Bizottság helyett – II. rész

2010. szeptember 10.

Az Operaház elmúlt évtizedéről – ÁDÁM TÜNDE és BÓKA GÁBOR írása

Bűvös számok: 6,6 milliárd forinttól az 5,3 milliárdig – és tovább 

Operahaz_2000_2010A Magyar Állami Operaház költségvetési intézmény. Ez magyarra fordítva annyit jelent, hogy az állam tartja el az intézményt, legalábbis egy meghatározott összeget évről évre rendelkezésére bocsát. Az összeg látványos 6,6 milliárdra (*más forrás szerint 6,5 milliárd, megint másik szerint 6,2 milliárd) való emelése (2001) óta folyamatosan csökken, ma 4,7 milliárdnál tartunk, és nem biztos, hogy ez a vége. A költségvetési támogatás legyen bármennyi – mindig kevés, ez a legfőbb tapasztalata az elmúlt évtizednek (is). Kifelé mindenesetre az látszik, hogy az Operaház gazdálkodása – a támogatás csökkenése mellett – 2005-re már olyan hiányt halmozott fel, hogy a főigazgató lemondott a szerinte kilátástalan helyzetben, a minisztérium pedig jónak látta egy pénzügyi szakember kinevezését a színház élére, ami azt engedi sejtetni, hogy kormányzati szinten nem voltak teljesen elégedettek az intézmény működésével. Závecz Ferenc jött, látott, majd távozott, de az egyszeri állampolgár nem értesült arról, hogy mit talált vagy mit nem talált a szakember, és arról sincs adatunk, hogy a mamutintézmény kiadásait racionalizálták volna. Külső szemlélőnek úgy tűnik, az Operaház – ha törik, ha szakad – állami pénzből akar működni, és ha a támogatás csökkenésén való siránkozásra fordított energiát szponzorok keresésére fordítják a mindenkori illetékesek, akkor már előrébb tartanának. Az igazságosság jegyében hozzá kell tennünk, hogy a szponzorként szóba jövő magánszemélyek vagy vállalatok egyelőre – úgy tűnik -, szívesebben támogatnak más célokat, és a művészeti intézményeknek komolyan el kell gondolkodniuk azon, hogy tudnak-e, és ha igen, miképpen tudnak ezen változtatni.

A hiány legsötétebb időszakában, amikor a gázsik kifizetésével akár fél éveket is csúsztak, elkövetkezett, ami még nem volt: sztrájkoltak az Operában. Külföldön ez nem ritkaság, ám nálunk újdonság volt. Nem kétséges, hogy ez is hozzájárult Hegyi Árpád Jutocsa idő előtti (többek szerint így is késői) menesztéséhez. A sztrájk egybeesett A nürnbergi mesterdalnokok premierjével – és a produkció „szerencséje“, hogy így legalább valami szó esett arról, hogy premiert tartanak az Operaházban.

Vass Lajos főigazgatóságának kezdetén garanciát kért, hogy a támogatás nem csökken tovább 5,3 milliárdról legalább a következő három évben, és ezt meg is kapta, ám a második évtől 5,0 milliárd állt a színház rendelkezésére, aztán már csak 4,7 milliárd, ebből az idei évben még zároltak öt millió forintot – de még nincs vége az évnek. Ám nyilvánvaló, hogy a miniszteri biztos kinevezésével a kormányzat szándéka az Operaház működésének „racionalizálása” – és ha a szó hallatán leépítésekre asszociálunk, akkor az nem a véletlen műve, hanem sokéves tapasztalat.

Bűvös szó: modernizáció

Az elmúlt legalább öt évnek egyik kedvenc mantrája ez a szó. Modernizálni kell az Operaházat. Az a szép benne, hogy mindenki mást ért rajta, ám a vége mindig ugyanaz: létszámleépítés. Politikusok szívesen dobálóznak a világszínvonal kifejezéssel is, közben mintha nem vennének tudomást arról, hogy a valóban világszínvonalúnak tartott operaházak messze nem ennyi pénzből működnek, valamint a folyamatos elvonások szintén nem a színvonal-emelkedést segítik. Tegyük hozzá: a színház dolgozói jogosan háborodnak fel azon, amikor kintről érkező, az operához nem feltétlenül értő ember (politikus) első megnyilvánulásában máris a világszínvonalat kéri számon rajtuk, miközben a világszínvonal mint olyan definiálása is nehézségbe ütközne, ha megpróbálkoznánk vele. Ezért nem is tesszük.

