A Fleming-kommandó

Renée Fleming fellépése a világ bármely pontján eseményszámba megy – nem túlzok, ha azt állítom, az amerikai szoprán valóságos legenda hazájában, szakmájának pedig kétségtelenül egyik leghíresebbje világszerte. Ennyit a Májusünnep dívájának hivatalos oldaláról – ami ezután következik, az Opera-Világ Fleming-kommandójának élményeiből táplálkozik majd. Az ember ugyanis becsülje meg, amije van – hát mi aztán Poirot-t megszégyenítő módszerességgel eredtünk az énekesnő nyomába budapesti tartózkodása alatt, rajongtunk, kicsit kritizáltunk – és nagyon élveztünk minden egyes percet.

Május 8. vasárnap
Celebszpotting

Ügynökeink (jelesül Ádám Tünde főszerkesztő asszony) jelentették, hogy az isteni Fleming Horváth Ádám miniszteri biztos társaságában megtekintette a Májusünnep műsorán lévő Otellót – pompás hétvégi program Dame Renée-vel operába menni, ugye kevesen gondolták ezt, amikor jegyet váltottak?

Május 9. hétfő
Mint az amerikai filmekben

Az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövete, Eleni Tsakopoulos Kounalakis fogadást ad Renée Fleming tiszteletére, és az eseményre meginvitálja az Opera-Világot is. Hogy Bóka Gábor szerkesztő szavaival éljek: „az amerikaiak tudnak rólunk!”. Ennek tükrében – a protokoll az mégiscsak protokoll – belepasszírozom törött lábujjamat a lehető legünneplőbb cipőmbe, és a rezidencián megjelenő illusztris társaságban elvegyülve várom a díva entrée-ját.

Renée narancsszínű, pazar kosztümben érkezik, kipihenten és sugárzó arccal. A nagykövet asszony – nyilván a megjelent magyarok kedvéért – arról mesél, az énekesnőt Amerikában „a nép dívájának” nevezik, nem véletlen, hogy Renée neve feltűnik valamennyi jeles államesemény gálahangversenyének programjában, legyen szó elnöki beiktatásról, olimpiai megnyitóról vagy a szeptember 11-i terroresemények utáni jótékonysági koncertről.
A fogadás másik apropóját az adja, hogy Fleminget idén tüntették ki a Fulbright Életműdíjjal (ez a valaha Fulbright-ösztöndíjjal tanulóknak jár, akik szakmájukban kiemelkedő sikereket értek el).
Renée mindenféle pátoszt mellőzve, enyhe öniróniával idézi föl 1985-ös, németországi Fulbright-évét:

„Sosem fogom elfelejteni azt az utat. Ültem a repülőn Frankfurt felé, és zokogtam. Arra gondoltam, mi a fenét keresek én itt, nem ismerem a nyelvet, az országot, soha életemben nem voltam valami önálló, én ebbe bele fogok pusztulni. A mellettem ülő kedvesen megjegyezte, talán az volna a legokosabb, ha leszállás után azonnal visszafordulnék Amerikába.
Aztán persze összeszedtem magam, fél év alatt megtanultam elfogadható szinten németül, és onnantól belevetettem magam a német zeneirodalom kutatásába. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a Fulbright-évem volt az egyik legfontosabb impulzus a karrierem során – neki köszönhetően lettem Strauss-specialista, és megtanultam, milyen fontos nyelveket beszélnie egy operaénekesnek.”

A vallomás természetesen nagy sikert arat (kissé mindenki meglepődik Renée őszinte közvetlenségén), innentől a fogadás még kötetlenebb hangulatban folytatódik. A díva angyali nyugalommal dedikál mindenkinek, hosszasan elbeszélget a jelenlévők gyermekeivel, akik (minden túlzás nélkül) csüggnek rajta.
Amikor bemutatnak neki mint az Opera-Világ újságíróját, egy másodpercre eljátssza, hogy arcára fagy a mosoly a „kritikus” szó hallatán, aztán persze elneveti magát, és meséli, milyen volt az Otello, hogy milyen lenyűgöző az Operaház, és mennyire élvezi ezt a pár napot Budapesten.
Renée a fogadás vége előtt pár perccel észrevétlenül távozik, színtiszta jókedvet hagyva maga után.
Ma is tanultam valamit a dívaságról.

Május 10. kedd
Második felvonás

Újságíró nem kér autogramot – dehogynem, ha Renée Flemingről van szó. A sajtótájékoztató résztvevői szinte egytől egyig DVD-ket és CD-ket szorongatnak a kezükben, aki pedig nem, az fényképezőgéppel érkezett.
Dame Renée bő szabású, barna nadrágkosztümben érkezik, nyilván dizájnerdarab, laza és elegáns egyszerre. Hogy mit iszik a kis kék termoszból, azt sajnos nem tudjuk, viszont itt van velünk Kristjan Järvi karmester is, álmosan bár, de törve nem. Van szinkrontolmács meg egy rahedli kamera, rettentően menő. Tényleg.
Renée helyet foglal épp velem szemben, és egy „hello again”-t suttog felém, majd’ lefordulok a székről. A díva emlékszik rám a fogadásról, őrület!
A sajtótájékoztatón bejelentik, hogy az énekesnő önéletrajzi könyve immár magyarul is kapható, mégpedig a MÁO saját kiadásában.

