5+1 mű, amit hallani kell Harnoncourt-ral

Szubjektív válogatásunk a hétvégén elhunyt dirigens legfontosabb operavezényléseiből – egy ráadással

Minden rövid hír, kommentár és nekrológ megírta: Nikolaus Harnoncourt személyében az elmúlt bő fél évszázad egyik legnagyobb karmester-egyéniségét vesztettük el – s ezen belül olyasvalakit, aki a talán a legtöbbet tette azért, hogy az operarepertoárról és -interpretációról alkotott képünk is gyökeresen megváltozzék. Íme öt opera, amit egyáltalán nem, vagy nagyon másként ismernénk Harnoncourt nélkül – a végén pedig, ahogy illik, egy ráadás!

1.) Claudio Monteverdi: Orfeo

Az addig elsősorban zenetörténeti tényként számon tartott Monteverdi-életművet kétszer fedezte fel a világ számára Harnoncourt: először a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amikor mindhárom operáját hanglemezre rögzítette, majd egy évtizeddel később, amikor Zürichben, Jean-Pierre Ponnelle rendezésében egy ciklus keretében színpadra is vitték azokat. A később tévéfilmen is megörökített produkciókat máig a Monteverdi-játszás origójaként tartják számon. Az itt teljes terjedelmében megtekinthető Orfeo-előadás nyitó fanfárjai, túlzás nélkül mondhatjuk, 350 év után ismét az operatörténet új korszakát ünneplik.

2.) Wolfgang Amadeus Mozart: Figaro házassága

Sokak számára alapélmény a Salzburgi Ünnepi Játékok 2006-os „puttós” Figarója – a kiváló szereposztás (élén Anna Netrebkóval) mellett Harnoncourt vezénylése miatt is. A mester ezt megelőzően is számtalan alkalommal és helyszínen dirigálta Mozart operáját, s bár a puttós változat mára valamelyest homályba borítja, az 1995-ös salzburgi verzió a maga idejében még nagyobb feltűnést keltett, mi több botrányt kavart – elsősorban azért, mert az Ünnepi Játékok történetében először Harnoncourt nem a Bécsi Filharmonikusok, hanem az Európai Kamarazenekar közreműködésével dolgozott az operán. Most ezt a felvételt ajánljuk figyelmükbe!

3.) Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola

Harnocourt felfogása sok opera kapcsán váltott ki ellenérzéseket, a legtöbbet talán mégis A varázsfuvoláról vitáztak a kritikusok és a közönség. A szintén több alkalommal rögzített interpretációból kétségtelenül hiányzik az a melegség, nemes humanizmus, ami a múlt század közepének nagy Varázsfuvola-előadásait beragyogja – másrészt sokkal drámaibb, sokkal energikusabb ez az előadás, mint bármely korábbi. Kétségtelen: ez nem a teljes Varázsfuvola – de sokkal kevesebbet tudnánk A varázsfuvoláról Harnoncourt nélkül. Az alábbi felvételen Martin Kušej zürichi rendezése látható – az elmúltévtized vitathatóságában is legigényesebb Varázsfuvola-rendezése.

4.) Franz Schubert: Alfonso és Estrella

Schubert színpadi művei közül Magyarországon csak a Három a kislányt ismerjük – amiről tudnivaló, hogy nem is Schubert írta, hanem műveiből utólagosan ollózták össze. Nemzetközi viszonylatban sem sokkal jobb a helyzet: Schubert egyébként nem is kevés operájának nyitányai fel-feltűnnek a hangversenyműsorokon, a teljes műveket olykor-olykor lemezre veszik – de hogy mindebből élő színház is lehet, azt azóta hisszük el, hogy Harnoncourt az 1997-es Bécsi Ünnepi Heteken tekintélyének és művészi nagyságának teljes súlyával állt jót az Alfonso és Estrelláért.

5.) Jacques Offenbach: Szép Heléna

Hogy osztrákként Harnoncourt előbb-utóbb elérkezik az operetthez, szinte törvényszerű volt – az azonban nem volt magától értetődő, hogy Johann Strauss műveinek kitűnő előadásai és felvételei után Offenbach világa is felkelti az érdeklődését. Igaz: aki ismeri az Harnoncourt-féle Denevér és Cigánybáró fanyarságát, az joggal várhatta tőle, hogy az operett nagy szatirikusának életműve mellett is letegye a névjegyét. Az alábbi Szép Heléna-felvétel Zürichben készült – és magyar felirattal látható!

 

Ráadás: id. Johann Strauss: Radetzky-induló

Őszintén: lehetne más a ráadás? Harnoncourt persze ezt a háromperces slágert sem úgy vezényelte, ahogy elvárták tőle: a 2001-es Újévi Koncertre készülvén félretette az 1931-ben keletkezett, mára közkeletűvé vált áthangszerelést (amelyről a nagyközönség jószerivel nem is tudja, hogy nem id. Johann Strauss műve), és az eredeti partitúrát adatta elő a koncert nyitószámaként – a hírek szerint a Bécsi Filharmonikusok nem kis megrökönyödésére. A koncert végén aztán felcsendült a jól ismert verzió is, de mi ezúttal maradjunk az oly ritkán hallható eredetinél!

Címlapkép: Werner Kmetitsch