„Az opera frissen tartja az embert”

Gyors egymásutánban három operaprodukció karmestereként is hallhatta-hallhatja a budapesti közönség Vajda Gergelyt. A ma és holnap este színre kerülő István király előtt kértük rövid beszélgetésre a művészt. BÓKA GÁBOR interjúja

vajda_gergely
Vajda Gergely

– Noha itthon is értesültünk e téren elért külföldi sikereiről, a magyar közönség mégsem elsősorban operakarmesterként ismerte meg önt. Véletlen egybeesés ez a mostani három produkció, vagy tudatosan szeretné erősíteni ezt a vonalat idehaza is?

– Korábban is vezényeltem itthon operát, a Magyar Állami Operaházban is voltak előadásaim, ez a vonal tehát mindig jelen volt valamelyest. Az viszont, hogy most ennyire összesűrűsödtek a dolgok, valóban a véletlen műve. Ligeti György operája, a Le grand macabre, a szerző születésnapján minden évben megrendezett koncerten hangzott el. A Lohengrinbe és Erkel István királyába viszont az MR Szimfonikusok vezetőjeként kerültem bele.

– Három igen különböző operáról beszélünk. Melyikhez milyen régi kapcsolat fűzi?

– Ligeti operájával már a magyarországi bemutató idején, vagyis 1998-ban foglalkoztam. A Kovalik Balázs rendezte Thália színházi előadásnak, amin még a szerző is megjelent, előbb asszisztense voltam, később dirigáltam is, így ezzel a darabbal a legrégebbi a kapcsolatom. Teljes Wagner-operát most vezényeltem életemben először, noha rövidebb részleteket természetesen már korábban is. És ugyanígy van az Erkel-életművel is: teljes Erkel-operát sem vezényeltem még. Érdekes egymás után, szinte párhuzamosan találkozni ezzel a két művel, hiszen így még jobban kiderül, milyen sok az összefüggés az István király zenei nyelvezete, stílusa és Wagner művészete között. Akad olyan négy ütem a darabban, amelyik például egy az egyben a Tannhäuserben is szerepelhetne. Persze más hatások is felfedezhetők Erkelnél: mindenekelőtt Verdi, de még Borogyint is hallani vélem benne itt-ott. Mindez feldolgozva, „erkelesítve” – és persze nincs ebben semmi különös, mindenki tanul valahonnan. Wagner is így tesz: a Lohengrinben való elmélyülés legnagyobb tanulsága számomra egyébként éppen az volt, hogy mennyire ott él még benne Weber Bűvös vadásza – amit aztán teljesen más irányba visz el.

– S mi mutat a két régebbi darabtól Ligeti irányába?

– A Grand macabre egy pasticcio, „pástétom”, de tudatosan az. Nem idéz, hanem a megfelelő szituációkhoz a megfelelő operai kliséket társítja. Amikor az egyik szereplő a másikat siratja például, felismerhető Monteverdi: nincs hangról hangra vett idézet, mégis azonosítható a hangvétel. Ugyanígy Monteverdire nyúlik vissza a darab nyitánya, a tizenkét autódudára komponált fanfár: természetesen nem úgy szól, mint az olasz mester operáinak fanfárjai, de a gesztus egyértelmű. A posztmodern – ahová Ligetinek ezt a művét sorolni szokták – olyan, mint egy nagy vásártér: bárhová lehet nyúlni, bármit szabadon fel lehet használni, és ezt Ligeti mesteri fokon űzi.

– Melyik jelentette a legnagyobb kihívást a három opera közül akár szellemi, akár technikai értelemben?

– Mindenképpen a Lohengrin, elsősorban a hosszúsága miatt. Akad nyolcvan perces felvonása is, ráadásul a Wagner-napokon a bayreuth-i tradíciót követve egyórás szüneteket tartunk – úgy kell ezt elképzelni, mint a hosszútávfutást, amire másképp készülünk, mint a rövidtávra. Más erőbeosztást igényel, hogy maradjon energiánk a végére, a nagy finálékra is. A Ligeti-opera, legyen bármilyen bonyolult a zenéje, sokkal rövidebb, hiszen belefér egy hagyományos koncert időtartamába, ilyen szempontból sokkal kevésbé megterhelő.

– Az István király kottakiadása speciálisan erre az előadásra készült el…

– …és ez jelentősen megkönnyítette az előkészületeket! Nagyon rendezett, jól használható zenekari anyagot kaptunk Gurmai Éva zenetörténésznek és a Szabad Tér Színháznak köszönhetően, ami egyébként elengedhetetlen kéne, hogy legyen egy új produkció esetében. Így nem arra megy el a karmester és a zenekar értékes próbaideje, hogy kéziratos szólamanyagból és partitúrából próbálják kisilabizálni a játszanivalót, és a hibákat javítgatják.