Volt egyszer a bűvös 89-es szám, amikor a fenntartó felismerte, hogy a színház a maximált létszám feletti számú dolgozót foglalkoztat, így aztán elrendelték 89 fő leépítését. Közben az Operaházban időtlen idők óta létszámstop van, így még elméleti lehetőség sincs arra, hogy a frissen végzett, kezdő művészeket vehessen fel a színház.
Az Erkel Színház bezárásával sajnos a leépítések időszaka is elérkezett, és most, hogy az Erkel újra megnyitásának lehetősége is felmerült, adódik a kérdés: ki fog játszani ott, ha sem a zenekar, sem az énekkar jelenlegi létszáma nem elegendő két játszóhely rendszeres kiszolgálásághoz?

Jelentett a modernizáció mást is: Hegyi Árpád Jutocsa és munkatársai például a blokkrendszer általuk furcsán értelmezett változatában látták a megoldást minden problémára – vagyis hogy egy héten egy játszóhelyen csupán egy darab legyen műsoron, így megspórolva a szállítási és díszletépítési költségeket. Elképzelésüket mérsékelten sikerült átvinni a gyakorlatba, de a jelenlegi vezetésre rátestáltak egy így megtervezett évadot – legalábbis a Thália Színházban, ahol tényleg lement egymás után négy Szerelmi bájital-előadás, vagy éppen a Hamupipőke hétvégén délelőtt és este is. Emlékeink szerint fergeteges látogatottságot nem hozott a Thália-sorozat. De ez már egy következő témához tartozik.

Új játszóhelyek: Thália, Vígszínház, Művészetek Palotája, Új Színház

Régi-új játszóhelyként került a képbe ismét a Thália Színház, amikor az Erkel bezárása nyomán az Operaház második játszóhely nélkül maradt. A ’90-es évek elején, a Thália felújításakor hosszas viták zajlottak arról, hogy alkalmas-e operajátszásra vagy sem. Az elméleti fejtegetéseket félretéve azt mondhatjuk, a gyakorlatban nem igazán vált be, a közönség nem szokott oda – és ebben szerepe lehetett a jócskán elszabott jegyáraknak is, de valószínűleg a köztudatba sem sikerült beépíteni a Tháliát mint második Operát. Kétféle próbálkozásról beszélhetünk a Thália kapcsán: az első, amikor a meglévő repertoár darabjait adaptálják arra a színpadra – itt főleg a kis zenekari apparátust igénylő operák jöhettek szóba, mint a Donizetti-vígoperák, a Hamupipőke (eredetileg ide is készült, majd visszatért) vagy a Così fan tutte. A másik irányt az eleve oda tervezett premierek jelentik. Ezek között csúfos bukásként emlékszünk a CarmenCET névre hallgató próbálkozásra, majd az idő előtt elhantolt Mahagonny-felújítás következett, amely azon vérzett el, hogy a bemutatóját követő évadra már nem terveztek a Tháliába előadást. A most kezdődő szezon megint számol a Thália Színházzal egy ősbemutató erejéig, ez lesz Fekete Gyula Excelsior! című operája.

A mögöttünk hagyott évad újdonsága volt a Vígszínház bevonása egy premier erejéig: rendkívül nagy előadásszámmal, a decemberi bemutatótól kezdve jóformán az egész évadban játszották A varázsfuvolát. Noha a Vígszínház akusztikailag korántsem kifogástalan, a benyomások mégis inkább kedvezőek, mintsem negatívak: a színházat mérete teljesen alkalmassá teszi az operajátszásra, nagy múltú teátrumként pedig széles törzsközönséggel rendelkezik – akik, lévén A varázsfuvola a vígszínházi bérletekben is szerepelt, így új műfajt ismerhettek meg. A kényszerből, amit az új játszóhely keresése jelentett, így ügyesen kovácsolt előnyt az Opera vezetése. És, amennyire külső szemmel megítélhető, a próbálkozás sikerrel járt: az általunk látott öt előadás közül valamennyi telt házzal ment.

