„Wagner miatt kezdtem énekelni” – Molnár András

2004. december 13.

Negyedszázada énekel az Operaházban, éppen a huszonhatodik évadot kezdte el most ősszel. A teljes Wagner-repertoár mellett számos olasz szerepet énekelt, tavaly bemutatkozott a Pikk Dáma Hermannjaként, de hosszú évek óta gazdája a nagyúr, Bánk bán szerepének is. Nemrég Debrecenben énekelte ismét egy felújításban. Szerepeiről, terveiről beszélgettünk Molnár Andrással. ÁDÁM TÜNDE interjúja

Molnár_3MegaCam– Tavasz óta meg akarom kérdezni: milyen érzés pótolhatatlannak lenni? 

– Olyan ember nincs. 

– Általában nincs. De Wagner-repertoár nincs a Magyar Állami Operaházban, ha nincs Molnár András. Hallottam olyan esetről, amikor begipszelt lábbal énekelt Parsifalt, másképp elmaradt volna az előadás. 

– Igen, olyan is volt. 

– Milyen érzés? 

– Milyen érzés? Olyan érzés, hogy az embernek vigyáznia kell magára, de nem pótolhatatlan, mert külföldről is lehet énekest hívni. Mindenesetre az nagy teher az embernek, ha egyedül van. De már Bándi János is megtanulta a Tannhäusert és a Walkürben a Siegmundot. 

– És ott van Kiss B. Atilla a Lohengrinben. 

– Igen. Sajnos, éppen a premierre lettem beteg, és szerencse, hogy volt még egy Lohengrin. Az éneklés amúgy is sportszerű életet kíván az embertől, és ilyen teherrel a hátán, hogy nincs a Házban más, aki a szerepeit énekelhetné, elég nagy gondot jelenthet. A külföldieket pedig meg kell fizetni, a Wagner-énekes nagyon sok pénzért énekel – külhonban. 

– Elég sokfelé járt külföldön, többek között Bayreuthban is. Egyetért azzal az állítással, hogy egy Wagner-énekesnek Bayreuth a csúcs? 

– Igen. Én azért vagyok szerencsés, mert az egész éneklést Wagner miatt próbáltam ki. Elég későn kezdtem énekelni, 28-29 éves voltam, amikor énektanárhoz mentem. Hozzá kell tennem: mások unszolására. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy én nem akartam ezt kipróbálni, de akkor éreztem úgy, hogy ez az utolsó pillanat. És négy évre rá, hogy bekerültem az Operaházba szólistának, már Bayreuthban énekelhettem kisebb szerepeket: a Mesterdalnokokban a Vogelgesangot és a Tannhäuserben a Heinrichet. Mióta az eszemet tudom, nagyon szeretem Wagnert. És mások is mondják, én is érzem, hogy az én hangom ehhez passzol igazán. Ezért volt nagy élmény, hogy a pályám elején kikerülhettem, és a kis szerepek éneklése közben nézhettem az akkori nagyokat. 

– Ha már itt tartunk: a Wagnerek közül melyik a kedvenc szerepe? Ha jól tudom, mindet elénekelte. 

– Igen, a Logét kivéve, de azt nem is szeretném… Talán a Lohengrint szeretem legjobban. 

– Ebben a rendezésben is? 

– Hát, voltam én vadabb dolgokban is. Például Tannhäusert sokat énekeltem Franciaországban, és ott elég eszement rendezések vannak időnként. Nekem ez nem volt újdonság, csak a hazai közönség még nem láthatott ilyet. Most egy kicsit belepillanthatott abba, hogy Németországban mik fordulhatnak elő operaszínpadokon. 

– Azért énekelt mást is: olaszokat, a Bánkot, moderneket. És különlegességeket: Thern Károly: Tihany ostroma, Bartha Sándor: Corvin Mátyás stb. 

– Ezek csak rádiófelvételek. Németh Amadé karmester nagy ismerője volt a régi operáknak, és előbányászta ezeknek az Erkel-kortársaknak a műveit. És a Rádióban, még a pályám elején csináltunk ilyen felvételeket. 

– Vígoperát nem találtam sehol. Énekelt ilyet valaha? 

