Wagner Évája: González Mónika

Véget értek a májusban bemutatott A nürnbergi mesterdalnokok második sorozatának előadásai. González Mónikát kérdeztük, hogy miként vélekedik a műről, a szerepről és faggattuk a további terveiről is. MEGYERI ZOLTÁN interjúja

González Mónika
González Mónika

– Gondolkodás nélkül elvállaltad ezt a szerepet? Azért kérdezem, mert úgy gondolhatnák, hogy ez nem a te hangi adottságaidnak megfelelő szerep, hiszen Wagner. 

– Nagyon is elgondolkoztam ezen a felkérésen, hiszen mégiscsak Wagner-szerepről volt szó. Úgy gondolom, a Wagner-szerepekhez születni kell. Mint maga a darab, Éva szerepe is „kilóg” a wagneri életműből. Igazi lírai, könnyed hangvételű szerep, a hangszerelése is egészen lágy, ezáltal az éneklés minősége is puha és bársonyos. Gondolhatunk többek között Helen Donathra vagy Lucia Poppra, a korábbi neves Évákra.

– Hova helyeznéd a wagneri életműben A nürnbergi mesterdalnokokat? 

– Ez egy egyedülálló darab. Már csak azért is, mert a mester egyetlen vígoperája. Istenek, mítoszok hősei helyett hús-vér emberek a szereplők. Érdekes, hogy Wagner élete legborúsabb korszakában írta azt a művet, amelyik talán az egyik legderűsebb, legmélyebb értelmű. Nem véletlen, hogy felesége, Cosima a darabot „az élettel való nagy kibélülés”-nek nevezte.

– Mennyire volt nehéz megtanulni a német szöveget?

– Szerencsém van, mert még a főiskolán tanultam németül, és igen jó tanárom volt. Majd Ausztriában dolgoztam, ott is alkalmam volt gyakorolni a nyelvet.
Ez a szöveg igen veretes és archaizáló. Bizony sokszor kellett szinte kikutatni egy-egy szó, kifejezés jelentését. 

González Mónika és Friedemann Kunder (Fotó: Éder Vera)
González Mónika és Friedemann Kunder (Fotó: Éder Vera)

– Friedemann Kunder volt az egyik partnered az operában. Milyen volt vele dolgozni? 

– Igazán élveztem. Egy rendkívül szerény, és a szó legjobb és legnemesebb értelmében egyszerű ember, ami véleményem szerint a legnagyobb dolog. Nem nagyon foglakozott semmi mással, mint hogy próbáljon, és egy igazán rendkívüli produkcióban lépjen a magyar közönség elé.
Számomra nagyon szimpatikus az a megformálás, amit ő képvisel. Egy nagyon letisztult, filozofikus hozzáállású szerepformálás; tényleg csak és kizárólag a lényeget próbálja megmutatni. Kiváló zenész, és tudomásom szerint nem énekesként végzett, hanem kórusvezetőként, majd ezek után szerzett énekművészi diplomát, akárcsak én. Ez egy olyan pluszt ad, hogy az ember zenészként viszonyul a darabhoz. Velem is többször előfordul mind a mai napig, hogy mint muzsikus nézem át a tanulandó szöveget, partitúrát, kottát. Így több oldalról szemügyre lehet venni az adott művet, és ez mindenképpen nagyon jó dolog. Kunder mélyen tudta elemezni a zenét. Ezzel együtt – természetesen – a szöveget is. A zene és a szöveg tiszta és érthető deklamálásán keresztül keltette életre a figurát. Az egészet pedig megerősítésképpen belefoglalta egy nagy emberi tartásba. Ezáltal egy nemes, egyszerű, bölcs és derűs Hans Sachsot tolmácsolt a közönség felé.

– Éva helyében hozzámennél Sachshoz?

– Abszolút! Sokat is gondolkodtam azon, hogy ez az Éva milyen buta, hogy a szépséget és a fiatalságot választja. Természetesen ez nehéz! Hiszen a szépség és a fiatalság olyan vonzás, amelynek senki nem tud ellenállni. Még a legbölcsebb emberek sem. (Filozófusok, festők stb.) Sachsban azonban olyan benső értékek és emberi tartás van, amivel talán Éva gazdagabb életet élhetett volna.

– Beszéljünk egy kicsit a rendezésről. Megoszlanak a vélemények Vidnyánszky Attila munkájáról. Te hogyan látod? Milyen volt vele dolgozni? 

González Mónika és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)
González Mónika és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

– Ha az ember benne van egy darabban, az picikét olyan, mintha egy nagy családba kerülne. Ezáltal nehéz elfogulatlanul nézni a dolgot. Természetesen a saját munkámról is van szó, de ugyanakkor ott vannak a partnereim, akik a részemmé válnak az előadások alakalmával, és ez nagyszerű érzés. Ebből következik az, hogy igen nehéz kritikus szemmel nézni a produkciót. Személy szerint nagyon szerettem Vidnyánszky Attilával dolgozni. Remek rendezőnek és remek embernek tartom. És nem csak remeknek, de szó szerint imádnivalónak és tehetségesnek. Rengeteget tanultam tőle színészmesterségről, színházról. Tárgyi tudása pedig egyenesen irigylésre méltó.

– Hogyan rendezett? 