Az idei Wagner-napokon kihelyezett premierként valósult meg a Trisztán és Izolda – a zenekar és énekkar, valamint egyes szólószerepek tekintetében operaházi produkció keretében. Ennek folytatása várható a következő júniusban a Lohengrinnel. Az Operaház és a Müpa koprodukciója a többi játszóhellyel ellentétben több problémát is felvet. A Müpa önállóan is mutat be operákat – a kezdetektől fogva probléma, hogy ezek sokszor az Operában is futó alapművek, vagyis a párhuzamosság nem mindig szolgálja a repertoárbővítés célját. A Wagner-napok esetében a probléma tovább csúcsosodik, jelen esetben ugyanis fesztiválról beszélünk, mely az év egyetlen szakaszára korlátozódik. Noha Wagner intencióival tökéletesen megegyezik, hogy műveit a repertoárból kiszakítva játsszák, és a koncerttermi előadások több esetben is új művészi minőséget hoztak a darabok előadásába, mégis jogos a közönség azon igénye, hogy a Wagner-művekkel ne csak júniusban, hanem a repertoár részeként is találkozhasson. Amíg a Wagner-napok koprodukciós partnere a Magyar Rádió volt, a probléma kevésbé kiélezetten jelentkezett: ha azonban az Opera bemutat egy Trisztánt vagy a Lohengrint a Müpában, értelemszerűen nem fog egy másikkal előrukkolni az Andrássy úton. Ez a probléma jelen állás szerint alaposabb átgondolást igényelne.

A most induló évadban újabb játszóhely mutatkozik be: Márta István Csodálatos mobilvilág című operáját az Új Színházban fogják játszani a két társulat koprodukciójában, operaénekesek és színművészek közreműködésével.

Erkel Színház

Az évtized kedvenc gumicsontja, bőven átitatva politikával és szentimentalizmussal, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a róla való józan párbeszédet. A legalább hat-nyolc éve húzódó agónia két részre osztható: az Erkel Színház bezárása előtti felújítással vagy újjáépítéssel kapcsolatos tervekre, illetve a bezárása óta tartó mellébeszélésre. Volt itt minden a PPP-konstrukciótól kezdve pályázatokon át a kormányzati ígéretekig, volt statikai vizsgálat és életveszélyessé nyilvánítás. Ami most van, az pedig a tény, hogy jelenleg az Operaház próbatermeként működik, közönséget nem fogad, és ha megvárják, míg magától összedől, akkor tényleg nem lesz hová költöztetni az Operát az Andrássy úti épület előbb-utóbb szükségessé váló felújításának idejére.

Közalkalmazottiság pro és kontra

A megkerülhetetlen téma és probléma, amelybe mindenképpen beleakad, aki bármilyen változtatást tervez az Operaházban. Számos nézőpont létezik, és ezek többnyire egymással ellentétesek, közben a saját szemszögéből mindenkinek igaza van, legalább részben.

Először is szögezzük le, hogy a színház közalkalmazottai nem csupán a magánénekesek, sőt, ők vannak talán a legkevesebben. Ide tartoznak a zenekari és énekkari művészek, néhány karmester, a műszaki dolgozók, de még a titkárság és asszisztencia dolgozói is. (A Nemzeti Balettet itt nem tárgyaljuk, mert egyrészt nem látunk bele a működésébe, másrészt ők valamennyire önálló egységet képeznek a MÁO-n belül, bár nyilván vannak közalkalmazott táncosok is, akikre feltehetően ugyanaz áll, mint az énekművészekre.) A legutóbbi évkönyv adatai alapján 2008 augusztusában ez 840 főt jelentett. Az is ismert tény, hogy közalkalmazott munkavállalótól megválni nagyon nehéz és költséges is minden intézmény számára. Az Operaház esetleges KHT-vá alakítása megnyitná az utat ebbe az irányba. Lássuk, mit nyerhet, és mit veszíthet ezzel a színház.

