Bizalom a megbízottakban

Évadnyitó társulati ülés a Magyar Állami Operaházban, 2011. szeptember 5. – BÓKA GÁBOR beszámolója

Különösebb felhajtás nélkül, mondhatni tüntető egyszerűségben vette kezdetét a Magyar Állami Operaház 128. szezonjának évadnyitó társulati ülése tegnap délután három órakor. A színpad közepén négy szék várt tulajdonosára: a sajtóhíreket nyomon követő látogató ebből sejthette, hogy nagyjából kikre számítson pár percen belül. S valóban: az ülés kezdetén Ókovács Szilveszter kormánybiztos kíséretében megjelent Héja Domonkos, Solymosi Tamás és Mozsár István, s a Himnusz eléneklése után meg is történtek a várva várt bejelentések: Héja megbízott főzeneigazgatóként, Solymosi megbízott balettigazgatóként, Mozsár pedig megbízott ügyvezető igazgatóként viszi mostantól a Ház ügyeit. Megbízásuk – ahogy a kormánybiztosé is – a főigazgatói pályázat sikeres lebonyolításáig, de legfeljebb két évre szól.

A nem túl hosszúra nyúlt bemutatkozó beszédeket a társulat érdeklődéssel, ellenséges megnyilvánulások nélkül hallgatta végig. Ókovács Szilveszter szándéka szerint keveset akart beszélni (végül ő beszélt a leghosszabban): mondókáját nagyrészt ismerheti, aki nyomon követte az elmúlt hetekben adott interjúit. Az Erkel Színház újranyitásáról szóló bejelentését tüntető tapsvihar fogadta – a kormánybiztos az elmúlt évtized legcinikusabb kultúrpolitikai döntésének nevezte az épület bezárását, s ebben szemmel láthatóan mindenki egyetértett vele. Az ülés végén felszólaló Szinetár Miklós is, aki ugyan pár éve, a Fischer–Kovalik-páros beiktatásán kijelentette, hogy többé nem szeretne beszélni egy társulatin sem, most mégis fontosnak tartotta elmondani: ő akadályozta meg, hogy pláza épüljön az Erkel Színház helyén, amelyben egyébként az utolsó évadokban is évente 250 000 néző fordult meg (hogy ez hány százalékos kihasználtságot jelentett, arról diplomatikusan hallgatott). Az Erkel Színház sorsa persze nem csak a társulat, de a nézők szívügye is: ám a nosztalgiahullám közepette az újranyitás mellett szóló pozitívumok – előadásszám növekedése, énekesek foglalkoztatása stb. – mellett a felmerülő kérdésekről sem lenne szabad megfeledkezni. Valóban nem életveszélyes? Valóban törvényszerű, hogy az Operaház második játszóhelye legyen – kiiktatva ezzel a nemes versengést mint serkentő tényezőt a budapesti zenés színházi életből? S hogyan lehet egy gyorsfelújítással feledtetni az Erkel kőkorszaki színpadtechnikáját, ha mindeközben korszerű előadásokat álmodunk a színpadára?

Erkelről beszél Héja Domonkos is, azonban nem a róla elnevezett színházról, hanem magáról a szerzőről: művészi programjának két sarokköveként említi Erkel Ferenc és Richard Strauss operáinak műsorra tűzését. A Strauss-műveket illetően az előző években elért eredményekre támaszkodhat: az Élektra nagy szakmai és közönségsikert arató előadását nem sokkal követte A rózsalovag kisebb feltűnést keltő, de tisztes színvonalú felújítása, idénre pedig Arabellát tervezett az előző ideiglenes vezetés. Az Erkel-művek felújítás-sorozatát illetően pedig csak annyit mondhatunk: várakozással tekintünk a konkrét tervek elé. A rendre alulértékelt szerző megbecsülésében fordulatot jelenthetne, ha egy igazgató-előadóművész nem csak szavakban, de tettekkel is kiállna mellette – Héja Bánk bán-vezénylésének színvonala talán már az elsőnek tekinthető e tettek sorában.

Ritkán hallhattunk az elmúlt években balettigazgatói székfoglalót: a fél évvel ezelőtti ámokfutásig ez a poszt (legalábbis a külvilág számára így tűnt) érintetlen maradt a főigazgatói csatározásoktól, a mindennapi operai intrikáktól. Solymosi Tamás, mint ha tudná, hogy most elsősorban nyugalomra van szükség, néhány emelkedett szón („küldetéstudat”) és általánosságokon (klasszikus balettek visszaemelése a repertoárra, neves hazai és külföldi koreográfusok felkérése) kívül alig mond mást, konkrétumot pedig egyet sem. Úgy tűnik, a Magyar Nemzeti Balett esetében nem annyira reformok lebonyolítása, mint inkább a nemrég megszakadt fonal felvétele a kitűzött cél.

Annál inkább reformelkötelezettségű Mozsár István, aki az adófizetői pénzek ésszerűbb felhasználását szeretné elérni. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy tudjuk: esetleges ésszerűsítések mellett ez akár leépítéseket is jelenthet. Hogy valóban ezt jelenti-e, az a jövő zenéje – mindenesetre elgondolkodtató, hogy Mozsár Horváth Ádám és Győriványi Ráth György idejében került az Operaházba, márpedig az ideiglenes vezetés utolsó hónapjaiban állandóan nagyarányú leépítések tervezetét szellőztette a sajtó.

Héja Domonkos azt is leszögezi: munkájának első eredményeit majd a következő, 2012–2013-as évadban lehet érzékelni – s itt a krónikás nem állja meg, hogy ne ragadtassa magát egy gondolatkísérletre. Az előző, átmeneti évadot most egy még inkább átmeneti követi, míg végül 2012 őszétől a most kinevezett csapat végre levezényelheti a saját maga által megálmodott szezont. Vass Lajos, Fischer Ádám és Kovalik Balázs kinevezése – emlékszik még erre valaki? – 2012 nyaráig szólt volna. Nem lett volna elegánsabb és gyakorlati szempontokból is kedvezőbb elkerülni a két átmeneti évadot, s hagyni őket kitölteni a mandátumukat – esetleg már most, egy évvel távozásuk előtt megnevezve utódaikat? Nem írom, hogy ez Nyugaton biztosan így történt volna, mert valószínűleg Keleten is így történt volna. Ám a múlton való tűnődés helyett nézzünk a jövőbe, s reménykedjünk benne, hogy a tegnap hallott általánosan szép szavakat konkrét hasznos tettek és művészi eredmények követik majd.  No és abban, hogy ehhez hasonló tartalmú mondatokat nem kell majd félévente leírni.