– Nem sokat, de egyszer Haydntól a Patikust Kőszegen. 

– Verdiket énekelt, de Otello még nem volt. Talán most? 

– Majd a jövő szezonban. Úgy tűnt, hogy tavasszal csinálom, de úgy érzem, nem készülök el vele addigra. 

– Kérte, vagy kapta a szerepet? 

– Tulajdonképpen kaptam, de… 

– De ha valaki drámai tenor, akkor az Otello megkerülhetetlen is, ugye? 

– Ez így van. Amikor bekerültem a Házba, Varga Pál, aki korrepetitor-karmester volt, és az én zenei keresztapám, elmondta nekem, hogy miket fogok énekelni, az én hangomhoz mi passzol. És szinte szó szerint az történik, amit elmondott ezelőtt 27 évvel. Ő mondta azt, hogy az Otellót, fiam, akkor kell elénekelni, amikor még van hangod. Tehát ez azt jelenti, hogy a pálya vége felé. És úgy érzem, hogy most vagyok ott, hogy még van hangom, és szívem szerint a jövő szezonban éneklem el.
Ha kapok egy szerepet, én mindig szeretek róla ábrándozni. Ez az ábrándos időszak nekem az Otellóhoz még nem állt össze, ezért tologatom még, mert annyira más, mint amit eddig csináltam. Muszáj időt hagyni magamnak, hogy magamra tudjam venni ezt a kabátot. Mert végül is erről szól a tanulás: ha az ember valamilyen szerepet meg akar tanulni, akkor valamilyen módon magára kell alakítania a dolgot, vagy magát kell hozzá alakítania. Azt hiszem, ez is az oka annak, hogy ezt még nem akarom annyira. Imádom az Otellót, csak még nem költöztem össze vele.
 

– És a Bánk bán? Mióta énekli? 

– Elég későn kezdtem énekelni. Szerencsére, mert az egy nehéz szerep. 1994-ben, a Kerényi Imre-féle, reformkorszakra vett rendezésben. 

– Milyen ez a szerep? 

– Jó. Az a nehézsége, hogy lírai és drámai egyszerre. Az első felvonásban az a gyönyörű lírai ária Melindáról egy lírai tenornak is jó feladat, de ami utána jön, ahhoz már egy nagyobb terjedelmű hang kell – és végül is ebben áll a szépsége. Az a kettős a királynéval – szerintem – az egyik legjobban megírt duett, nem csak a magyar szerzők között, hanem általában. Ezt nagyon jó énekelni és előadni. Nem is énekelni: ez már a wagneri magaslatokon van: sprachgesänge, de ugyanakkor olaszos is. 

– Milyen volt Debrecenben? 

– Nagyon jó. És Debrecenben telt házakkal megy a Bánk bán, ami nagy öröm. Ez egy régi rendezés, amit most felújítottak, abban a ruhában vagyok, amiben még Horváth Bálint énekelte a Bánkot évekkel ezelőtt. Debrecenben nagyon erősödik az operajátszás, a debreceni operaélet meg is érdemli, hogy nagyobb repertoárral játszó operatagozata legyen a színházának. 

– Mennyit jár vidékre? 

– Ha hívnak és belefér az időmbe, akkor megyek. 

– Tendencia, hogy vidéki bemutatókra is Pestről mennek az énekesek. Kisebb a repertoár, prózai és zenei tagozat működik egyszerre, a színházak nehezen tudnak eltartani énekeseket. 

– Nyilván kevesebbet is kapnak az énekesek. Valószínűleg az is az oka, hogy egy vidéki társulatnál az előadók megélhetése nem igazán biztosított, ezért több helyen is játszanak. Részben a repertoár kicsinysége miatt, részben a színház eltartóképessége miatt muszáj nekik máshová is elmenniük. 

– És szokták mondani: ha találnak egy jó énekest, hamarosan Budapesten köt ki. 

– Igen, Budapest elszívó hatása jelentős. De most, hogy a határok megnyíltak, már olyan is lesz, hogy átrepül Budapest fölött, és megy más tájakra, mert lehet. De ha több pénzt adnak operára – mert ez államilag támogatott műfaj kell, hogy legyen még jó darabig -, akkor jöhetnek külföldről is ide, hiszen az opera nemzetközi műfaj. 