Először is szét kell választanunk a különböző területeket, mert nagyon más megítélés alá esnek és a hatékonyság megállapítása is másféle nehézségekbe ütközik.
A magánénekesek relatíve kevesen vannak, mégis ők reprezentálják kifelé a közalkalmazottakat: nyilatkoznak a sajtóban vagy aláírásokat gyűjtenek, esetleg igazgatót buktatnak, mint volt rá példa az elmúlt években. A színházban jelenleg kétféle szólista dolgozik: az egyik közalkalmazott, aki havi fizetés mellett az előadások után is kap egy meghatározott gázsit, a másik szerződéssel vállal előadásokat, fellépésenként fizetik, és a gázsiját személyre szabottan állapítják meg, ám fix fizetése nincs. (Az időközben megszűnt Operastúdió ösztöndíjasai lehetnének egy harmadik kategória – az ösztöndíj még létezik –, de egyrészt kevesen vannak, másrészt legfeljebb két éves időtartamot jelent öt fő számára.) Leegyszerűsítve: olyan ez, mint a közszférában dolgozó munkavállaló és a vállalkozó esete. Előbbi után a cége fizet TB-t, ad(hat) egyéb juttatásokat, és a nyugdíja is biztosítottnak látszik. A vállalkozó maga fizeti a TB-t és minden költségét, ám bevétele csak akkor van, ha dolgozni tud és fizetnek is neki. (Emlékszünk: az Operaháznak volt olyan időszaka, amikor a kifizetések hónapokat, fél éveket késtek, és ez a szerződéses dolgozókat érintette.) Kényes kérdés, de kihagyhatatlan: az állományban tartott, de évek óta fel nem léptetett közalkalmazottakat mi célból fizeti az Operaház (avagy a költségvetés), amikor mellette másokat (külön szerződéssel) is fizet azért, hogy az előadások létrejöjjenek? Egyszerűsítve: miért fizetünk két embert egy szerep alakításáért? És a másik oldal: mi legyen a színpadról már kiszorult, de még nem nyugdíjas korú művészekkel? Ha jogilag el is lehet küldeni őket, vajon morálisan meg lehet-e tenni? Ez a bebetonozott rendszer (a szociális elfekvő) ugyanis örökség, és hogy az elmúlt húsz évben semmi nem változott ezen a téren az Operaházban, arról végső soron ki tehet? És közelebb jutunk-e a megoldáshoz, ha megtaláljuk a felelősöket? Aligha.

A fentiek ismeretében jogos a közalkalmazottak ragaszkodása a biztonságot jelentő tagsághoz, és érthető félelmük is a változástól. A közalkalmazotti jogviszony megszűnése azt a bizonytalanságot jelenti, amelyben nem közalkalmazott kollégáik most is élnek: vajon az aktuális vezetés igényt tart-e rájuk, lesz-e elég munkájuk, miből fizetik a számláikat?

Merőben más helyzetben vannak a zenekari és énekkari művészek. Hogy kikre és milyen létszámban van szükség, az leginkább két dologtól függ. Az egyik az, hogy hány játszóhelyen tervezi a fenntartó a jövőben az Operaház működtetését, a másik pedig az, hogy mindezt milyen repertoárral képzelik el. Az Erkel Színház bezárása óta mind a zenekar, mind az énekkar létszáma csökkent, így ma már nem elegendő a létszám két színház kiszolgálásához. És a repertoár is befolyásolhatja a szükséges létszámot: kisebb apparátust igénylő darabok esetében értelemszerűen kisebb zenekar és énekkar is el tudja látni a feladatot. Azonban mindez felvet egy távlati problémát: az Operaház Zenekara speciális zenekar, alapvetően különbözik más szimfonikus zenekartól repertoárjuk tekintetében, és ugyanez áll az Énekkarra is más énekkarokkal, kórusokkal szemben. Ez a két szervezet hatalmas opera-repertoárt birtokol, és ezt a tudást nem lehet pár hét vagy hónap alatt megszerezni, így aztán egy esetleges leépítésnél figyelembe kell venni, hogy az így elvesztett tudásanyag később nehezen és főleg: lassan lesz pótolható.

Nagyjából ugyanez áll a műszaki dolgozókra: korábban a két színházban külön műszak dolgozott, azóta egy játszóhelyen teszik ezt (illetve dehogy: az Erkelben próbák zajlanak rendszeresen), és elmondható itt is, hogy akár évtizedes rutinnal rendelkező dolgozókról van szó, és ennek a rutinnak a pótlása sem megy azonnal.

A fenti három terület együttes jellemzője, hogy a munkavégzés minősége erősen szubjektív, és nehezen mérhető vagy megítélhető, különösen kívülről, például a fenntartó oldaláról. Minisztériumi tisztviselő például juthat arra a következtetésre, hogy a kisebb társulat, egy játszóhelyen és kis repertoárral gazdaságosabban működhet, ám ebből a feltevésből hiányzik egy nagyon fontos tényező: a tisztán gazdasági szempontoknak ugyanis könnyen áldozatául eshetnek a művészeti szempontok. Milyen repertoár lenne az, amelyet kizárólag a költségvetés szabályoz?