– Egyedien! Úgy tudott rendezni és úgy tudta megvalósítani az elképzeléseit, hogy mindig flexibilis maradt, és nagyon fontosnak tartotta, hogy az énekes tudjon énekelni. Nem terhelte le munka közben különféle akrobatamutatványokkal, de ugyanakkor mozgatta a szereplőket és ezáltal élő előadást tudott produkálni. És ugye, milyen az ember? Ha nem erőszakolnak rá dolgokat, hajlamos arra, hogy magától kipróbáljon olyasmit, amit egyébként talán nem is nagyon merne. Viszont ha pozitívan áll hozzá a rendező, akkor őrületes ütemben tudunk haladni. Közös érdek, hogy minél gördülékenyebb, simább legyen egy próbafolyamat. Ha egy szereplő úgy érzi, hogy a tenyerén hordozzák, akkor igenis megtesz bármit, ami valóban szükséges és jó lehet.

– Igazán érdekes jelmezed volt az operában. Neked tetszett? 

– Olyan visszajelzéseket kaptam, hogy igen mutatós ruha. A kritikákban írták, hogy merész, de igen látványos. Bevallom, amikor először megláttam az utolsó felvonás jelmezét, azt hittem, kiszaladok a próbateremből. Felvéve azonban nagyon tetszett. Belozubnak szerintem igen egyedi látásmódja van a színekhez és formákhoz, igazán „élő” ruhákat alkotott.

– A Mesterdalnokokkal párhuzamosan már a Don Giovanniba is be kellett ugranod. Nem nehéz, hogy egyik este mint Wagner Évája, másik este pedig mint Mozart Donna Annája lépsz színpadra?

González Mónika és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)
González Mónika és Kiss B. Atilla (Fotó: Éder Vera)

– Őszintén? Nagyon nehéz! A két szerep teljesen más hangfekvésben mozog. Éva mélyebb, Anna sokkal magasabb. Az egyik kicsit szélesebb, melegebb, teltebb éneklési módot kíván, míg a másik magasabb, karcsúbb, hajlékonyabb hangot kíván. Mindenképpen az lenne a szerencsés, hogy a két szerep között eltelhetne annyi idő, hogy az izmok szépen fokozatosan állnának át. Nem épp előnyös erőszakkal kényszeríteni. Szoktuk úgy is mondani, hogy van egy szerep, amire „beállt a torkom”. Ez leginkább akkor van, amikor többször egymás után éneklem a szerepet. Akkor az már ott van benne. És természetesen minden szerep egy kicsit más. Nem mindegy, hogy milyen az a C hang – tegyük fel. Van, ahol „könnyű C-nek” mondjuk, mert könnyű kiénekelni, de ugyanez a C egy másik operában pedig nehéz. Ez persze függ a zeneszerzőtől, a zenekari hangzástól, tehát rengeteg dologtól. Wagner és Mozart zenekara között pedig szó szerint látványos a különbség.

– Befejezésképpen térjünk vissza a jelenbe. Miben láthat és hallhat a közönség mostanában? 

– A soron következő előadásom novemberben lesz, Mozart: Titus kegyelme című operájában. Ezt a Mozart-hét keretén belül zajlik majd. Ezt követi majd még egy Don Giovanni, januárban két Wagner-opera, majd Verdi Traviatája.

– Ismét Wagner? 

– Igen! Viszont csak azt tudom mondani, hogy ezzel a másik két szereppel „ki is pipálhatom” a számomra elképzelhető wagneri repertoárt. Az egyik A Rajna kincse és Az istenek alkonya Woglindéje, a másik a Parsifal viráglánya. Erre a két szerepre Kovács János főzeneigazgató kért fel. Igent mondtam, mert már régóta tetszenek nekem ezek a szerepek.

– Lesz-e koncerted?

– Novemberben a Parsifal Alapítvány rendezésében kerül sor egy francia áriaestre, ahol Balatoni Évával lépünk színpadra. Ezen az estén francia operákból adunk elő részleteket, áriákat és duetteket. Legutóbb a Zsinagógában léptem fel vele a „Lukács Gyöngyi és barátai”  megnevezésű gálakoncerten, mely nagy megtiszteltetés volt számomra.

– Milyen operákból énekelsz? 

– A szerzők, akiktől egy csokorra valót válogattunk: Auber, Massenet, Meyerbeer, Delibes és Bizet. Az est különlegessége az lesz, hogy az ismert szerzők kevésbé ismert operáiból keltünk életre részleteket, amelyek gyönyörű zenék.

– Ha Meyerbeer, akkor Dinorah? Ezt már esetleg külön kérik is? 

– Most beletaláltál a közepébe. Az Árnyéktáncnak története van. Most valóban kérték, pedig azt gondoltam, hogy már énekeltem, és félreteszem kicsit. Nagyon boldog vagyok, hogy ennyire tetszik a közönségnek. Ezzel a Meyerbeer-operával régen ismerkedtem meg. Rongyosra hallgattam, és álmodoztam, hogy milyen jó lenne egyszer elénekelni. Most pedig az egyik legkedvesebb áriámmá vált.
Ezenkívül két decemberi koncert is vár rám. Az egyik 7-én a Művészetek Palotájában a 15 éves Kamaraopera tiszteletére. Itt a repertoáron lévő ritka barokk operákból éneklek valami vérpezsdítő, virtuózabb áriát: Semelét vagy Mitridatét. A másik koncert a Microsoft gálája lesz. Itt Verdi és – talán – Meyerbeer operáiból éneklek majd.