„Csak a szépre emlékezem” – beszélgetés Vámos Ágnessel

2012. augusztus 2.

Operaházunk arany korszakának jeles szopránjával július 29-i születésnapja alkalmából beszélgettem. A rendkívül kedves, közvetlen művésznő nagy örömmel idézte fel pályafutása legemlékezetesebb epizódjait, valamint férjével, Mátray Ferenc tenoristával közös élményeit is. JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

Vámos Ágnes mint Margit Gounod Faustjában

Vámos Ágnes mint Margit Gounod Faustjában

 Akadt-e énekes vagy zenész a családjában?

 Muzsikus nem volt, bár apám és nagybátyám évekig az Operaház gyermekkórusában énekelt. Talán apámtól örököltem a zenei tehetséget… Gyermekkoromtól fogva nagyon szerettem a muzsikát, amikor csak tehettem, eljártam minden koncertre. Ifjúsági bérletem is volt a Zeneakadémiára, a Filharmonikusok hangversenyeire. S nyaranta gyönyörű koncerteket hallhattam a Károlyi-kertben Ferencsik János dirigálásával. Az ő művészete nagyban kihatott a pályaválasztásomra, de erről majd kicsit később.

 Azt olvastam valahol, hogy nem akart énekes lenni. Mégis mi vonzotta a pályára?

 A középiskolai énektanárnőm mondta: feltétlenül foglalkoznom kellene az énekléssel. Én viszont orvos szerettem volna lenni. Az érettségim után is egyre többen biztattak, hogy tanuljak énekelni. Végül is 1945 augusztusában elmentem Ábrányi Emilné énektanárnőhöz. Amikor elkezdtük a tanulást, megláttam a zongoráján egy kottát – Susanna áriája volt a Figaro házasságából. Ezt az áriát tanultam meg először, nagyon tetszett.

Szulamit a Sába királynőjében

Szulamit a Sába királynőjében

De csak pár hónapig jártam énekórákra, mert még mindig orvosnak készültem. Aztán valami mégis erre a pályára vonzott. A Király utcán sétálva a főiskola épülete előtt megláttam, ki van írva: holnap lesz az utolsó felvételi nap. Gyorsan elkértem a Susanna-ária kottáját a tanárnőmtől, aki el volt hűlve tervemet hallva. Másnap bementem a Zeneakadémiára, az esélytelenek nyugalmával elénekeltem Susanna áriáját, és láss csodát – felvettek! A tanári karból többen, pl. Walter Margit is elvállalt volna a növendékének, de én Maleczky Oszkárhoz szerettem volna kerülni, mivel őt ismertem énekesként az Opera színpadáról. Így aztán Oszi bácsi tanítványa lettem. Az első évben elvégeztem három évet: egy gyakorlót és két előkészítőt. Kitűnőre vizsgáztam, úgyhogy második évben már az akadémia első évfolyamára vettek fel. A nyolc évet négy év alatt végeztem el, s arany kitüntetéssel diplomáztam.

 A főiskolán ismerkedett meg későbbi férjével, Mátray Ferenccel.

 Először énekesként figyeltünk föl egymásra. Egyszer hallottam a Zeneakadémia folyosóján, hogy valaki gyönyörűen énekli a Levéláriát a Toscából. Kíváncsi lettem, s benyitottam a terembe, hogy megtudjam, kit hallottam. Walter Margit, Feri tanárnője bemutatott minket egymásnak. Én dicsértem Ferit, milyen csodásan énekelt, s kiderült, ő is hallott már engem, s nagyon tetszett neki a hangom. Persze nem csak a hangom… úgyhogy a kedvemért átkérte magát Maleczky Oszkárhoz. S onnantól kezdve együtt jártunk, majd a főiskola utolsó évében – amikor már volt pénzünk mint az Opera ösztöndíjasainak – összeházasodtunk.

 Hogyan emlékszik vissza a főiskolai évekre, a tanáraira, az évfolyamtársaira?

