érkezett is néhány jogos kormánypárti észrevétel tevékenységének hatékonyságát illetően.

A tekintetes karok és rendek ezt követően átfáradtak a rendkívüli ülésszak utolsó plenáris ülésére, mi meg magunkra maradtunk kérdéseinkkel. Engem például érdekelne, hogy miért nem volt senki kíváncsi arra, ért-e el az Opera számottevő művészi eredményeket az elmúlt esztendőkben. Vass Lajos ugyanis csak pénzről beszélt, a többiek pedig csak a társulatról és arról, hogy az Erkelben játszani kell a Carment és az Aidát. Nulla, egyetlen egy kérdés sem hangzott el azzal kapcsolatban, hogy miért és milyen körülmények között bocsátották el három héttel korábban az Operaház művészeti igazgatóját, mint ahogy arról sem, hogy jelenleg ki a színház művészeti kérdésekért felelős vezetője. Vass Lajos, a politikus, Fischer Ádám, a de facto főzeneigazgató (de jure persze csak tanácsadó-testületi vezető – mely testület a külvilág számára láthatatlan), avagy harmadik, eleddig ismeretlen személy? Egyáltalán: az Operaház munkáját három éve, a magyar operajátszás egészét pedig hosszabb ideje meghatározó Kovalik Balázs neve az egész meghallgatás során egyetlen egyszer, Fodor Antal válogatott szidalmai közepette hangzott el – pedig ekkor még nem is volt közismert az azóta nagy vihart kavart Süddeutsche Zeitung-beli interjú. De így is hallhattunk előadásokról, „amiket még maga Kovalik sem néz meg”, s amelyekhez a rendezőnek nem szabadna állami pénzt kapnia, s amelyek helye a koreográfus szerint legfeljebb egy háromszáz férőhelyes kamarateremben lenne. Kíváncsi volnék, hányan mondhattak hasonlókat 1982-ben, amikor egy fiatal koreográfus vastraverzek és diszkófények közé álmodott meg egy Presser Gábor zenéjére készült rockbalettet, s ezt nem átallotta a (mellesleg több mint kétezer férőhelyes) Erkel Színház megszentelt falai közt színre vinni.

Tanulság?
Csak személyes tanulság akad, azt is Wagnertől lopom: a suszter maradjon a kaptafánál – sokkal szívesebben írok operakritikát, mint hogy művészeti és a vele szorosan összefonódó politikai közállapotainkról kelljen hasonló látleleteket felvennem.

Hasonló bejegyzések