– Hermann? Szereti? 

– Szeretem, imádom. Imádom benne, hogy van egy rész az első felvonásban, amikor Hermann énekel, és a zenekarban meg egy balett szól alatta. Ez valami csoda. Nagyon jó szerző Csajkovszkij is. Azért nem vagyok én annyira elfogult Wagnerrel…
Amikor az ember valamit tanul, akkor – én legalábbis – valamelyik részébe beleszeret. Még ha vannak részek, amelyek nem tetszenek, ahhoz, hogy elénekelhesse, minden hangot meg kell tanulnia. Ha azt, amibe beleszeretett, el akarja énekelni, a többit is el kell énekelnie. Úgyhogy én így vagyok a szerepeimmel. De hát a Hermannt különösen szeretem.
 

– A figurát is? 

– Igen. Nem őrült az. Az én olvasatomban. 

– A bonyolultabb, vagy a hősi szerepeket kedveli inkább? 

– Mindegyik bonyolult. Az is, ami úgy néz ki, hogy nem az. Mindig mondom, hogy egy operaénekesnek attól könnyebb az élete, mint egy prózai színésznek, mert le van írva a zenéje is, a lelke is a szereplőnek. A prózai színésznek csak a szöveg van odatéve. Nekünk pedig alatta van a zene is, az is egy jó mankó. Úgyhogy nem egysíkú egyik sem. 

– Külföld? Sokfelé járt már. 

– Most kevesebbszer, bár januárban megyek Finnországba Psalmust énekelni. De nem is nagyon kapálózom utána, van elég énekelnivaló itthon is. Külföldre most már inkább turistának megyek. 

– És régebben? Engedték, de nem maradt kint. 

– Ez baj? 

– Nekünk nem… 

– Lett volna alkalom, de nem akartam. Volt többször is olyan szerződés, amivel kint lehetett volna maradni. Biztos az is benne volt, hogy ha kint maradok, akkor a Bánk bánt nem éneklem el soha. És nemcsak a Wagnerek, hanem a Bánk is olyan szerep, amit ki kellett próbálni.
Dalos családból származom, otthon elég sokat énekeltünk. Mire hatéves koromban a Rádió Gyerekkórusába kerültem, sok népdalt és a Bánkot is tudtam oda-vissza, és más operákból is sok mindent. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy én külföldre inkább csak kalandozni jártam, mint a régi magyarok. Úgyhogy nem panaszkodom, bár lehetett volna másképp, de azt hiszem, így is jó volt. Mert ami miatt énekes lettem, azt mindet elénekeltem, itthon is, külföldön is. Például A bolygó hollandi Erikjét itthon nem is énekeltem, de kint nagyon sokszor. Nem lehetek elégedetlen.
 

– Azon énekesek közé tartozik, akiktől tanulni lehet az érthető szövegmondást. Mi a titka? 

– Erről az a véleményem, hogy aki operába jön, annak nagyjából tudnia kell, hogy mire jön. Ezzel nem adok felmentést arra, hogy valakinek nem érteni a szövegét, de az operában vannak duettek stb., ott sokszor egyszerre beszélnek, tehát úgysem lehet érteni. Hogy valakinek érthető-e a szövege, vagy nem, az részben adottság kérdése is, de sok munkával el lehet érni, hogy érthető legyen. Egyszer olvastam Birgit Nilssonnal egy interjút, ahol ő azt mondta, hogy a szövegérthetőség az külön munka. És ez így van. Amikor az ember megtanulja a szerepét, akkor rá kell mondani a szöveget a dallamra. És az énekes dolga, hogy rájöjjön, hogy kell ezt csinálni, mert ha nem a tanulás folyamán sulykolja a szájába a szöveget, akkor nem lesz érthető. Van olyan karmester, aki ezt megköveteli, van olyan, amelyik nem, vagy elsiklik felette. 

– A karmester feladata? 