Fleming pedig készségesen és profin válaszol a kérdéseinkre (plusz áradozik a mákos desszertekről). Beszél Solti Györgyről például:
„Jól emlékszem az első alkalomra, amikor bementem hozzá. Megláttam a temérdek díját a szobában, és azt mondtam magamban: akkor én most szépen eltűnök innen. De már késő volt.”

Repertoárbővítésről:
„Az idők során megértettem, hogy nem biztos, hogy ami tetszik, azt szabad is énekelnem. nem kérdezgetek végig mindenkit magam körül, hogy szerintük mit kellene felvennem a repertoáromba. Csak leülök, egyedül a kottákkal, hangfelvételekkel, és igyekszem megtalálni az olyan darabokat, amelyek illenek hozzám, a hangomhoz, és alkalmasak a koncertműsorba vételre. A németországi tanulmányaim sokat segítettek abban, hogy a különlegességeket kutassam, meglássam a szépet a kevésbé ismert művekben is.”

Az opera műfajának jelenlegi helyzetéről:
„Gondolom, önök is látják, hogy az utóbbi időben a közönség rengeteget fejlődött (Ó, Fleming kisasszony, drága – hát hogyne látnánk! – a szerző gonoszabbik énje.) Nem vágyik a huszadik Aidára, még akkor sem, ha az Aida varázslatos. Újat akar, frisset, különlegeset, ismeretlent. Ezért fut manapság annyira a barokk szekere is – ismét felfedezik, mennyire nagyszerű is a régizenei repertoár, és milyen modern megoldásokkal van tele. A magam részéről üdvözlöm ezt a változást, jót tesz nekünk, mindenkinek.”

Örömmel konstatálta, hogy a Met-közvetítések Budapesten is rettentő népszerűek, ezzel kapcsolatban is megosztotta a gondolatait velünk.
„Vannak énekesek, akik kizárják a tudatukból a kamerákat, és ugyanúgy játszanak, mint egyébként. Én (és sokan mások is) nem. Én igyekszem még aprólékosabbá tenni a játékomat, és figyelembe venni a megváltozott körülményeket. A HD-közvetítések alapjaiban változtatják meg az opera távolságtartó mivoltát: intim közelségbe hozzák az előadást, én ezt imádom! Azonkívül a fejlődésem szempontjából is roppant hasznosak ezek a felvételek. Olyan ez, mint amikor egy futballista visszanézi a meccs után a lassításokat: leplezetlenül kiderül minden, ami nem volt a helyén az előadás során.”

A sajtótájékoztató végén Renée készséggel fotózkodik és dedikál, cseverészik (van olyan külföldi vendég, aki országokon át követi őt az európai turnén – őt kedves ismerősként üdvözli).

Május 11. szerda
Apa, kezdődik!

Tömeg az Operaház előtt, sor kanyarog a jegypénztáraknál (hátha), roham a CD-s pultoknál és a könyvárusoknál. Magam is beállok a sorba, és (mivel a Fleming-lemezeim már dedikálva sorakoznak a polcon), veszek egy kötetet. Erről majd később.
Nagy a nyüzsgés, rég volt ilyen ünnepélyes a hangulat a nézőtéren – várjuk az isteni Fleminget, aki egy halvány pezsgőszínű Douglas Hannant estélyiben érkezik – és egyelőre csak élvezem hallgatni, de nem ájulok el tőle. Érezhetően imádja Strausst hallgatni és előadni egyaránt – más kérdés, mennyire vevő erre a magyar publikum. Az első rész leginkább tovább csiholja a várakozás tüzét.

A koncert második fele aztán robban. Ruszalka-ária is van, persze – Fleming különös ismertetőjele – de milyen! Áradó, pazar, meleg és lágy egyszerre. Kezdek olvadni.
A Leoncavallókban lubickol a díva, kacag, crescendál és decrescendál, játszik a zenekarral, forró imádattal csüngnek egymások Järvivel. (Uramisten, ez volt az a Musetta, amire azt mondta Graziella Sciutti magából kikelve, hogy „én ezzel a lánnyal semmit se tudok eljátszatni”?)
A Zandonai-ária befejezésként kissé csattanó néküli, de nyilvánvalóan bele van kalkulálva egy ráadás O mio babbino caro is. Számomra azonban csak a Summertime-nál érkezik el az est csúcspontja. Fleming egyesíti dzsesszénekesnői kvalitásait és operadívai mivoltát, és olyat improvizál, hogy meg vagyok véve kilóra. Kedvenc operám kedvenc áriáját többszáz változatban hallottam már életemben, egyszerűen döbbenten állok azelőtt, hogy a közönségnek nem jött át, mekkorát énekelt Fleming. (OK, mindig elfelejtem, hogy a Porgy és Bess nem egy Nabucco…)
Kapunk Korngoldot meg a meghatottság könnyeit, állva tombol táblás ház – az élelmesebbje azonban már a Vörös Szalon felé teper, dedikáltatni.