A trubadúr - vizsgaelőadás 1949-ben (Luna: Melis György, Manrico: Mátray Ferenc)

A trubadúr – vizsgaelőadás 1949-ben (Luna: Melis György, Manrico: Mátray Ferenc)

 Rengeteg élményem és csodaszép emlékeim vannak abból az időszakból. Nagyon szerettem a főiskolára járni, életem legszebb négy éve volt, amit ott eltöltöttem. Reggel nyolckor bementem, és este fél hétig ott voltam. Onnan átmentünk az Operába Ferivel, minden előadást megnéztünk. A Zeneakadémián Abonyi Géza tanított minket színpadi játékra. Verseket, színdarabrészleteket tanultunk, a Csongor és Tündéből az Éj monológját adtam elő, Feri pedig Balgát játszotta. Abonyi át akart csábítani a Színművészeti Főiskolára, mondván, micsoda színésznőt csinál belőlem. De maradtam a zenés mesterségnél. Maleczky Oszkár nagyon aranyos ember és tanár volt, szeretett minket a férjemmel, de mi is őt. Énekórákon többször is megkért, hogy énekeljem el neki az Otellóból az Ave Mariát – s mire befejeztem az áriát, mindig folytak a könnyek a szeméből. Gyakran meghívott bennünket tanítás után a Nagymező utcába egy deci borra, s közben sokat mesélt a szakmáról. Évfolyamtársunk volt Melis György, csak őt később vették fel egy évvel. Nagyon jó barátságba kerültünk vele, úgy is neveztek minket: „a triumvirátus”, mert együtt jártunk szinte mindenhova. Van egy vizsgaképem is hármunkról A trubadúrból, az volt a diplomamunkánk – Leonórát énekeltem, Feri Manricót, Melis pedig Lunát. Érdekes, hogy miközben Melisnek később nagy sikerű szerepe lett Luna, mi a férjemmel soha többé nem találkoztunk ezzel az operával.

 Melyik szereppel mutatkozott be az Operaházban?

Iluska a János vitézben

Iluska a János vitézben

 A János vitéz Iluskájával, 1949 karácsonyán. Mielőtt megkaptam a szerepet, Tóth Aladár igazgató úr behívatott. Kicsit beszélgettünk, majd egyszer csak azt mondja: „Húzza föl a szoknyáját!” Na, akkor megijedtem, voltam mindössze huszonhárom éves, és hallottam már a szereposztó díványról… De azért felhúztam a szoknyám a térdemig. „Még feljebb kérem!” Felhúztam a térdem fölé.„Elég, köszönöm!” Aztán nevetve mondta: „Most megijedt, ugye? Tudja, arról van szó, hogy Iluskának a patakban föl kell húznia a szoknyáját, és ha csúnya a lába, akkor nem tudom odaadni a szerepet!” Aztán már elkezdtem én is nevetni. Kiderült, hogy Mikó András, a darab rendezője ajánlott Iluska  szerepére, ami rendkívüli megtiszteltetés volt, mert a darabban a legnagyobb énekeseink játszottak. Micsoda együttes tagja lehettem! Sárdy János énekelte Kukorica Jancsit, Palló Imre Bagót, Gyurkovics Mária a francia királykisasszonyt, Bilicsi Tivadar a francia királyt.

Kacsoh: János vitéz – Iluska dala

 Sárdy János akkoriban nagy sztárnak számított. Milyen partner volt a színpadon?

 Tündéri! Élmény volt vele énekelni! Nagyon megszerettem Sárdyt, annyira kedves, közvetlen ember volt, igazi tiszta lélek. Szép, örök életre szóló barátság alakult ki köztünk. Bevallom, tartottam attól, hogy ez a sok nagyság majd kis kezdőként kezel, s nekem meg kell alázkodnom, de szerencsére nem ez történt, mindenki nagyon kedves volt velem.

Melinda szerepében

Melinda szerepében

 Magyar művel kezdte a pályafutását, és azzal is folytatta: a Bánk bán Melindájával, ami meghatározó szerepe lett. Majd sorra kapta és formálta meg a szebbnél szebb olasz és francia operák hősnőit.

