„Tizenévesek és egyetemisták nézzék meg minél többen”

2018. július 2.

Bár nem tartja magát operaénekesnek, Az óriáscsecsemő című operája címszerepét énekli a közelgő bemutatón. Emellett vezényel, rendez, és ez a sokféle létforma természetes a számára. A készülő előadásról, rendezőkről, Bernsteinről és az operanépszerűsítésről Philipp Györggyel beszélgettünk. KONDOR KATA interjúja

Philipp György (fotó: Vajdai Veronika / Kolibri Színház)

– Hogyan kerültél bele Az óriáscsecsemő-projektbe?

– Valószínűleg Vajda Gergely és Novák János is gondolt rám, mert maga a szerep olyan, amihez az  elvetemültségemre van szükség. Nem klasszikus éneklést kíván, nem lehet azt mondani, hogy lírai baritonra vagy basszbaritonra íródott, a karakter rajzfilmfigura, ebből kifolyólag nagyon sok regiszterben és hangszínen kell énekelni. Nem vagyok hivatásos énekes, de sokféle módon foglalkozom zenés színházzal, rendezek, vezénylek, de ez a figura nagyon én vagyok.

– Az alkotóknak eleve volt róla elképzelésük, milyen énekesre van szükségük, vagy a te adottságaidhoz is igazították a szerepet?

– Valószínűnek tartom, hogy Gergő, miközben írta a darabot, már gondolt rám. Ha a legelején nem is merült fel benne, később már rám szabta. És a többi szereplő hangjára is. Benne van még Csapó József, aki Magyarország első kontratenorként diplomázott énekese, amúgy tenorista. Ő is kétféle hangon énekel benne. Ambrus Ákos, akinél nem sok rutinosabb énekest ismerek. Azért is vagyunk valamennyien megfelelőek ezekre a szerepekre, mert jól olvasunk kottát, ami ritkaság, ezt a rengeteg zenét elsajátítani és tisztán elénekelni kihívást jelent.

– Az óriáscsecsemő bábopera. Hogy érzed magad ebben a világban, van-e hasonló tapasztalatod?

Dolgoztam már bábosokkal, de magát a drámát is úgy írta meg Déry Tibor, hogy bábfigurák szerepeljenek benne. Szürreális a világa, a karakterek mind picit eltúlzottak. Van egy különös átfolyás benne a való élet és a színház igazságai között. Ráadásul bábokkal meg lehet csinálni egy csomó dolgot, amit amúgy nem: például mikor én vagyok az apám és a fiam egy személyben, akkor én és a bábom beszélgetünk.

– Hogyan közelítesz meg egy ennyire eltúlzott, nem valóságos karaktert?

Az előadás a férfiélet stációiról szól: megszületik a csecsemő, túl erős lesz, világuralomra tör, megesz mindenkit, aztán találkozik a női nemmel (az anyák és szerelmek viszonylatának fontos szerepe van a darabban). A végén, mikor meghal az apa, újjászületik a csecsemő – az élet rendjéről szól, férfi nézőpontból.

Így nem túl bonyolult belebújni a karakterbe, hiszen egy valós férfi is ezeken a dolgokon megy keresztül.

Csak gyorsítva történnek a folyamatok (ahogyan például a Benjamin Button különleges élete című filmben visszafelé): egy operai egységen belül mutálok le csecsemőből férfihangra. A következő jelenetekben férfivé érek azáltal, hogy találkozom a szerelemmel. Igazából az a nehéz, hogyan lehet hangban jól érzékeltetni és rendszerszerűen megmutatni ezt a folyamatot.

Jelenet az előadásból (fotó: Vajdai Veronika / Kolibri Színház)

– Mit fogsz csinálni a hangoddal?

Egy csecsemőnek vékony hangja van, egy kisfiúnak is magas, aztán mikor egy kamasz mutál, reszelős lesz a hangja, van egy olyan rész, amiben úgy éneklek. Közös megegyezések ezek a szerzővel és a rendezővel, hiszen ősbemutató lesz, ez az előadás számít majd alapnak a későbbiekhez. Az ő gondolataik és teremtő energiáik vannak benne az előadásban, ezért úgy jó, ha együtt hozzuk létre, közösen találjuk ki a részleteket.

– A szerző, Vajda Gergely azt nyilatkozta az operáról, hogy olyan előadást akar létrehozni, ami a tinédzser korosztály számára is érdekes lehet. A fiatalok operai nevelésével te is sokat foglalkoztál.

