Bizottság helyett – III. rész

Az Operaház elmúlt évtizedéről – BÓKA GÁBOR írása

Operahaz_2000_2010Egy művészeti intézmény arculata nem egyik pillanatról a másikra alakul ki: hosszan tartó, szívós és következetes munka eredményeképpen jöhet létre, ha megfelelő emberek hosszú távra tervezhetnek. Az Operaház elmúlt évtizedének művészi arculatát azonban mindenekelőtt az arctalanság jellemezte, s ez egyenes következménye az állandó bizonytalanságnak, a vezetők turbósebességű cseréjének, annak az egyébként elképesztő gyakorlatnak, hogy az összes újonnan kinevezett igazgatónak egy elődje által tervezett, átmenti évaddal kell debütálnia – és nem biztos, hogy lehetősége nyílik később egy saját évad összeállítására… Az alábbiakban nem vállalkozhatunk az elmúlt tíz év előadásainak részletes elemzésére, mindössze néhány főbb irányra szeretnénk felhívni a figyelmet.

Fontolva haladás

Az évtizedet bevezető első Szinetár-éra kétségtelen színvonal-emelkedést jelentett a rendszerváltást követő, alighanem az Operaház történetének egyik mélypontját jelentő Ütő Endre-korszak után. Szinetár igazgatóságának legfontosabb eredménye, hogy korábban sosem látott mennyiségben mutatott be új magyar műveket (a teljesség igénye nélkül: SzokolaySzávitriVajdaLeonce és LénaVukánBlack advent), törlesztette az Operaháznak a magyar operatörténettel fennálló adósságait (LigetiLe grand macabreEötvösA három nővér), illetve újított fel huszadik századi, immár klasszikusnak számító magyar darabokat (BartókA kékszakállú herceg váraKodályHáry János és Székely fonóRánkiPomádé király új ruhájaPetrovicsC’est la guerre). Ezek a produkciók általában minőségileg is kiemelkedtek a többi bemutató közül, melyek viszont – szemben a magyar program invenciózus összeállításával – szinte kivétel nélkül az alaprepertoárból, annak is olasz és német szeletéből kerültek ki. Heroikus tett volt a Ring még Ütő által kezdeményezett felújításának befejezése (és egyben európai gesztus is: a már évekkel korábban leváltott főrendező, Nagy Viktor befejezhette megkezdett munkáját), ám az örvendetes tény, hogy harminc év után ismét volt teljes Ring Budapesten, nem feledtethette teljesen, hogy az eredmény elsősorban szcenikailag, de bizonyos szerepek esetében is igen messze volt a megcélzott világszínvonaltól. A Ring mellett egymást érő Puccini– és Verdi-felújítások között üde színfolt a repertoárról 1990 óta száműzött Muszorgszkij feltámasztása egy zeneileg erős, színpadilag szinetáros Borisz Godunovval, valamint egy XX. századi klasszikus, a Peter Grimes felújítása – mely egyben Kovalik Balázs első „botrányrendezése” is lett.

Szinetár ugyanis már nagy mértékben támaszkodhatott a Turandot-rendezésével 1997-ben Budapestre is berobbanó Kovalikra, aki az első sikert követően (saját elmondása szerint) csupa XX. századi művet szeretett volna rendezni a Házban. Így került sor a Ligeti-opera magyarországi bemutatójára, mely azonban a kortárs darabok esetében szokás szerint engedélyezett két előadás, illetve a Thália színházi helyszín áldozata lett, s azóta sem került színre többször. A Peter Grimes már szélesebb közönségréteggel találkozhatott, de mind a rendezést, mind magát a darabot értetlenség fogadta. Noha megítélésem szerint a Peter Grimes valóban a vitatható Kovalik-rendezések közé tartozik, az üres házak mégsem a rendezői operaszínház elutasítására, sokkal inkább a „kortárs” zene iránti érzéketlenségre világítottak rá – no meg arra, hogy már a bérletrendszer sem képes feltölteni a nemszeretem művek előadásait.