 Melinda csodálatos nőalak, az egész pályámat végigkísérte, Melindaként búcsúztam el a színpadtól. Legtöbbször a Traviata címszerepében léptem a közönség elé, hogy pontosan hányszor, azt nem tudom – nem vezettem naplót a fellépéseimről. Violettát imádtam, úgy éreztem, mintha nekem írta volna Verdi. Nagyon szerettem a Simon Boccanegra Améliáját is. Ám a legnagyobb Verdi-szerelmem az Otello Desdemonája volt. Ha visszagondolok, hogy érzelmileg melyik nőalak hatott rám a legjobban, akkor az álomszerepem Desdemona volt. Csodálatos az első felvonás végén az a szerelmi duett, vagy a Fűzfadal és Ave Maria. Az Otellóban Simándy József partnere lehettem legtöbbször, akivel élmény volt énekelni és játszani. Mindig teljesen azonosulni tudott a megformálandó figurával, hiteles volt a színpadon. A Bánkban is vele énekeltem leggyakrabban, a 25. jubileumán engem kért Melindájának.
Puccini-szerepeim közül nagyon szerettem a Bohémélet Musette-jét és a Gianni Schicchi Laurettáját. Sokszor énekeltem Neddát a Bajazzókban, Giuliettát a Hoffmann meséiben, Donna Elvirát a Don Juanban, Miss Ellent a Lakméban. A Faustban kezdetben Siebelt alakítottam, s nagyon fájt a szívem, amikor meg kellett válnom tőle, de Margit is nagyon közel állt a szívemhez. Wolf-Ferrari Négy házsártos című operájában én voltam az egyik házsártos nő, az események fő mozgatója, ebben kicsit komiszkodtam! Sok magyar műben is szerepeltem: a Székely fonóban a Leányt, a Sába királynőjében Szulamitot, a Farsangi lakodalomban Zsuzsikát, a Vérnászban a Menyasszonyt formáltam meg. Horusitzky Zoltán Báthory Zsigmond című operájának ősbemutatóján is énekeltem, sajnos a mű kevés előadást ért meg. Pedig csodálatos kivitelezésűek voltak a díszletek, a jelmezek, nekem például gyönyörű, hosszú aranyuszályom volt. Mi, énekesek gondosan, alaposan felkészültünk, de – talán mert nem ismerte – a közönség nem nem jött be a darabra.

Offenbach: Hoffmann meséi – Giulietta és Hoffmann duettje (Partner: Kövecses Béla)

Mátray Ferenccel a Simon Boccanegrában

Mátray Ferenccel a Simon Boccanegrában

 Színpadi partneri kapcsolatuk férjével, Mátray Ferenccel a diplomavizsgán kezdődött, 1949-ben. Azután számos operában énekeltek együtt szerelmespárt.

 Valóban, a Gianni Schicchiben, a Simon Boccanegrában, a Farsangi lakodalomban, a Traviatában, a Faustban is szerelmeseket énekeltünk, a Lakméban vőlegény és menyasszony voltunk.

 A Bánkban viszont Ottót, a gaz csábítót játszotta a férje, a Parasztbecsületben pedig Ön csábította el őt Lolaként. A Bohéméletben érdekes a szituáció: egy színpadon szerepeltek, de mindketten mást szerettek. Milyen érzés, amikor férj és feleség partnerei egymásnak az operaszínpadon?

 Jó is, meg rossz is. Jó, mert összeillő partnerek voltunk, ismertük egymás minden mozdulatát, reakcióját. A férjem fantasztikus művész volt, teljesen átalakult a színpadon azzá a figurává, akit énekelt, s nagyon tudtuk egymást inspirálni. De kevésbé jó, hogy nemcsak magunkra figyeltünk, hanem a másikra is, s izgultunk egymásért, amikor jöttek a nehéz frázisok vagy kényes magasságok. Én például nem tudtam kikapcsolódni, mindig két szerepet énekeltem, ha a férjemmel léptem fel. Magamért sohasem izgultam, ugyanis a lámpalázat nem ismertem. Nem féltem előadástól soha az életben. Sőt, már alig vártam, hogy színpadra léphessek! Előfordult, hogy úgy kellett visszatartania az ügyelőnek, mert már idő előtt el akartam indulni a színpadra.

Buday–Babay: Három szerelmesek – Kettős (partner: Mátray Ferenc)

Az Otello Desdemonájaként Joviczky Józseffel

Az Otello Desdemonájaként Joviczky Józseffel

 Volt olyan szerep, amit szívesen elénekelt volna, de nem kapta meg?

