Pavarotti valóra vált jóslata – Exkluzív interjú Vittorio Grigolóval

2010. szeptember 10.

Vittorio Grigolóval készítettünk exkluzív interjút bemutatkozó szólólemeze, a The Italian Tenor kapcsán, az énekes még a Rigoletto-közvetítétés lázában égve válaszolt. CSEPELYI ADRIENN interjúja

Vittorio Grigolo

Pár nappal ezelőtt láthattuk a Rigolettóban, a L’opera magazin legutóbbi számának címlapján virít, egész Olaszország imádja. Játszott Nyetrebko partnereként, vezényelte már Zubin Mehta és Lorin Maazel, miközben platinalemezes musicalénekes. Tizenhárom éves korában Pavarotti jósolt neki valamit – a jóslat, úgy tűnik, valóra vált.

– Vittorio, mi volt életed első opera-élménye?

– A római Operában történt, nagyjából 11 éves lehettem, és nem volt valami mókás darab… Szinte semmire sem emlékszem belőle, csak az érzésre, hogy egyetlen mukkot sem értettem, így nem is nagyon élveztem a dolgot. Talán mert már akkor is a másik oldal, az előadói érdekelt tudat alatt? Azt hiszem, ennek az élménynek hatalmas szerepe van abban, hogy rettentően figyelek a szövegmondásomra, hogy a közönségem ne járjon ugyanúgy, mint én annak idején.

– Debütáló albumod címe Az olasz tenor. Mit jelent számodra ez a terminus?

– Olasz tenornak lenni azt jelenti számomra, hogy a saját anyanyelvemen énekelhetek, játszhatok – ez megkönnyíti a dolgomat abban, hogy minél mélyebb tartalmakat adhassak át a közönségemnek. Az olasz tenor számomra a könnyű, világos, ragyogó hang szinonimája is egyben. Könnyedén áradó, ezüstös voce – mintha ablakot nyitnál egy derűs nyári napon. Talán az olasz operarepertoár nagysága miatt, de kicsit úgy érzem, az olasz tenor az opera és az olasz stílus nagykövete. Minden stílusnak megvannak a maga igényei, akár a jelmezek az egyes daraboknál: az olasz operának más tényezőkre van szüksége, hogy lenyűgözzön, mint bármilyen más operának.

Manon – Anna Nyetrebkóval

– Milyen érzés volt, amikor 13 évesen, miután elénekelted a Tosca pásztorfiúját Pavarotti mellett, elneveztek Pavarottinónak?

– Alig tudtam elhinni, hogy ott léphettem fel vele! Emlékszem, olyan hatalmasnak tűnt minden. A gyerekek mindig megbecsülik a nagy neveket, ők még tudnak rajongani – annyi nagy sztár között szerepelni pedig olyan volt nekem, mint egy véget nem érő parti. Mintha beléptem volna a saját álmomba!

– Aztán Pavarotti azt írta az emlékkönyvedbe: „felejtsd el a Pavarottino nevet, te leszel Vittorio Primo!”

– Amikor elolvastam, amit írt, még lelkesebben vetettem bele magam a tanulásba. Gyakoroltam, akár egy megszállott – az ő instrukciói szerint fejlesztettem magam tovább.

– A lemezed – bár a hagyományos olasz repertoáron belül marad – igen széles skáláját csillantja meg a szerepeknek és hangszíneknek. Melyik áll a legközelebb a szívedhez?

– Mindig azt mondom, olyasmi dolog ez, mintha anyuka lennék, és a gyerekeim közül kellene választanom. Mindegyiket szeretem, és így, együtt adják a teljesség érzését. Minden apró nüansz vagy ária egy aprócska rész belőlem, a hangomból, az életemből. Mind egy hatalmas festmény részei, amelyet egészében szeretnék megmutatni.

Traviata Zürichből

– Nem féltél bemutatkozásként „ezerszer elénekelt” áriákat rögzíteni? Ilyenkor az embert óhatatlanul hasonlítgatják…

– Az életben az a gyönyörű, hogy lehetőségünk van a változatosságra. Szeretem, ha nagy nevekhez hasonlítgatnak, és remélem is, hogy fognak is! Ez azt jelenti, hogy amit adtam magamból, azt, ami én vagyok, hozzám tartozik és a legmélyebb bensőmből fakad, a hangomat meghallották, felfedezték. Aztán persze vannak különbségek, amelyek tetszenek és olyanok is, amelyek nem feltétlenül jönnek majd be az embereknek. Ha mindannyian ugyanúgy énekelnénk, nem lenne értelme lemezeket készíteni. De hiszem azt, hogy a hasonlítgatás, a másokhoz képest való elhelyezés közelebb hozza hozzám a hallgatókat, segít észrevenni nekik, miben és miért látok máshogy egy-egy részletet, mint az elődeim.

