A Scala-hadművelet

2012. július 30.

– avagy Milánó bevétele – CSEPELYI ADRIENN élménybeszámolója

Scala_2010Milánó az én szempontomból kétszeresen is frekventált hely: egyrészt operába is muszáj menni itt, másrészt meg focimeccsre is, és a városban töltött éjszakák száma véges, úgyhogy néha választani kell. Első alkalommal Verdi győzött, de biztosan nem ez az utolsó alkalom, hogy jegyért állok be a kígyózó sorba a Scalánál vagy a San Siro stadionnál.

„Elnézést, mi a véleménye erről a felvételről? Ajándékot szeretnék vinni a barátnőmnek Amerikába, és a Tosca a kedvence” – ütötte meg a fülem egy tanácstalan hölgy hangja a Scala hanglemez- és ajándékboltjában. A nő Callas Toscájának 1953-as felvételét tartotta a kezében meglehetősen bizonytalanul: látszott rajta, hogy ritka vendég az ilyen üzletekben.
„Nézze, hölgyem. Rengeteg Tosca létezik: van szép, van nagyszerű, van kiváló. De ez itt A TOSCA. Ennél jobb ajándékot nem vihet a barátnőjének” – válaszolta teljes meggyőződéssel és mókás angolsággal az eladó, én pedig majdnem hangos nevetésben törtem ki, ugyanis az üzletben nézelődők olyan lelkesen kezdtek helyeselni a világ legkülönfélébb nyelvein, hogy a nő fogta a pénztárcáját, és gondolkodás nélkül fizetett.

Na, ez Milánó. Hála a gondos szervezésnek, a fapados légitársaságoknak, meg vállalkozó kedvemnek, végre testközelből. Az út első felét teljesítettem, de minthogy nem volt még jegyem az esti előadásra, elképzelhető lett volna, hogy legfeljebb kívülről csodálom meg a Scala épületét – az meg, ugye, nem valami fényűző látványosság. Ám ekkor jött a barátnőm, Ági, aki egy ideje a városban él, és mindjárt az első napon kimentett bennünket a csávából, amikor a Milano Cardot árusító üzlet úgy gondolta, inkább nem nyit ki akkor, amikor át kellett volna vennünk előre kifizetett kártyáinkat, térképekkel és egy rakás kedvezménnyel. (A pénzünket azóta se kaptuk vissza, senki ne vegyen előre Milano Cardot. A Madonna a Dóm tetején csak úgy pirulna a sok hazugság hallatán, amit e-mailben visszaírtak a reklamációnkra.) Nem vagyok egy elveszett ember, de Itália földjén néha engem is érnek meglepetések – még szerencse, hogy ez alkalommal a kellemesek jelentős túlsúlyba kerültek az elveszített pénz ellenére is. Ági ugyanis Miss Marple-t megszégyenítő nyomozást folytatott érkezésem előtt, és megtudta a módját, hogyan nyerhet az egyszerű földi halandó is bebocsáttatást a Scalába.
Minden egyes nap megjelenik az épület mellett egy idős hölgy, aki egy alapítvány megbízásából tizenkét eurós jegyeket árul – a procedúra azonban garantálja, hogy illetékteleneknek meg se forduljon a fejében a tranzakció. A helyiek (és a szemfüles turisták) ugyanis már órákkal a néni előtt sorban állnak, hogy felkerülhessenek a listára, amely a folyamat első állomása.

scala-opera-houseÉn elsőre persze simán rossz helyre álltam be (pedig elég menő érzés volt, hogy én vagyok a legelső a sorban, pukkadjon meg mindenki), de végül megcsíptük a negyvenkilencedik és ötvenedik helyet, az se rossz. Ha rajtam múlik, úgyse jutunk jegyhez, olyan meggyőződéssel álltam a múzeum bejáratánál. Az első 140 szerencsés, akinek a nevét felírja a néni, elmehet, de aztán pár órával később vissza kell térnie, ugyanis a hölgy a név bemondásáért cserébe (természetesen ismét hosszas sorban állás fejében) ad egy kupont, amelyet a pénztárban beválthatunk a hőn áhított jegyünkre. Kakasülős, félig látós, nyaknyújtogatós – de mégiscsak a mienk!

A várakozás persze olaszosan nyúlik, mint a pizzatészta, így olimpiai csúcsot kell futnunk a szállóig és vissza, hogy átöltözhessünk az előadás előtt – valószínűleg nem engednének be kevésbé elegánsan, még úgy sem, hogy a kakasülőre a Magyar Állami Operaházhoz és a bécsi Staatsoperhez hasonlóan az oldalsó bejárat felől lehet feljutni. Tulajdonképpen csalódnék is a Scalában, ha bemehetnék utcai ruhában, pedig úgy érzem, annyi lépcsőfok választ el a helyemtől, mint amennyi a Dóm tetejére vitt néhány órával korábban. Némi adrenalin-túltengéssel ugyan, de végül beesünk a helyünkre, és átadjuk magunkat a Zeffirelli-féle látványorgiának.

Ez nem egy világmegváltó Aida. Szép, grandiózus, nagyvonalú, és tényleg van benne élő ló – ez az előadás arra született, hogy aki – hozzám hasonlóan – a bakancslistáján lévő pontok közül a Scalához ért, az bejöjjön, és életre szóló élményt szerezzen. Épp ezért (meg mert a kakasülő mégsem egy sajtópáholy) nem elemezném az előadást, legjobb tudomásom szerint ugyanis a csodát nemigen lehet. Ott ülni, ahol gyakorlatilag mindenki énekelt, akiért valaha is rajongtam ebben a műfajban, látni a hozzám hasonlók szemében a csillogást, figyelni az olasz nagyasszonyok méltóságteljes vonulását a piszkosul drága nagyestélyikben, és magamba szippantani ezt a semmihez nem hasonlítható atmoszférát – nincs az a sor, amit ne érne meg ezért kiállni.

Amikor letapossák a lábamat a metróban, rosszul hozzák ki a rendelést a kávézóban, vagy épp úgy csinálnak, mintha nem tudnának angolul és nem értenék a béna olasz szavaimat, utálom ezt a várost. Aztán jön egy ilyen este, netán sikerül (szó szerint) beverekedni magunkat a méregdrága, de szívfájdítóan finom süteményeket és pékárut áruló dizájnerpékségbe, a Princibe, esetleg azzal a súlyos problémával találom szembe magam, hogy tizenkét-féle csokifagyi közül kellene választanom – és újra beleszeretek. Mint egy utálatosan jóképű bariton, akit legszívesebben kiírnál már a sztoriból – aztán énekelni kezd, és te remegő térdekkel állsz előtte, elfelejtve minden rossz tulajdonságát.
Helló, Milánó, jövök máskor is!

Hasonló bejegyzések