Külső szemlélő számára az adminisztratív dolgozók vannak a legkevésbé előtérben, ám talán az ő munkájuk mérhető legkönnyebben és legobjektívebben. Igaz, arról még sosem olvastunk, hogy az ő számuk sok, kevés vagy éppen elegendő, de talán a mostani átvilágítás erre is választ ad.

Az Operaház belső működéséből nagyjából ennyi látszik kívülről. Ezek után lássuk azokat a kérdéseket, amelyekkel a közönség találkozik, ha operalátogatásra adja a fejét. 

A reklám és az Operaház

Az Operaház és a reklám kapcsolata úgy alakult az elmúlt évtizedben, mint a mesében: hol volt, hol nem volt. És az utóbbi volt gyakoribb. Az örvendetes változás 2007-re tehető, amikor is elsőként az André Chénier-felújítást kezelték úgy, mint egy premiert, reklámmal és feltűnő plakátokkal. A korábbi évekből egy kivételre emlékszünk: a Lohengrin-plakátokra és általában a Lohengrin-premier körüli felhajtásra, bár ez inkább az alkotóknak szólt, mintsem hogy kidolgozott reklámterv lett volna.

Azóta a hirdetési gyakorlat többé-kevésbé állandósult (kivéve A végzet hatalma „egyfajta bemutatójának” különös esetét), illetve Kovalik Balázs művészeti vezetősége alatt kiegészült az Operaház köré-elé tervezett installációkkal – sajnos csak saját rendezései esetében, de ez is valami. Így öltözött pirosba a Ház az Élektra-premier idején, emlékezhetünk a fekete rózsákra az Anyegin bemutatójáról és a betonfalra a Fidelio kapcsán. Üdvözlendő tehát a törekvés, hogy az Operaház jelen legyen a főváros közterein mint hirdető, és programjaival akkor is találkozhasson a potenciális néző, ha nem jár az Andrássy úton.

A médiavisszhang még mindig csekély. A legritkább esetben fordulnak elő az Operaház művészei vagy akár vezetői kulturális tévéműsorokban, s összességében elmondható, hogy a nem kifejezetten szakmai média kizárólag akkor érdeklődik az dalszínház ügyei iránt, ha abból botrány várható, vagyis ha igazgatót buktatnak, sztrájkolnak, vagy az Erkel Színházzal kapcsolatban jelentenek be valamit. Pozitív médiamegjelenése nagyobb napilapokban vagy televíziókban szinte nincs is a MÁO-nak. Ez alól valamelyest kivételt képez a Nemzeti Balett, amely premierjeit nagyobb sikerrel tálalja a médiában – magyarra fordítva: balettművészeket és balettigazgatót láttam már premier kapcsán nyilatkozni, operásokkal ez a legritkább esetben fordul elő.

Az internet fel- és kihasználása, ha lassan is, de javuló tendenciát mutat: a honlap frissebb, aktuálisabb és érzékenyebben követi az eseményeket, mint korábban, végre stabilan beszél angolul, jegyvásárlási lehetőséget kínál, valamint az utóbbi években kiegészült a premierekhez készített aloldalakkal (microsite-okkal), amelyeket azonban jó volna egy helyen (menüpontban például) elérhetővé tenni, hogy utólag is könnyebben visszakereshetők legyenek.

Közönségkapcsolatok alakulása az elmúlt években

Nézői oldalról a mélypont a műsortervezésben és ennek kommunikációjában egyértelműen a 2004-2005-ös évad kezdete volt, amikor is két héttel az évadnyitó előadás előtt még nem tájékoztatták az egyszeri jegyvásárlót arról, vajon kiket is fog látni és hallani, ha jegyet vált a szeptemberi előadásokra. 2006-tól kezdve meghonosodott a gyakorlat, hogy tavasszal (március-április hónapokban) meghirdették a következő évadot, és újabban már szereposztásokat is mutattak a nézőknek még az évad vége előtt. Mi több: harmadik éve (a 2008–2009-es évad óta) létezik egy kis füzet, amely részletesen taglalja az évad bemutatóit és repertoárját, s a Ház mindezt szereposztásokkal felcímkézve adja közönsége kezébe már az évad vége előtt. A dolog szépséghibája, hogy a füzetben leírtak általában vajmi kevéssé hasonlítanak a ténylegesen megvalósuló előadásokra, különösen azok résztvevőire. Ámde a szándék értékelendő.