Erkel: István király - a margitszigeti előadás plakátja
Erkel: István király – a margitszigeti előadás plakátja

– Sokan eklektikusnak tartják az István király zenéjét. Van-e mégis valami speciális, csak rá jellemző tulajdonsága?

– Valóban eklektikus, de én ezt nem érzem degradáló terminusnak. A Grand macabre is eklektikus, és mégis van egységes stílusa. Az Istvánban egyrészt az az érdekes, és persze egyben a kihívás is, ahogy a magyar nyelv az idegenből átvett zenei idiómákhoz kapcsolódik, másrészt ahogy a wagneri méretű és felrakású kórusok a verbunkos zenei nyelvvel összeolvadnak. Ez Erkel és kortársainak találmánya, előttük senki sem komponált így. Nemzeti tematika, nemzeti zenei nyelv, európai zenei tradíció. Mindez egy olyan librettóval, melyet inkább neveznék történelmi tablónak, mint cselekményes darabnak. Voltaképpen azt járja körbe a mű, hogy mit is jelentett István király a magyarság számára a darab keletkezése idején, vagyis a XIX. század végén. Van benne persze szerelem, intrika, színpadra kerül a pogányság és a kereszténység szembenállása, de az egész végkicsengése mégis István király megdicsőülése, amely azáltal következik be, hogy egységesíti az országot és a nemzetet.

– Miért feledkezett meg az utókor erről az operáról?

– Úgy gondolom, egy darab vagy egy komponista elismertsége mindig nagyban függ attól, hogy az előadók vagy az éppen regnáló intendánsok megtalálják-e benne azt, amiről szólni kívánnak a közönségüknek. Janáček operái erre a tökéletes példák: olyan remekművek, melyek dramaturgiája és talán zenei nyelvezete sem passzolt a kortárs operai ízléshez. Aztán jöttek az előadók, karmesterek, rendezők, akik megértették, meglátták benne a lehetőséget, és újra felfedezték őket, most már a szélesebb közönség számára is. Olyan ez, mint a „mi is a klasszikus zene” problémája. Az, amire mi azt mondjuk, hogy klasszikus. A mi, kortársi döntésünkön alapul, hogy Mozart klasszikus, Salieri pedig nem. Ennek persze nyilván van oka is: Mozart komplexebb, izgalmasabb – de nekünk komplexebb, nekünk izgalmasabb. A klasszikus operai kánon létrehozásáról mindig az adott kor operai vezetői döntenek. Az, hogy az István király nem része a repertoárnak, nyilván a már említett történelmi tablószerűségen is múlik, ami miatt bizonyos időszakokban bizonyos döntéshozók úgy gondolták, hogy ezt nem kell színpadra állítani. E mögött nem kell feltétlenül ideológiai hátteret keresni: Olivier Messiaen Assisi Szent Ferenc című operájának is hasonló a sorsa – mindenki tudja, hogy kiváló (bár a szó klasszikus–romantikus értelmében valóban nem operaszerű) mű, sőt ez esetben a XX. század egyik legjelentősebb színpadi művéről beszélhetünk. De rendkívül hosszú, a közönség és az előadók számára egyaránt megterhelő, ráadásul nagyon költséges is, így aztán jó, ha évtizedenként színpadra kerül, és jellemző módon akkor is inkább fesztiválokon. Ilyen például Bernd Alois Zimmermann Die Soldaten-je is, és még sok más, nem feltétlenül csak XX. századi mű.

– Vannak-e további tervek itthon operai vonalon?

– 2014 januárjában az MR Szimfonikusok, a Neue Oper Wien és a Müpa közös produkciójában prezentáljuk Eötvös Péter legújabb operajának, a Paradise Reloaded-nak magyarországi bemutatóját. Az UMZE-val együttműködésben van egy terv olyan kortárs kamaraoperák bemutatására, amelyeket itthon még nem játszottak. Hiánypótló darabok, melyek az UMZE profiljába is illenek, és engem is izgatnak. A Zeneakadémiával is folynak tárgyalások operavizsgák kapcsán, szintén új művekről. Konkrétumokat majd akkor mondanék ha mindez biztossá válik. Külföldön legközelebb Bohéméletet fogok vezényelni az amerikai zenekarommal. Évente legalább egy operára szükségem van, mert az frissen tartja az embert.