A Kékszakállú herceg vára 2001-es felújítása volt a Szinetár-korszak jelképes búcsúja. Kovalik ezt követően egy ideig nem dolgozott a színházban, az Opera progresszív rendezői irányultságát a ’90-es években meghatározó Kerényi Miklós Gábor és Galgóczy Judit pedig egyaránt 2001-ben rendeztek ott utoljára. A Kékszakállú mint magyar mű, mint kivételesen igényes zenei betanítás és karmesteri produkció (Kovács JánosOberfrank Péter) és mint izgalmas színház a legjobb arculatát mutatta a Szinetár-érának – a másikat, az alaprepertoárt gyömöszkölő, inadekvát rendezést és lehetetlen szereposztást erőltető oldalt a szinte ugyanekkor színre hozott Parasztbecsület szimbolizálhatná.

Elefánt a viperaházban

Győriványi Ráth György egy nem általa összeállított, de általa módosított évadot tudott levezényelni 2001–2002-ben. Az eredetileg meghirdetett programból kiiktatta a Kovalik-féle Xerxészt (az előadás további kálváriáját nem kívánjuk ismertetni, csak a tényt szögezzük le: a darabot végül 2009 tavaszán mutatta be az Operaház), a Kerényi-féle Hoffmann meséi új betanulását és A nürnbergi mesterdalnokok felújítását (utóbbi helyett a pár évvel korábbi, kicsit vérszegény Falstaff  került újra színre, melyet a két címszereplő, Gregor József és Sólyom-Nagy Sándor vitt a hátán). További intézkedéseiként műsorra tűzött egy Bánk bán-felújítást és rendezőt cserélt a Don Carlos esetében. Mindkét döntése nagy vihart kavart a kritikusok körében: Káel Csaba meghívása a Bánk bán-film színpadi adaptációjára, illetve a Kerényi-féle Carlos lecserélése a korábbi, Mikó András-féle, látványos, de a rendezői aprómunka híján csak jelmezes koncertnek tekinthető verzióra szinte hadüzenetnek tűnt a rendezői színház, az opera mint színházi műfaj ellen. (A Bánk esetében ráadásul a megszokott Nádasdy-változathoz való ragaszkodás is növelte a felújítás anakronizmusát – a zenetudomány már évtizedek óta követelte az eredeti Bánk bemutatását.)

Ezzel szemben a második Győriványi-évad (melyet ő tervezett, de már nem ő irányított) különös elegye volt a provincializmusnak és a valóban újító és előremutató kezdeményezéseknek. A mérleg egyik serpenyőjében két magyar ősbemutató (MadarászAz utolsó keringő, illetve FeketeA megmentett város, utóbbi Halász Péter rendezésében), illetve a Zemlinksy– és Schönberg-egyfelvonásosok Zsótér Sándor rendezte előadása áll. Szintén a pozitív oldalhoz tartozik A pikk dáma őskonzervatív, de igényesen kivitelezett, zeneileg magas színvonalú, és kiugróan értékes alakításokat (például Bándi János Herrmannját) hozó felújítása. A másik oldalon a világszínvonalúként meghirdetett, valójában az ötlettelenséget látványpetárdákkal leplező Macbeth és a minősíthetetlen Vajda tornya állt – utóbbi nemhogy Dohnányi apoteózisa lett volna, aminek szánták, de lényegében dilettánsnak tüntette fel az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőt. Ebben az évadban élénkült meg némiképp a vendégjárás is: másod- és harmadvonalbeli külföldi énekesek adták egymásnak a kilincset, akiknek szerződtetése a mai napig sokakat késztet berzenkedésre. Noha önismeretüknek egyáltalán nem árt, ha a nemzetközi átlagszínvonal is rendszeresen képviselteti magát hazánkban, tény, hogy a Győriványi idején itt megfordult számos vendégből csupán egyvalaki volt nagy: Anja Silja Heródiásként és az Erwartung asszonyaként.