Az előadás tizenhat éven felülieknek ajánlott, kisebbek nem is értenék a sok információt a kapitalizmusról, ipari és szexuális forradalomról, felvilágosultságról, a haladásról, a világról. De egy fiatal felnőttnek sokat adhat, egy kamasz fiúnak nagyon jót tehet. Persze az opera rétegműfaj, és alapvetően nem a fiatalok járnak rá, ez ellen nem minden esetben lehet tenni, de az operának megvan a saját közönsége. Az óriáscsecsemőnek az kellene, hogy tizenévesek és egyetemisták nézzék minél többen, de az idősebb korosztálynak is nyújthat valami szórakoztatót, hiszen végigjárja az egész életet a történet.

– Térjünk még vissza a fiatalság zenei nevelésében végzett munkádra. Hogyan látod ezt kérdést, mennyiben szükséges vele foglalkozni, illetve mi a feladatuk akár a művészeknek, akár a művészeti szervezőknek ezen a téren?

Ez egy összetett kérdés. Van egy korosztály, amit nem lehet az operára bebolondítani: a kamaszok. Elborult eszközökkel esetleg rájuk is lehet hatni: egyszer csináltunk egy Mozart összes operája rövidítve fiataloknak című előadást (ami nagy botrányt kavart, le is akarták tiltani), abban mindent bevetettünk, hogy valami reakciót lássunk az arcokon, de ezt a korosztályt nagyon nehéz megszólítani.

Gyerekek számára könnyű jó előadást létrehozni: ebben általában azt szokták elrontani, hogy igénytelenül állnak hozzá, mert egy gyerek mindennek örül, neki minden új még – pont azért nyújtsunk neki minőségi produkciót!

Ebben és sok másban is egyet gondolunk Novák Jánossal, a Kolibri Színház igazgatójával, Az óriáscsecsemő rendezőjével, aki az életét tette fel erre, és zseniálisan érti, hogyan, milyen eszközökkel kell gyerekekhez szólni. Valószínűleg az eszköztárat kell folyamatosan újítani, mert ha egy középkorú felnőtt megy el az operába, annak más a befogadási küszöbe és a tűrőképessége, mint egy fiatalnak. Egy fiatal felnőttnek nyitottabb a világa, ezt a korosztályt kéne még megfogni az opera számára, mert utána már csak szűkül a látókör.

Jelenet az előadásból (fotó: Vajdai Veronika / Kolibri Színház)

– Létezik erre általános módszer?

Minden darab más, ezért konkrét eseteket tudok csak fölhozni. A varázsfuvolára elmegy a hatéves is, és élvezi, hogy ott az Éj királynője, míg Verdi Otellója vagy a Strauss Az árnyék nélküli asszony című operája esetében nem várhatjuk, hogy a kisgyerektől a nyugdíjasig mindenkit érdekeljen, nem nekik készült. Pont tegnap beszélgettem erről egy kolléganőmmel, aki egy kérdésre, hogy miképp lehet az operát közel vinni a fiatalokhoz, azt válaszolta, hogy az opera rétegműfaj, és mindig is az marad. Ennyire nem vagyok szélsőséges, mert lehet tágítani a lehetőségeken, de ha megnézed, kik mennek be a Metbe, elmondhatjuk, hogy a nagy operaházaknak jelentős mértékben középkorú sznobokból áll a közönsége.

Vannak aztán kisebb színházak,  kamaraoperák, fesztiválok, melyek minél több emberhez próbálnak eljutni, itt nagyon sok múlik a rendezésen. Mostanában épp ezen gondolkodom, mert csinálni fogunk az Óbudai Társaskör kertjében egy Don Giovanni-előadást július 16-án este. Ez megint nagy kihívás: hogyan tálalja az ember a szexualitáson keresztül Mozarték gondolatait. Ez a téma mindenkit érdekel, mert a legtöbb ember valamilyen módon kapcsolatba kerül vele, de a darabnak mégsem a szex a  lényege, és ha a néző ott leragad, akkor valamit elrontottunk. Sok idősebb nézőre számítok az előadáson, valamit nekik is nyújtani kell, de azt gondolom, a végeredmény akkor jó, ha megosztja az embereket; az is gyanús, ha mindenkinek tetszik, meg az is, ha nem. Ha akad mindkettőből, akkor a nézők elindultak a gondolkodás útján.

Az is baj, hogy kevés, jó operarendező van, a legtöbben csak valahogy közel kerülnek a műfajhoz. Vannak prózai rendezők, akik egyszer csak megkapnak egy zenés darabot – az valószínűleg tévedés, mert akinek nincs köze a zenéhez, az miért csinál operát? Nem ültetem oda egy zongorához se. Nem gondolnám idejétmúltnak azt a meglátást, hogy az operában az események zenére, egy zenei dramaturgia mentén történnek. Ugyanakkor létezik egy álláspont, mely szerint az opera muzeális képződmény, amit csak idős emberek néznek, cukorpapírt ropogtatva, míg a zenés színházban fontos szerep jut a színjátszásnak. Ezek elkülönülnek, holott erre az opera esetében is szükség lenne! Aztán a másik oldalról nézve:

vannak a világban csodálatos „modern” rendezések, amik számomra a művet értelmező, választékkal közlő, szituációkat értő és játszó énekesek nélkül nem sokat érnek.