– És ha már itt tartunk: mit szeretnél, kihez hasonlítgassanak?

– Végső soron azért persze jobban szeretném, ha önmagam miatt kedvelnének majd, de az operatörténet telis-tele van olyan csillagokkal, akikhez hasonlítva lenni valóságos ajándék – és persze kihívás. Caruso, Corelli, Del Monaco, Gigli… És még olyan sokan mások!

– Ássunk kicsit mélyebbre az operairodalomban is! Mely szerzőt, mely műveket szeretnéd a jövőben a repertoárodban tudni?

– Nem mondanék neveket vagy konkrétumokat, hisz végső soron nem is ezek a fontos dolgok egy operista szemszögéből. A lényeg az, hogy minél többet nyújthassak, hogy szabadon kifejezhessem magamat – igen, ez a legeslegfontosabb. Mint egy jó jelmez: a testre szabott szerep szem előtt tartja az adottságaimat. Ilyenekre vágyom.

– Gyerekkorodtól benne élsz az opera körforgásában. Hogyan csábítanád a fiatalabb generációkat az operaszínpadok felé?

Domingóval a Rigolettóban

– Úgy, hogy én vagyok Vittorio, a 33 éves operaénekes, aki lélekben még mindig tizenháromnak érzi magát, és szívvel-lélekkel játszom és énekelek nekik. 
Hiszek a kommunikáció erejében, és minden eszközt megragadok arra, hogy friss fuvallat legyek a műfaj számára. Néha elvállalok őrültségeket, de mindent csak azért teszek, hogy a fiatalabb generáció is felfedezhesse a természetes hang csodáját, ami benned vibrál, amikor közelről hallgatod.

– Apropó, őrültség: Zürichben például a vasútállomáson játszottatok Traviatát. Nyitott vagy az újdonságokra?

– Abszolút!  Az a Traviata hihetetlen vállalkozás volt.  Kiragadtuk az embereket a hétköznapi cselekvéseikből egy pillanatra, a rádióból ömlő pop helyett „berántottuk” őket az opera műfajába. Egyszerűen varázslatos volt!

– A musical az operisták és az operahallgatók körében bizonyos mérvű lenézésnek „örvend”. Te sikeres vagy ebben a műfajban is – mit gondolsz erről az ellentétről?

– Nem hiszem, hogy a musical „alantasabb” volna, egyszerűen csak egy másik módja a zenei kommunikációnak. A mikrofonba éneklés alapvetően rengeteg dolgot változtat az operához képest, minden, de minden másként működik tőle – és ezen kívül van egy rakás más dolog is, ami eltávolítja ezeket a műfajokat egymástól. Ha az operára gondolunk, a természetes hang jut eszünkbe, ám magától értetődő és helyénvaló, hogy a dalszínházakból kilépve más eszközökre is szükség van. Más az akusztika, mások a lehetőségek. Az én meglátásom szerint például a West Side Story egy híd a két műfaj között, de biztos vagyok benne, hogy sok ilyen, „operai stílusban megírt” musicalt tud mindenki említeni. Az, hogy musicaléneklésre általában nem operistákat kérnek fel, egy választás csupán – ám ne felejtsük el, hogy sokszor pont emiatt tökéletesen érthető a szöveg, míg az operát feliratozni kell.

Vittorio Grigolo

– A kritikusok – énekesi kvalitásaid mellett – gyakran írnak arról, hogy tehetséges színész vagy. Tanulsz színészmesterséget?

– Nem is tudnám elképzelni magam e nélkül énekesként! Persze, amikor kinyitom a számat vagy megformálok egy-egy mozdulatot, gesztust, a szívem és a lelkem is beleteszem – és innentől ez már nem tanulmányi vagy technikai kérdés, hanem ösztön. Ez maga a testbeszéd!

– Pár napja láthattunk a Rigoletto élő filmváltozatában Plácido Domingóval. Milyen volt a közös munka?

– Tiszta élvezet volt vele dolgozni! Nagyszerű művész, minden idők egyik legnagyobbja. Ez a Rigoletto már önmagában is történelmi vállalkozás volt, és az a szinergia, amiben a szereplők dolgoztak, egyszerűen hihetetlen volt.
Maestro Domingo egy két lábon járó zenei enciklopédia, elég, ha ott vagy mellette, és éberen figyelsz – ne mulassz el egyetlen pillanatot se! -: mindent megtanulhatsz tőle, amire valaha szükséged lehet.

– A magyar közönség számára kedves ismerős Julia Novikova, milyen emlékei maradtak a közös forgatásról?

– Novikova? Inkább a szerelmem, Gilda! Nagyon jó volt vele énekelni, kiválóan felkészült erre a szerepre, és nem csak technikailag. Ajaj, lehet, hogy még mindig jelmezben érzem magam?

Hasonló bejegyzések