Az Operaház belső kommunikációja azokkal a nézőkkel, akik már jegyet vagy bérletet váltottak, sajnos ennél problémásabb. A bérletezés anomáliáiról korábban megemlékeztünk, de jó hír, hogy az elmúlt években ezen a téren is javulás tapasztalható. Az elmúlt két évad bérletosztásánál örömmel fogadtuk az előcsarnokban elhelyezett székeket, a mindenki számára rendelkezésre álló vízautomatát és a poharakat. Már ennyi is elég, hogy kellemesebbé tegye a sorban állók közérzetét – érthetetlen, miért kellett minderre ilyen sokáig várni.

Azonban vannak még hiányosságok a személyes jegyvásárlás terén: például biztosan nem a közönségszerzés leghatékonyabb módja, ha a jegypénztárban vagy a közönségszervezésen lebeszélik(!) az embert az előadásról. Modern művek (ez esetben már a Pillangókisasszonnyal egyazon évben bemutatott Jenůfa is annak számít) vagy Kovalik-, Zsótér– és Vidnyánszky-rendezések esetében ez rendszeresnek tekinthető.

Azonban mindez a kellemetlenség kikerülhető az évtized legnagyobb vívmányával: az internetes jegyvásárlás lehetőségével. Ez sem rögtön lett olyan, amilyennek most láthatjuk, kezdetben utalvánnyal kellett a pénztárnál felvenni a valódi jegyet, mára ez odáig egyszerűsödött, hogy házilag nyomtatott és a helyszínen vonalkód-leolvasóval érvényesített jegyekhez juthat bárki, akinek sem kedve, sem ideje, sem türelme vagy éppen lehetősége nincsen a jegypénztárban vásárolni. Idén már telefonon is foglalhat, aki nem rendelkezik internetkapcsolattal vagy nem bízik benne. A bérletújítás is lehet sorban állás-mentes, ha online intézzük.

Ezek a vívmányok találhatók a mérleg egyik serpenyőjében. De nézzük, mi történik, ha a valamilyen módszerrel megváltott belépőnkkel megérkezünk a helyszínre. Rutinos néző, ha konkrét szereposztást akar látni, már otthon ellenőrzi a honlapon, hogy biztosan azt látja-e, amire jegyet vett akár hetekkel korábban. Ám ez még kevés, mivel a honlap is lehet késésben (régebben több nap volt utólag egy változás felvétele, újabban szerencsére a főoldalon is jeleznek egy-egy változást, de nem mindet és nem mindig, ennek logikáját nem értjük). Érkezés után az aulában is végignézzük a táblát, hátha ott frissebb az információ. De teljesen biztosak még így sem lehetünk, csak akkor, ha már folyik az előadás, és magunk vetjük össze a papíron szereplő és a színpadon megjelent művészek névsorát. Sajnálatosan még mindig nem alakult ki gyakorlat arra, hogy az utolsó percben történő, így már előzetesen nem kommunikálható változásokat bejelentsék. Jelenleg ez ad hoc-jelleggel zajlik, néha kínos minőségben, alig hallhatóan elnyögi valaki a függöny mögül, hogy X helyett Y, máskor még ennyi sem történik. Vajon az ország egyetlen dalszínháza megengedheti-e magának, hogy ne tájékoztassa közönségét alapvető változásokról, illetve megteheti-e művészeivel, hogy más neve alatt lépteti fel őket? Mert lényegében ez történik, amikor nézők százai mennek haza azzal a meggyőződéssel, hogy X-et hallották, miközben Y lépett fel helyette. A bérletesek tájékoztatása még kevésbé gördülékeny ezen a téren: az e-mail szétküldése egy csekély százalékot érint csak, a bérletes törzsközönséggel nem lehet ily módon kommunikálni. De másképp azért nem ártana, hogy ne történjen meg, amire volt példa sajnos, hogy egy Traviata-előadáson (még az Erkelben!) többen voltak a színpadon, mint a nézőtéren, mert utólag került a bérletbe az előadás, így nagyon kevesen tudtak róla, viszont a bérletes helyeket nem tudták eladni mezei jegyvásárlónak. Valamint az is kínos fiaskó, amikor a két bérletes előadást megcserélik, és erről csak azok nem tudnak, akiket érint – így aztán hét órára érkeznek Zorbát nézni, és ott szembesülnek vele, hogy Don Carlos megy, de már hat órától.
Minden részeredmény ellenére látható, hogy bőven van még mit fejlődni ezen a téren is.