A Győriványi-portré tehát ellentmondásos, nem rajzolja ki, voltaképpen milyen Operaházat is képzelt el az ambiciózus főzeneigazgató. Karmesterként ebben az időszakban nem mutatkozott be (előbb saját elhatározásra, később már kényszerből), így (ekkor még) az sem vált világossá, hogy művészként mennyire lehetett volna vezéregyénisége a Háznak.

Újratöltve

A Győriványi tervezte évad levezetését követően 2003–2004-ben Szinetár olyan évadot produkált (legalábbis a bemutatók tekintetében), ami után az ínyencek is megnyalhatták mind a tíz ujjukat. Noha összességében ez sem volt kevésbé ellentmondásos évad, mint az azt megelőző, a pozitívumok ezúttal mégis jobban előtérbe kerültek, mert kivétel nélkül operaszínházi eseményekhez kapcsolódtak. S egyben – voltaképpen a rendszerváltás óta először – mintha bizonyos művészi irányok is kezdtek volna kirajzolódni az igazgatóság részéről. Noha az állandósuló anyagi gondok miatt a hátralévő időben már nem sikerült megismételni a 2003–2004-es erős évadot, az irányok Szinetár 2005-ös lemondásáig nyilvánvalóak maradtak.

Ezek egyike a XX. század külföldi klasszikusainak újra bemutatása volt, a hírek szerint nem kis részben főzeneigazgató, Petrovics Emil kezdeményezésére. A korábbi brit irányzat folytatása mellett (a visszatérő Kovalik Balázs emlékezetes, noha meglehetősen mostohán kezelt előadást rendezett Britten A csavar fordul egyet című kamaraoperájából) a szláv operairodalom két remekének, a Jenůfának és a Kisvárosi Lady Macbethnek a bemutatása jelentette e három év két csúcspontját. (És persze nem feledkezünk el a Vérnász – azóta több külföldi turnén is sikert aratott – felújításáról sem, amely azonban a hazai közönséget még az idei műsorra tűzése alkalmával sem csalogatta be jelentős számban.)
Kivételesen ihletett produkciók jöttek létre az operarendezőként ekkor debütáló Vidnyánszky Attila és a szláv zene iránt is érzékeny Kovács János, no meg a sokszor telitalálatokat hozó szereposztások jóvoltából (Elsősorban a mindkét címszerepben remeklő Bátori Évát, Marton Éva Kostelničkáját, Lukács Gyöngyi Katyerináját, Berczelly István Boriszát kell kiemelnünk). Az is fontos tényező, hogy a „modern” zenével szemben elutasítónak mutatkozó közönség kezdetben lelkesedéssel fogadta mindkét művet – igaz, a lelkesedés gyorsan alábbhagyott, és rövidesen mindkét darab fél vagy negyed házakkal ment. (Érthetetlen módon ez lett a sorsa a teljesen közönségbarát Pikk dámának is.)