Ezért nehéz itthon ilyet megvalósítani. Amíg az énekes a kisterccel küzd, addig nincs mit tenni.

Visszatérve Az óriáscsecsemőre, azért is érzem ezt a produkciót sikeres vállalkozásnak, mert Novák János viszi színre, aki maga is zenész, a rendező és a karmester pedig rendkívül jól megértik egymást. A szó leggyakoribb értelmében vett kortárs zene nem jelenik meg a műben, egy kicsit Gergő saját zenei világától is különbözik. Kétszer zenésítette meg a darabot, először tizenvalahány éve, aztán ezt a verziót elvetette, és most egy átdolgozott szövegkönyvre újraírta a zenét, amelyben már ez a szürreális világ szerepel. Olyanokhoz tudnám hasonlítani, mint a Tiger Lilies világa, egy roncsolt cirkuszi zene, egy vándortársulat zenéje. Különös a hangszerelés, abban is ez a megroncsolt valóság jelenik meg. Annak külön örülök, hogy a bécsi előadást az Arte TV közvetíti, mert így én is megnézhetem kívülről.

Jelenet az előadásból (fotó: Vajdai Veronika / Kolibri Színház)

– Említetted, hogy sokféle dologgal foglalkozol: énekelsz, rendezel, vezényelsz. Miért alakult ez ki, és hogyan hatnak a különböző oldalaid egymásra?

Sokan úgy fogják fel, hogy ezek külön tevékenységek, és ha valaki sok mindent csinál, biztosan felszabdalja magát, de egyikben sem jó igazán. Pedig itt egyetlen nagyobb dologról van szó, aminek részei vannak, de mind bennem van. A vezénylés és a rendezés abból fakad, hogy rendelkezem egy olyan képességgel, amivel motiválni tudom az embereket. Emellett gyerekkorom óta éneklek, amit nem is fogok abbahagyni, amíg megvannak a hangszalagjaim. Ez valószínűleg segít a rendezésben: tudom, hogyan működik egy énekes.

A prózai rendezőknél például nagy probléma, hogy nem tudnak mit kezdeni egy énekes sajátos lelkivilágával. Nehéz is megérteni, egy hétköznapi ember föl se foghatja, annyira ufó-dolog, hogy ők mindig tökéletes hangokat akarnak kibocsátani magukból, akár reggel hatkor is.

Mint egy sportoló, úgy ráállnak erre, és ebből kifolyólag vannak lelki ingadozásaik, amit egy rendezőnek tudnia kell kezelni. Sokan megrökönyödnek, és azt mondják, „akkor csak állj oda, és énekeld el az áriádat”. Miközben egy áriában történnek dolgok, amiket meg kellene mutatni, de ezt ritkán látni magyar operaszínpadokon.

Vezényelni pedig Leonard Bernstein tevékenysége miatt kezdtem. A zeneiskolában hegedültem, ütőhangszeres voltam, és énekeltem a Budapesti Énekes Iskolában, ahol később tanítottam is. Ötödikes-hatodikos koromban ismertem meg Bernstein munkásságát, és konkrétan azt akartam csinálni, amit ő: vezényelni és zenét szerezni. Mindkettőből van végzettségem, szerencsére zenét nem írok, csak alkalmazott módon, és hangszerelek. De hasznomra válik, hogy azt is tanultam, igazából minden összekapcsolódik, és én ezt szeretem – ha csak egyféle dolgot csinálhatnék, elvesznék.

– Ezeknek a tevékenységeknek van azonban egy technikai vonatkozása is. Hogyan tudsz mindenben otthon lenni, mondjuk énekesként színpadra állni, ha az előző két hónapban csak rendeztél?

Tévedés ne essék, nem vágyom arra, hogy a szó klasszikus értelmében operaénekes legyek, és sosem leszek. Nem is vállalnék ilyesmit. Arra nem való a hangom, túl kicsi, képzetlen, sose tanultam énekelni, nem jártam énektanárhoz, amit tudok, ösztönösen csinálom. A karmesterséget tanultam, a rendezést pedig a szükség hozta. Ez a kettő nekem egy kicsit hasonlít egymásra: mindkettőt jó sokáig kell rosszul csinálni, hogy aztán jól menjen. Tehát amikor az ember azt érzi, hogy segít, és nem gátol semmit, ha ajánlatokkal, ötletekkel tud segíteni azoknak, akik eljátsszák a darabot; rendszerezni tudja azt, amit ők nem látnak át, mert benne vannak, én pedig kívülről nézve az összeset tudom nézni és javítani, akkor jól működik az összjáték.

Fotók: Vajdai Veronika / Kolibri Színház

Hasonló bejegyzések