 Igen, több is. Szerettem volna elénekelni a Pillangókisasszonyt. De Tóth Aladár igazgató úr azt mondta: „Ágnes, maga biztosan szépen énekelné ezt a szerepet, de túl magas a kicsi Cso-cso-szánhoz…” Ám évekkel később, egy csehszlovákiai vendégszereplésen, Brnóban alakíthattam Butterflyt. Először nem akartam elvállalni, de ragaszkodtak hozzá, úgyhogy öt (!) nap alatt megtanultam az egész szerepet. (Segítségemre volt, hogy sokat hallottam a darabot a férjemtől – aki remek Pinkerton volt –, és szólt a zene a fülemben.) S aztán hibátlanul elénekeltem, pedig próbám sem volt, ráadásul három nyelven zajlott az előadás. Mi a férjemmel magyarul énekeltünk, Sharpless alakítója olaszul, a többiek pedig csehül. De egyet sem hibáztam, igaz, Feri volt a partnerem! Ez volt és marad az én egyetlen Pillangókisasszonyom. Kiosztották rám az Anyegin Tatjanáját és a Don Carlos Erzsébetét is, de a körülmények úgy hozták, hogy végül egyiket sem énekelhettem el. Pedig Tatjána levéláriáját már a főiskolán ajánlotta nekem vizsgára Forrai Miklós. De mivel nem ismertem a művet, eszem ágában sem volt megtanulni – ma már bánom. Akkoriban még nem ismertük az orosz operákat, csak az 50-es években kezdték el itthon játszani őket. Később az Operában megkaptam Tatjána szerepét, de akkoriban készültem a Don Carlos Erzsébetre, s nem vállaltam. Közeledett egy Don Juan-felújítás is az Erkel Színházban, s Kórodi András ragaszkodott hozzá, hogy én legyek Donna Elvira. Hiába mondtam, hogy most készülök a Carlosra, azzal nyugtatott: Majd elénekled jövőre! Elkezdtem hát tanulni az Elvirát, s el is énekeltem sokszor, viszont Erzsébetre soha többet nem tűztek ki. S mivel az Anyegint a Carlos miatt lemondtam, végül Tatjánát sem énekeltem el, pedig nagyon szerettem volna. Hiába, nem lehet mindent…

A Traviatában Mátray Ferenccel

A Traviatában Mátray Ferenccel

– Találkozott-e olyan szereppel, amiről úgy érezte, nem Önnek való?

– Nem, olyat soha nem vállaltam. Például Mikó András nekem akarta adni az Éj királynőjét. Mondtam neki, köszönöm a megtiszteltetést, de én nem vagyok bravúrkoloratúr. Sajnos nem lehetett meggyőzni. Végül Ferencsik János, aki a Varázsfuvola-felújítás karmestere volt, döntötte el a vitát. „Bolondság, mondta, Paminát elénekelheti, de az Éj királynőjét?!…” Talán azért sem izgultam előadások előtt, mert nem énekeltem soha olyan szerepet, ami nem illett a hangomhoz, s féltem volna tőle. S kaptam a jó istentől egy piano-adottságot. Én pianót már kislány koromtól úgy énekeltem, hogy benne volt a torkomban. Nem tudtam volna megtanítani, hogyan kell képezni, de ha pianót akartam énekelni, akkor az jött szépen magától.

– A beszélgetésünk elején említette, hogy Ferencsik János művészete nagyban befolyásolta a pályaválasztását. Később az Operában rendszeresen dolgozott vele. Milyen emlékek fűzik e kiváló dirigenshez?

– Nekem Ferencsik János volt a legnagyobb karmester, akivel valaha csak énekeltem. Kislány koromban rajongtam érte, minden koncertjén ott ültem a Károlyi-kertben. Sőt, tizenévesen még meghallgatásra is elmentem a lakására. Csak gyerekdalokat énekeltem neki, nem tudtam akkor még áriákat. Azt mondta, nagyon kedvesen énekelek, de olyan aranyos, istentől megáldott lényem van, hogy ne legyek énekesnő, mert ez a pálya nem nekem való. Nem fogadtam meg a tanácsát…

– Szerencsére, mert ebben tévedett.

– Ferencsik fantasztikus karmester volt, a muzikalitása, a zenéhez való viszonya… Élveztem az ő hallatlan imádatát a zene iránt, és az egész pályáját csodáltam. Sajnos nem szerette az énekeseket, úgyhogy ha valakit akár egyetlen szóval is megdicsért, az nagy dolognak számított. Emlékszem, az ő vezényletével énekeltem egy jubileumi Traviatát. Előadás után összetalálkoztam vele. Rám nézett, s azt mondta: „Na, ez Violetta volt!” – és továbbment. Ez nekem a legnagyobb elismerés, ami csak létezik. A másik történet a férjemmel kapcsolatos: Bohémélet-premier, Ferencsik dirigálta. Rodolphe áriája után hatalmas taps volt, s Ferencsik a pálcájával ütötte a karmesteri pulpitust elismerése jeléül. Ilyen apróságok is gyönyörűvé tették az életemet.