A Staatsopert idéző sorban állás nem rettenti el a művésznőt, kedélyesen elcseveg a rajongókkal, kollégákkal, és dedikál, fáradhatatlanul dedikál. Régi ismerősként köszönt, kérdezi, hogy tetszett, mondom neki, hogy a Summertime valami egészen bravúros volt – szerény mosollyal nyugtázza, és aláírja a könyvemet. Elbúcsúzunk, mondja, még két ország van hátra, aztán visszatér Amerikába.
Meg – remélhetőleg – mihamarabb Magyarországra is.

Május 12. csütörtök
A reakciók

Ó, pontosan ezt vártam. Tízesével tűnnek fel a nagyobbnál nagyobb zenekritikusok a fórumokon, akik élőben hallották Callast és Temesit, és Maria Malibranról is tökéletesen tudják, milyen hangja volt – és megmagyarázzák, mennyire minősíthetetlenül rossz volt ez a koncert. Nem tudom, ezek a kedves hozzáértők hallottak-e már amolyan igazi haknit életükben – biztosíthatom őket arról, ez nem az volt.
Amikor egy éve megírtam a nagy felhördülést kiváltott Armida-kritikámat (amelyben kifejtettem, mennyit változott Fleming hangja és megjelenése az évek során), hőbörgő bejegyzéseket generáltam, amelyekben teljes mellszélességgel kiálltak a díva mellett, és elküldtek fül-orr-gégészhez.

Roppant jól szórakoztam azon, ahogy most leírták ugyanazt, amit én egy éve: nocsak, mégse volt a cikkem olyan ördögtől való?
Persze nem csak ez volt a gond Fleming fellépésével. A ruha- és ékszertervezők megemlítése egészen felháborította a puritán magyar közvéleményt. Mindezt egy olyan műfajban, ami gyakorlatilag a kialakulása óta másról sem szól, csak a pompáról és a csillogásról. Drága hölgyeim és uraim, ideje volna elgondolkodni azon, hogy kinek a készülékében van a hiba. A rosszindulat és az irigység igen rossz tanácsadó – javaslom, akit nem érdekelnek a pazar részletek, akik nem tudnak mit kezdeni a nemzetközi szupersztárság effajta megnyilvánulásaival, azok járjanak diplomahangversenyekre Renée Fleming koncertjei helyett, és akkor a fórumtársakat is megkímélhetik a bölcselkedő kifakadásaiktól.
A világ boldogabbik felén ugyanis a jelmezek (színpadra! Úristen!) jelentős részét tervezik divatpápák, és igen, eseményszámba megy, ha Fleming valakit arra méltat, hogy felveszi a ruháját egy koncertre. Divattervező-karrierek szoktak így elindulni, konkrétan.

Nem, nem volt tökéletes a koncert. De halkan kérdezném meg: azért ugye ne kérjen elnézést a MÁO, hogy meghívta Renée Fleminget Budapestre?

Május 13. péntek
A belső hang

Falom a Fleming-könyvet. Először is: gyönyörű. Igen, ez elég sokat nyom a latban, kissé unom már a csúnya papírra nyomott, elmosódott fotókkal teletűzdelt kiadványokat.
Másodszor – és ez sokkal fontosabb – lebilincselő. Rég kerestem azt a könyvet, amiben nem a viperaházi pletykák és a pátoszos ömlengés kap kizárólagos szerepet, hanem a szakma is: nos, megtaláltam. Fleming sziporkázó humorral és húsba vágó őszinteséggel ír karrierjéről, belső vívódásairól, sorolja kudarcait (anélkül, hogy hatásvadásznak tűnne mindez), és mindemellett szakmázik, szakmázik, szakmázik. Magyaráz, nem arcoskodik, nem kacsint össze a zenetudósokkal az átlagolvasók kárára: tényszerűen és üdvözlendő precizitással vezet be mindenkit a szakma rejtelmeibe.

A fordítás (a manapság előforduló borzalmakhoz képest) nem rossz, sajnos vannak kisebb-nagyobb hibák (még nem olvastam végig), de összességében emészthető, érthető – és ami roppant fontos: megőrzi Fleming sajátos humorát is.
Ötezer forint nem kevés pénz. De sorakozik néhány operakönyv a polcomon, úgyhogy bátran kijelenthetem: hiánypótló kiadvány ez. Ha csak egyetlen operakönyvet tud venni idén, kedves olvasó, nem kérdés: ez legyen az. Aki persze azon puffog, ki adta ki, ki lektorálta, miért pont ezzel kezdte az Operaház a könyvkiadás üdvözlendő folyamatát stb., annak nem szóltam.