Kovalik visszahívása és Vidnyánszky felfedezése mellett azonban Katharina Wagner meghívása volt az igazi nagy dobás. Az emlékezetes Lohengrin-felújítás rég nem látott indulatokat kavart fel, köszönhetően annak, hogy voltaképpen először láthatott a budapesti közönség az alaprepertoárhoz tartozó (tehát nem huszadik századi) művet kihívóan modern rendezésben. Noha Katharina Wagner rendezői világképének megítélése kétségkívül erősen ízlésfüggő, felkészültségét nehéz lenne elvitatni – a közönség nagy része azonban a jelek szerint képtelen arra, hogy elvonatkoztasson a megszokottaktól, és élesen elutasít mindent, ami nem hattyú vonta csónakon érkezik. Ezzel nem is lett volna baj, ha Wagner kisasszony olvasata bukik meg – van ilyen. Csakhogy itt az olvasathoz való jogot vonta kétségbe mind a közönség, mind a kritika egy része, meglehetősen hangosan. Az állóvíz mindenesetre felkavarodott: az operáról végre beszéltek, a Lohengrin hetekig téma volt. Éppen ezért érthetetlen, hogy az igazgatóság miért nem igyekezett meglovagolni a lehetőséget, és ha máshogy nem, a botrány árán új nézőket becsalogatni.
A Lohengrint ugyanis a premier után inkább titkolni igyekeztek. Szinetár lépten-nyomon elmondta, hogy „ez nem az ő stílusa”, az produkciót a premiersorozatot követően legközelebb csak egy év múlva tűzték műsorra, mikorra már senkit nem izgatott, s ezzel – nyolc előadás után – le is vették műsorról. Szinetár számos vitatható döntése között talán ez volt a legantipatikusabb.

A vezetői és a művészi személyiség összefonódásának kényes problémájára világított rá egy másik jelenség, nevezetesen Szinetár rendezői rediviviusa. Első igazgatása alatt jószerivel alig rendezett, most azonban évadonként egy új produkcióval gazdagította a repertoárt. Ezek sajnos egytől egyig a rendezői fantázia megfáradásáról tanúskodtak, s a mai napig tehertételei a repertoárnak. Emblematikus eset a Kékszakállú 2006-os felújítása (egy teljes Bartók-est keretében): öt évvel korábban Szinetár maga bízta meg Kovalikot a rendezéssel, most személyesen takarította el az útból a korábban utódnak tekintett, ekkorra már inkább vetélytársnak érzett kolléga pályafutásának addigi csúcsát. Noha az igazgató székből már egy évvel korábban távozott Szinetár, a valódi búcsúnak sokáig mégis ez a Bartók-rendezés számított. De nem véglegesen: a jövő évi Macbeth Szinetár–Győriványi együttműködése alighanem újabb emblematikus eset – vagy mondjuk inkább szimbolikusnak, hogy a szimbólum megfejtése alól mentesülhessek.

A sötét ló

Következett egy olyan év, amiről lehetetlen tárgyilagosan írni – az ekkor történtek pamfletbe illenek. Hegyi Árpád Jutocsa igazgatásának bő éve alatt sokaktól kiérdemelte a valaha volt legalkalmatlanabb igazgató elismerő címét, de vajon mennyi mindenre emlékszünk még a nevéhez kapcsolható művészi eseményekből? Nem sokra, s ez nem véletlen. Az általa levezényelt, de még Szinetár által tervezett évadban mindössze kettő operabemutató akadt: az egyik a már említett Szinetár-féle Kékszakállú, a másik Vidnyánszky Attila Mesterdalnokok rendezése – mely, lássuk be, nem legelőnyösebb arcát mutatja e tehetséges művésznek, nem is beszélve a zenei megvalósítás problémáiról, no és a premiert megzavaró sztrájkról. (Művészi arculat után kutatva csak zárójelben emlékezhetünk meg bizonyos magánénekesek heves „Távozz, Jutocsa!” kiáltásairól, az ellenszolgáltatásként felajánlott igazgatói pezsgőről, és az azt elfogadó nézőket „Júdáspezsgő!”  felkiáltással terrorizáló, szebb napokat látott szubrettről.) A következő évadban jött aztán újdonságként Mikó András 1987-es, már bemutatásakor is vérciki Nabucco-rendezésének leporolása (bár a jeruzsálemi templomot szimbolizáló lepleken azért bőven maradt por), majd az operaműfaj 400 éves jubileuma tiszteletére bemutatott, erősen közepes Giordano-opera, az André Chénier jelmezes koncertje. Az egyetlen, valamelyest Jutocsa nevéhez kapcsolható pozitívum az évad végi Karnyóné-premier. Nem műfajteremtő, de a népszerűségre reális értékeinél fogva jogot formáló opera Vajda János műve – s bár mindig az fenyegetné az operaházakat, hogy túl népszerű kortárs műveket kell bemutatniuk! Jellemző azonban, hogy még ebből sem tudott a Ház valódi sikert kicsiholni: a Karnyóné is fél házakkal ment (ha ugyan).