A közönség komfortérzetéhez tartozik, így nem kerülhető meg a színház belső műszaki és higiénés állapota sem. Műemlék épületről lévén szó, nehézkes minden változtatás, ami átépítéssel járna, így például megoldhatatlannak tűnik a lépcsők akadálymentesítése, de legalább manuálisan kezelik a problémát. A szűk mozgástér ellenére a harmadik emeleti női mosdók kibővítésével valamelyest javult a „fedélköz” szünetekben tapasztalható kaotikus állapota, bár a mellékhelyiségek száma továbbra is minden szinten kevés – alighanem ebbe bele kell törődnünk. Azonban nem mindegy a minőség, és sajnos ezen a téren bőven van mit javítani: egész egyszerűen az ország talán legszebb épülete és egyik legfontosabb turistacélpontja nem állíthat ki magáról olyan bizonyítványt, mint teszi rendszeresen a mosdók tekintetében. Továbbá műemlék ide vagy oda, azért takarítani szabad, és kellene is: a mindent belepő por hatására például az arra érzékeny nézőnek valóságos gyötrelem lehet az előadás (és milyen jól érezhetik magukat a színpadon állók!), és mondjuk ki: látványnak sem lenyűgöző a szép, új függöny redőiben vastagon megülő porréteg. Van tehát, ami nem pénz, hanem szándék kérdése.

Közönségnevelés

Közönség nélkül nincs színház. Ez elég egyszerű alaptétel, és ebből kiindulva kongatnak vészharangot időről időre a műfaj jövőjéért aggódók. Azt tudomásul kell venni, hogy az opera rétegműfaj volt és marad is mindenkor, és csak ennek belátása után érdemes a nézőszámokat vizsgálni. A statisztikák (és a nézői tapasztalat) egyfelől azt mutatja, hogy valóban emelkedőben van a közönség átlagéletkora, amely szép körülírás azt jelenti, hogy a fiatalabb korosztályok egyre kevésbé érdeklődnek a műfaj iránt. Nem nehéz belátni, hogy ez a folyamat hosszú távon csak nézőszám-csökkenéssel járhat. Ugyanakkor a hétköznapokban megfigyelhető az utóbbi években egy másfajta csökkenés is: a telt házas előadások egyre ritkábbak, amit lehet a válságra is fogni, de azon is el kell gondolkodni, hogy mi olyat kínálhat az Operaház, amire a jelen gazdasági helyzetben is áldozni hajlandó a néző.

A közönségnevelés iránya tehát kettős: egyrészt a fiatal korosztály megnyerésére irányul, másrészt a felnőttek bevonására, esetleg visszacsábítására. Különös gonddal kell(ene) kezelni a fiatal felnőtt korosztályt, azt a színházba járó, és arról véleményt formáló generációt, amelynek már nem lehet poros-kosztümös koncerteket mutogatni zenés színház címszó alatt, mert arra még röhögni sem ül be.
Általános és téves felfogás, hogy a színház feladata kiszolgálni a nézőt: az az előadás, amely a befogadói oldalt nem veszi igénybe, nem gondolkodtat el, a semminél is kevesebbet ér, ráadásul csak kárára válik a műfajnak.
Az utóbbi években elindult néhány kezdeményezés a fent említett irányokba, gyerekeket és felnőtteket egyaránt megszólítva.

A legfrissebb és Kovalik Balázs nevéhez fűződő vívmány az előadások előtt tartott darabismertetők bevezetése. Egyrészt arra épít, hogy a nézők zömének nincs kedve és ideje utána olvasni a daraboknak, viszont egy ilyen ismertető segít abban, hogy ne teljesen felkészületlenül zuhanjon be valaki az előadásra, így könnyítve a megértést is. Másrészt az ismeretterjesztés mellett megadja a nézőnek azt az érzést is, hogy fontos a színháznak, törődnek vele. (Voltaképpen ide tartozik a műsorfüzetek újszerű kialakítása: a teljes, magyar nyelvű librettó mellett tanulmányokat is közöl premierekhez kapcsolódva, lehetőséget kínálva az otthoni továbbgondolásra – hiszen a majd’ 100 oldalas füzeteket nyilván nem a szünetben olvassa el a néző.)