Glavári Hanna A víg özvegyben

Glavári Hanna A víg özvegyben

– A zenés műfaj más területére is átevezett a művésznő, gyakran énekelte operettek primadonnaszerepeit is.

– Bizony, éveken át minden nyáron felléptem a Margitszigeten, de egy évig az Operett Színházban is szerződésben voltam. Nagyon szerettem operettet énekelni: A víg özvegy Glavári Hannáját, a Sybillt, a Csárdáskirálynő Sylviáját, vagy A mosoly országa Lizáját. A víg özvegy volt a kedvencem, azt a darabot úgy szerettem, mint bármelyik operát. Emlékszem, négylovas hintóval jöttem be a színpadra, és amikor megszólalt az a csodás zene, a közönség őrjöngött! Az egyik előadásra külföldről jöttek impresszáriók, és annyira tetszett nekik alakításom, hogy szerződtetni akartak a bécsi Staatsoperbe a címszerepre. Csakhogy a magyar állam nem engedett ki, s ezzel egy kisebb vagyont húztak ki a zsebemből. Pedig az ország is jól járt volna anyagilag, ugyanis akkoriban le kellett adni a külföldi gázsi 50 százalékát, másrészt viszont, úgy gondolom, az országnak is dicsőség lett volna, hogy egy magyar énekesnő énekli A víg özvegy címszerepét Bécsben. De hát ilyen borzasztó időket éltünk, nem vagy alig lehetett Nyugatra kiutazni. Szerencsére később eljutottam nyugati országokba is: Angliában, Írországban, Skóciában, Svédországban, Norvégiában, Finnországban és Németországban is vendégszerepeltem. Szocialista országokban gyakran felléptem – a Szovjetunióban háromszor vettem részt vendégjátékon, sőt Üzbegisztánban is énekeltem Traviatát.

Planquette: A corneville-i harangok – Harangdal
O. Straus: Varázskeringő – Duett (partner: Udvardy Tibor)

A Bohémélet Musette-je

A Bohémélet Musette-je

– Külföldi énekesek közül kikkel lépett fel együtt?

– Montserrat Caballéval a Bohéméletben énekeltem, s nagyon jóban lettünk. José Carrerasszal szintén egy Bohéméletben szerepeltem együtt – akkor ő még nagyon fiatal volt.

– Nyugdíjasként már nem vállalt operai feladatokat?

– Nem, mert elég sokat hakniztam egész pályám alatt. Ötvenöt évesen mentem nyugdíjba, és hatvanéves koromig még vállaltam fellépéseket. 1977-től a Színművészeti Főiskolán tanítottam tíz évig hangképzést, főleg prózai színészeknek – a növendékem volt pl. Eszenyi Enikő vagy Mácsai Pál. Aztán úgy döntöttem, hogy amint betöltöm a hatvanadik évemet, lezárom a pályát. Befejeztem a tanítást, az éneklést, s azóta egy hangot sem énekeltem – itthon sem.

– Mindent elért a pályáján, amire vágyott?

– Igen, teljes mértékben! Sok csodálatos szerepet énekelhettem, számomra az éneklés nem szakma volt, hanem hivatás. Megértem hatalmas sikereket, például az Otello premierjén az Erkel Színházban a közönség szűnni nem akaró tapssal ünnepelt minket Simándyval, alig akartak minket hazaengedni. Harmincöt év alatt csupán egyetlen előadást mondtam le betegség miatt. Sajnos egyszer komolyabban megbetegedtem, éppen az Opera szovjetunióbeli vendégszereplésén, így nem énekelhettem el a Bolsojban a Bánk bán Melindáját. De nem bánkódom, mert annyi szép élményben volt részem, s a pályám végén Érdemes Művész díjjal is kitüntettek. Történtek velem kellemetlen dolgok is, de azokat sikerült magamban legyűrni, s már nem foglalkozom velük. Sohasem vagyok boldogtalan, majd ahogy a sors vagy a jó isten előírja, úgy lesz. Van egy tündéri lányom, két unokám, ők jelentik nekem a legnagyobb boldogságot. Csak a szépre emlékezem, és örülök, hogy így alakult az életem.

 Fotók: a Művésznő magángyűjteményéből