– Nem, csak az énekes az egy lusta valaki – én legalábbis. És bár magamtól is megcsinálok sok mindent, de nem árt, ha valaki néha odakoppint, ha felületes az ember. Na most, ha valaki eleve rosszul tanulja meg, azon nagyon nehéz segíteni. A szöveget egyből készre kell tanulni, mert utólag kijavítani – magamról tudom – tízszeres munka. Ez restség is. Ha valaki énekel, legyen érthető. Ez munka, kérem. 

– Szinte minden díjat begyűjtött már, amit csak lehetett. Mennyit számít ez? 

– Jó dolog, ha megkínálják az embert ilyenekkel, mert azt jelenti, hogy odafigyelnek rá, és talán hat is, amit csinál. Ezért jók az ilyen elismerések. Meg az úgy kenegeti az ember háját… 

– Ismertség, vagy elismertség? 

– Ez együtt jár. 

– Ismertség alatt azt értem, hogy megismerik-e az utcán? 

– Néha előfordul az is. A díjakat szakmai elismerésnek is veheti az ember, legyen az állami, vagy közönségdíj, mert azt ismerik el vele, hogy azt, amit csinálok, jól csinálom. 

– Újabb lemezt nem tervez? 

– Nem, nekem egy már megjelent, nem kell több. Ezt menedzselni kell, ezt föl kell építeni, valakinek ki kéne találnia. Ha nincs erre igény ott, ahol a pénzt osztják, akkor nincs mit tenni. Mondják, hogy a mostani újgazdagok között kevés az olyan, aki a magas kultúrára áldoz, és az állam is egyre kevesebbet ad. De ezzel együtt megy ez a Ház még egy darabig. 

– Visszatérve Wagnerhez: vannak/lesznek fiatalok, utánpótlás? 

– Remélem, lesznek. Különben mi lesz ezzel a gyönyörű épülettel? Biztos lesz olyan ember, aki legalább annyira fogja szeretni, mint én, és meglesz az adottsága is. A baj az, hogy kevesebb jó énekes van. Mert a tehetség olyan dolog, hogy ha valaki tehetséges, abból lehet énekes, de ha valami másból könnyebben megél, mint az éneklésből, akkor elmegy oda. Ezért baj, hogy alul vannak fizetve az énekesek. Mert az éneklés sok lemondással járó pálya, megvannak a szépségei, és aki annyira szereti, hogy nem megy máshova, azt kihasználják – erre mondják, hogy öröménekes. Van, aki jó hanggal születik, de nem használja, elmegy máshová. 

– Vagy nem tud vigyázni rá. Szokott nemet mondani? 

– Én olyan vagyok, hogy inkább megcsinálom, mint hogy elkezdjek vitatkozni azon, hogy miért nem csinálom meg. Minden énekesnek saját magának kell kitapasztalnia, hogy mi az, ami neki árt, és akkor azt nem szabad. Én nyugodtan sörözhetek, ehetek fagyit, az nekem nem árt. Ezért nagy kaland az éneklés, mert az embernek a saját testi-lelki dolgait kell rendben tartania, hiszen a hang olyan, mint a szem: a lélek tükre. Ha valaki kinyitja a száját és énekel, bizony hallatszik, milyen állapotban van aznap. És vannak vájtfülűek, akik ezt hallják. Ezért kell mindig jó passzban lenni. Mert azt, hogy valakinek kezd elmenni a hangja, azt először ő hallja, aztán a tanár, akihez jár, és utána a közönség. 

– Biztos, hogy hallja? 

– Igen, csak van, aki bevallja, van, aki nem. 

– Mikor kell visszavonulni? Foglalkozott már ezzel? 

– Igen, nekem négy évem van a nyugdíjig. Így készülök. 

– És utána? 

– Akkor énekelek majd, amikor kedvem van. 

– Akkor a Wagner-rajongóknak van négy évük? Vagy az utánpótlásnak, hogy felkészüljön? 

– Így is lehet mondani. 

***

Molnár András (1948) 

1977-1979 – a Magyar Rádió és Televízió Énekkarának tagja
1979-től a Magyar Állami Operaház magánénekese
1980-ban a trevisói Toti dal Monte Énekverseny győztese
1999-től a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja

Díjak: 

Liszt Ferenc-díj – 1984
Érdemes művész – 1989
Erzsébet-díj – 1993
Kossuth-díj – 1994

Hasonló bejegyzések