Két évad kezdődött már gyerekeknek szóló bemutatóval. Először jött a Pomádé király, melynek sorsa érdekesen alakult: minimális reklámmal eleinte fél házakat hozott, majd szájhagyomány útján sikeres előadássá vált, iskolák bevonásával is egyre több kiskorú nézőt szereznek a darabnak, és talán a műfajnak is. Folytatása A kis kéményseprő volt a mögöttünk hagyott évadban, és ha most őszre nem is terveztek újabb premiert, a gyerekprogramok azért bővülnek egy operaházi kalandtúrával, játékos ismertetővel. Évek óta létezik már rajzpályázat is, valamint az Ifjú Operabarátoknak hála, minden évben rendeznek csoportos látogatásokat az épületben iskolásoknak. Szintén új, eddig kétszer megtartott rendezvény az Operabált követő két gyerekelőadás, melyet bécsi minta alapján honosítottak meg itthon is. Régebben volt, de már megszűnt a királyi lépcsőházban rendezett matinék sora, itt a lépcsőn ülve élvezhették kicsik és nagyok a népszerű darabok keresztmetszeteit. Most hangszerismertetőket tartanak havonta a gyerekeknek a Székely Bertalan-teremben.

Operamagazin

2007 novemberében debütált az új magazin – persze nem annyira új, hiszen magába olvasztotta a korábbi, Operaélet című, talán egyetlen operával foglalkozó nyomtatott sajtóorgánumot. A beharangozó szám az Élektra-premierrel egy időben jelent meg, majd 2008-ban négy számot, 2009-ben ötöt, idén eddig kettőt jelentettek meg a magazinból. A lap szándéka szerint a friss premierekhez, felújításokhoz kötődik, interjúkat, beszámolókat közöl, de helyt ad visszaemlékezéseknek is, sőt a vidéki tudósítások mellett külföldi beszámolókat is tartalmaz. A kiadásáért maga a főigazgató felel (az impresszum szerint), költségeire pedig az állami szubvención felül kapott támogatást a színház: az NKA zenei kollégiumának pályázatán 2008-ban egymillió, 2009-ben 3,6 millió, 2010-ben pedig 2,5 millió forintot nyert el az Operamagazin.

Archívum

Az Operaház 125 éves fennállását ünnepelte a mögöttünk hagyott évadban. Gondolhatnánk tehát, hogy az Operaház számára fontos a múltja, és annak értékeit a külvilág számára is elérhető módon archiválja. De nem teszi. Már nem. Átlagos operalátogató talán nem is tudott a digitális archívum létezéséről. Most már hiába tudja meg: az a kezdetleges valami is eltűnt, ami eddig volt. Történt, hogy sok éve elkezdődött egy archívum feltöltése visszafelé haladva az időben, összegezve a bemutatókat, képekkel, adatokkal. Nem jutottak sokáig, 2000 előttről semmilyen adat nem került fel az oldalra. De legalább néhány év kereshető volt azoknak, akik véletlenül ráakadtak, mert az Opera honlapja nem tudósított az oldal meglétéről. Aztán történt, hogy idén tavasszal váratlanul az archiválásra szánt oldalon megjelent a szupertitkos, még hivatalosan ki sem hirdetett következő évad műsora, premierjei, szereposztásokkal. Pár napig előállt ez a burleszkbe illő állapot, hogy a jövőt a múltban lehetett feltalálni. Ezután – a bakit helyrehozandó – gyorsan elérhetetlenné tették az egész oldalt, és ma is az. Ki lehet próbálni, a link immár az opera.hu-ra mutat. Pedig ma már semmi titkosat nem rejthet, a jövő évad nyilvános. Ám a múltnak még ez a kis szelete is eltűnt a világhálóról.

Sorozatunk következő, befejező részében az elmúlt évtized művészeti szempontú értékelésére teszünk kísérletet.

Cikkünk első része

Hasonló bejegyzések