Volt ezen felül a blokkrendszer áldásos ötlete, melyről korábban már esett szó. Egy év alatt három főzeneigazgatót fogyasztott az Opera: kezdetben úgy tűnt, Petrovics Emil marad, csakhamar azonban távozott, helyébe jött Kesselyák Gergely. Miután lemondásával kihátrált a főigazgató mögül, az váratlanul ismét Győriványit nevezte ki a pozícióra. Ez a kétségtelen politikai érzékről tanúskodó manőver azonban már a végjáték volt: Hegyi Árpád Jutocsa alig egy év után úgy állt fel a főigazgatói székből, hogy szinte semmilyen nyomot nem hagyott maga után – leszámítva azt a máig eldöntetlen kérdést, vajon átvette-e Claudio Abbado a levelet, amelyben felkérték őt a Magyar Állami Operaház tiszteletbeli főzeneigazgatójának.

Hárman egymás ellen

A katasztrofális helyzetben miniszteri biztosként érkező Vass Lajostól aztán végképp nem lehetett művészi koncepciót várni. A főzeneigazgatói teendőket ismét Kovács János vette át határozott időre, míg pályázaton eldőlt, kikből is áll majd az új vezetőség. A döntés meglepő volt, noha Kovalik Balázs régóta dolgozott az Operaházban, és világos volt, hogy ha valaki, ő művészi rangjánál fogva feltétlen alkalmas a vezetésre. Fischer Ádám márkanévként való megszerzése szintén fontos és megkérdőjelezhetetlen fegyvertény: az ő érkezésével az Operaház legalább kis pontként érzékelhetővé vált a világtérképen – még ha kezdetben úgy is tűnt, Fischer nem fordít túl nagy gondot a Ház vezetésére.

Az átmenti direkció által levezényelt évadban furcsa randevút adott egymásnak két alternatív operarendezői felfogás: Vidnyánszky és Kovalik egyaránt két-két bemutatót rendezett. A három Sztravinszkij-egyfelvonásos érdekes, de nem kifogástalan kísérlete mellett A végzet hatalma Vidnyánszky rendezte előadása az elmúlt évtized egyik legkatartikusabb színházi élménye volt (vajha minden ponton megfelelő szereposztás is társult volna hozzá!), és a vizsgált időszak egyetlen olyan Verdi-előadása, mely valós jelentőségében mutatta fel az olasz komponista egy művét. Nem volt éppen elegáns gesztus, hogy az addigra már pozícióban lévő vezetés elhallgatta, „egyfajta bemutatónak” nevezte a felújítást, s még műsorfüzetet sem nyomtatott hozzá – mintegy előre leminősítve a Ház egyik produkcióját.
Kovalik Élektra– és Anyegin-rendezése szakmai minősége és művészi nagyságrendje okán egyaránt iránymutatónak számíthatott volna az elkövetkező évadokban – ha Kovaliknak, a művészeti vezetőnek nem kellett volna időről időre furcsa kompromisszumokat kötnie, ki tudja, milyen okokból, valamint, ha az általa képviselt iránnyal szemben nem lett volna egyre karakteresebb Fischer Ádám eltérő színházfelfogása.  Az előbbire a Manon Lescaut megmagyarázhatatlan felfrissítése vagy A szicíliai vecsernye beugró rendezőjének kiválasztása lehet a példa – utóbbit az szemlélteti, hogy a Fidelio és a Zsótér rendezte Haydn-opera ellenséges fogadtatása után Fischer a következő évadban látványosan távol tartotta magát a progresszív rendezői törekvésektől. Hartmut Schörghofer, illetve a Parditka–Szemerédy-páros személyében kevésbé innovatív, a zenét jobban előtérbe helyező, Schörghofer esetében egyenesen háttérbe húzódó rendezőkkel dolgozott az évad karmesteri–zenekari szempontból kétségtelenül nagy dobásnak számító két premierjén, a duplázott Kékszakállún és a Trisztán és Izoldán. Ehhez járult az is, hogy a 2008–2009-es évad két Kovalik- és egy Zsótér-rendezésével szemben a mögöttünk álló évadban Kovalik csak egy rendezést vállalt (személyisége ráadásul alázatosan háttérbe húzódott a nehezen befogadható kortárs mű, Sári József Napfogyatkozásának színre állításakor), a többi produkció pedig vagy a már említett ok (a Fischer-dominancia), vagy más körülmények folytán nem lehetett színházilag revelatív.

