A 10. Armel Operafesztivált az amerikai–kanadai énekes és dalszerző, Rufus Wainwright első operája, a Prima Donna nyitja. Az ebből az alkalomból Magyarországra látogató zeneszerzővel beszélgettünk. KONDOR KATA interjúja
– Köztudott, hogy nagy operarajongó, és hogy a Prima Donnát a Metropolitan Opera felkérésére kezdte írni. De honnan jött egyáltalán az ötlet, hogy operát komponáljon? A felkérés vagy a saját vágya motiválta?
– Nem a felkérés, ez csupán véletlen egybeesés volt. Már sok évvel korábban szerettem volna operát írni, de nem éreztem, hogy képes lennék, hogy meglenne az eszköztáram egy nagy témához, mint amilyen a most készülő Hadrianus című darabom, egy pszichológiai drámához, amelynek sok szereplője van. Mégis szerettem volna írni valamit, aztán egyszer csak láttam Lord Harewood interjúját Maria Callasszal, és innen jött a Prima Donna, egy nap egy operaénekes életéből. Nem kifejezetten róla szól, hanem
egy tetszőleges operaénekesről, akinek gondjai vannak a hangjával. Énekesként magam is át tudom érezni ezt a problémát,
a közönség számára pedig ismerős téma lehet egy idősödő művész sorsa – gondoljunk csak Norma Desmondra a Sunset Boulevardból! Akkor úgy éreztem, ebből a történetből meg tudnám írni az első operámat. A hét elején támadt ez az ötletem, a hét végén pedig felhívott Peter Gelb a Metropolitan Operától, és megkérdezte: hallottam, hogy nagyon szereted az operát, van esetleg valami ötleted, amit megírnál? Én meg azt válaszoltam, igazából éppen most lett egy. Aztán beszéltem neki a Prima Donnáról, és ezzel kezdődött az egész. Olyan, mintha a sors akarta volna, hogy megírjam.
– Van saját operai stílusa, vagy mindig a szituációnak, karakternek megfelelő zenét választja?
– A Prima Donna esetében nagyon romantikus stílust használhattam, mert a nagy énekesnők, Maria Callas, Régine Crespin vagy Leontyne Price semmi mást nem énekeltek, csak romantikus operákat, még Bartókot sem, csak Verdit, Donizettit, Puccinit, esetleg Wagnert és Strausst. Ezt a zenei világot különben is nagyon szeretem, és nem kellett aggódnom, hogy szupermodern legyek, mert ezek a dívák nem énekeltek olyan zenét. A darab Párizsban játszódik, és a librettó is francia nyelvű; lehetőséget kaptam, hogy franciás stílusú zenét is írhassak hozzá. De például a Hadrianusban, úgy érzem, sokkal jobban át kell lépnem a tonalitás határait. Ugyan még mindig rajongok a romantikus zenéért, és ez a darab is nagyszabású lesz, de ha az ember politikával, szexszel, gyilkossággal foglalkozik, sokkal szélesebb palettáról kell válogatni.
– Milyen zeneszerzői módszerrel dolgozik?
– Sokat írok a zongora mellett, de általában számítógéppel dolgozom. Van egy asszisztensem is, ahogyan manapság a legtöbb zeneszerzőnek (azt hiszem, Philip Glassnak öt is van), de mindent lejátszom a zongorán, és meghallgatom ott is, hogy milyen lett.
Ha befejeztem volna a zeneiskolát, és nem döntöttem volna úgy, hogy inkább popsztár leszek, akkor talán otthon ülnék egy óriási gyertyatartó mellett, és pennával írnék a holdfényben,
de nem ezt az életet választottam (nevet). A számítógépes program a zenekari hangzást is képes utánozni, így sokkal gyorsabb lehetek. Mindenkit bátorítanék, aki operát szeretne írni, hogy próbálja meg, mert ugyan tényleg nagyon bonyolult, sok időt és nagy áldozatot igényel, de nem gondolom, hogy elérhetetlen lenne az emberek számára.
– Van a Prima Donnának olyan része, ami különösen fontos Önnek?
– Igen, több is, a Quand j’étais jeune étudiant… kezdetű ária, amelyben a főszereplő szembesül az öregedéssel, és elveszti a magabiztosságát. Egy bizonyos kor fölött mindenki megtapasztalja, hogy veszít a húszas éveire jellemző biztonságérzetéből, ezért ezt a részt nagyon szeretem. És elégedett vagyok a tűzijátékról szóló utolsó áriával is. Nagy munkát végeztem a hangszereléssel, örülök, hogy meg tudtam csinálni. Természetesen nem gondolom, hogy tökéletes, sok minden van még, amit ezen a téren felfedezhetek és csiszolhatok rajta, de ez a darab bátor első kísérlet lett. És ha más zeneszerzők első operái mellé tesszük, akkor is figyelemre méltó indítás.
– Sokszor igen kemény véleményt fogalmaz meg a kortárs operát illetően. Milyen problémákat lát benne?
– Sok olyan kortárs operát láttam, amelyet élveztem, szóval nem azon múlik.
Ami probléma szokott lenni, az a melódia hiánya.
Kétszáz évig erről szólt az opera, ennek szentelték a világ legnagyobb operaházait, ezeket a gyönyörű épületeket festményekkel. Ma már nem várják el a szép dallamokat, ezt kissé idejétmúltnak tartják a kritikusok és az értelmiségiek, amit problémának látok. Ma a rádióban hallgatunk dallamokat, és az emberek éneklik őket, így az egyik fő célom, hogy visszavezessem az operát az őt megillető helyére, az énekelt dallamhoz.