Ebből a szempontból a jövő évad még heterogénebben lett összeállítva: az eredeti tervek szerint valóban rangos nemzetközi rendezők (Cesare Lievi és Christoph Schlingensief) munkái kerültek volna egy terítékre a főnixként újra és újra feltámadó Szinetár Miklós Macbethjével. Lievi Bánk bánját azóta száműzték a műsorból (természetesen titokban, hivatalosan ezt máig nem közölte senki), Schlingensief halálával az Luigi Nono-produkció is meghiúsult (a helyére beiktatott Kovalik-féle Hollandi a művészeti igazgató menesztése miatt legalábbis bizonytalan, amit a mai napig titokban tartott szereposztás is mutat). Az előttünk álló évad jószerivel egyetlen biztos pontja mára a Szinetár-rendezés. Nem hiába szólt az évadnyitón a Feltámadás-szimfónia.

Mégis: a nyár elején lefejezett vezetés (mert akárhogy is kerülgetjük, a 2007-ben kinevezett trojkában Kovalik volt az ész) nevéhez minden bizonytalankodás, iránykeresés ellenére számottevő eredmények fűződnek. A Kovalik- és Zsótér-premierek ünnepi események voltak, az Operaház operaszínházzá változott ezeken az estéken. Vezetői tevékenységének (részben bizonyos problémák iránti érdektelenségének, részben vitatható színházfelfogásának) dacára fontos tény, hogy Fischer Ádám karmesterként jelen van a színház életében – így a ház „saját nevelésű” mesterével, Kovács Jánossal együtt már kettő a nemzetközi rangú dirigensek száma. Jelentős előrelépés a Májusünnep megtartása is: noha ez is Fischer Ádám „a zene mindenek felett” elvéből származtatható, a nemzetközi közép- és felső mezőny énekeseinek megfordulása budapesti operaszínpadon régi adósságot törleszt az ilyesfajta élményekre joggal áhítozó közönséggel szemben. S Michèle Crider, Alexandru Agache, Elena MoşucRenato Bruson, Marcello Giordani, Ferruccio Furlanetto vagy épp Cecilia Bartoli vendégszereplése vitán felül növelte a színház nemzetközi rangját. Nem is beszélve arról, hogy – egyetlenegyszer – ez a fesztivál is szolgált kivételes zenész színházi élménnyel: Eva Johannson vendégszereplése az Élektra címszerepében az utóbb három évad legemlékezetesebb operai estéit hozta.

Az Élektra rendezője már távozott a vezetői székből (pontosabban: elhagyatták vele azt). Hogy jelenleg ki felel a színház művészi arculatáért, rejtély.  Mint ahogy az is, ki fogja levezetni az idei – szokás szerint immár nem hivatalban lévő vezető által összeállított – évadot. És hogy ki tervezi meg a következőt – arról legfeljebb a zuhanyhíradóból értesülhetünk.

Cikkünk első része
Cikkünk második része