Harmadik éve lép fel a Magyar Állami Operaházban; munkáját díjjal jutalmazták, és első főszerepét énekli az Erkel Színházban. Zavaros Eszter éneklésről, színészetről és a zenei műveltség fontosságáról beszélt. GERENCSÉR PANNI interjúja
– Az Operaház énekeseként főszerepet kaptál Kacsóh Pongrác János vitéz című darabjában. Hogy talált meg Iluska?
– Tavaly megkaptam a francia királykisasszonyt, amit nagyon élveztem és szerettem. De nekem jugendlich-dramatisch hangom van, a lírai és a drámai szoprán között, ami azt jelenti, hogy van magassága, de alapvetően sötét matéria. Ezért a vezetőség úgy döntött, hogy Iluska hangilag jobban állna nekem. Ez a feladat is öröm számomra.
– Mennyire tudod átélni a szerepedet?
– Ez teljesen más feladat, mint a francia királylány, színészi szempontból nehezebb, éppen azért, mert maga a karakter annyira egyszerű. Semmilyen manírt nem tűr el a szerep. Egyszerűen csak létezni kell benne. De igazából mégsem okoz nehézséget. Akárcsak Iluskában, bennem is van egy nagy adag naivság, ezt próbálom meg előhívni magamból. Ő egy őszinte, tiszta lány, és alapvetően közel áll a személyiségemhez az, ahogyan átéli a szerelmet. Az előadáson is mindig rám tör az érzés, hogy mennyire jó ez az első, ártatlan szerelem. Vissza kell csalogatni az első csók új élményét.
– Milyen volt az első előadásodon a színpadon állni?
– Jól éreztem magam, bár egy kicsit izgultam, mivel csak egy színpadi próbánk volt. De magát a szerepet nagyon élvezem. A János vitézt éneklő Brickner Szabolcs kiváló énekes, és úgy éreztem, hogy az előadásra jól összehangolódtunk. Nagyszerű élmény vele játszani.
– Milyen volt a próbafolyamat?
– Nem volt sok próba, és mivel ez nem új darab, csak új beálló voltam, gyorsan el kellett sajátítanom a színpadi mozgásokat. Főleg a rendező, ifj. Palcsó Sándor jobb kezével, Tóth Erikával és Magyar Orsolyával dolgoztam. Sok támogatást kaptam tőlük, és Szabolcstól is. Külön ki kell még emelnem a boszorkányt alakító Kalmár Magdát. Ő nagy múltú énekes, és mindig inspiráló, amikor az ember ilyen művésszel dolgozhat együtt. Ő is segítőkész, színészi szempontból is jó ötleteket ad, és persze óriási tapasztalattal rendelkezik. Az egész János vitéz egy kis szeretetközösség. Jó ezt megtapasztalni.
– Az operák mellett számos operettszereped volt már. Hogy viszonyulsz ehhez a műfajhoz?
– Szeretem az operettet. A színház világa mindig nagyon érdekelt, és egy időben színésznő szerettem volna lenni. Ez olyan értelemben megmaradt, hogy fontosnak tartom a színészetet az énekelt művekben is. Az operettben is meg kell találni a szerepek mélységét. Manapság az emberek hajlamosak legyinteni az operettre, nem veszik komolyan. De ennek a műfajnak is megvannak a maga drámái. Szeretem, hogy a prózai részek miatt színészileg sokat lehet benne fejlődni. Szépen végig lehet vezetni egy jellemfejlődést. Mindig élveztem, amikor a rendezők instrukciókat adtak ehhez.
– Tehát egy énekesnek is fontos a színészi játék?
– Ha az ember elmegy moziba, megnézi mondjuk a James Bondot, aztán beül a színházba, és nem lát legalább annyira realisztikus helyzeteket, akkor a darab a nézőnek unalmas. Fontos, hogy valóságos világ szülessen a színpadon. Hogy aktuális példát mondjak: Iluska és Kukorica Jancsi között tényleg legyen szerelem. Ráadásul ha a közönség gyerekekből áll, nem lehet „úgy tenni, mintha”. Vasárnap a bemutató után odajött egy ikerpár – két kislány – gratulálni, és megkérdezték, hogy „ugye igazából megcsókoltad”? Azt válaszoltam, hogy persze, mert nagyon szeretjük egymást! Ami a színpadon történik, az legyen igazi és őszinte. Akkor az emberek gazdagabb lélekkel mennek haza, és azt tudják mondani, hogy kaptak valamit. Külföldi felvételeken azt látom, hogy a játék mellett sokat adnak a külcsínre is. Ezen a téren úttörő Anna Netrebko, aki csodálatosan énekel, játszik, és mindehhez gyönyörű.
– Van még más műfaj is, ami érdekel?
– Egyetlen musicalben szerepeltem, A nyomorultakban, Cosette szerepét énekeltem. Ez nem könnyű énekesi feladat, mert magas lágéban van. Egy musicalénekes, akinek nincs elég jó technikája, nem feltétlenül tudja megcsinálni. Bármikor szívesen énekelnék My Fair Ladyt, West Side Storyt, vagy A muzsika hangját is. Ez nagy álmom, egyszer volt is szerencsém beugrani egy előadás erejéig Mária szerepébe. A My Fair Lady pedig fantasztikus színészi feladat lenne. Eliza Doolittle karakterének fejlődése, a kapcsolata a professzorral, ami talán szerelem is… Ezt szívesen kipróbálnám.
– November 7-én díjat kaptál az Operaháztól. Mit jelent ez számodra?
– Őszintén szólva soha nem kaptam még díjat, úgyhogy nagy meglepetés és boldogság volt. Nem gondoltam volna, hogy az Operaház valaha ilyen módon fogja kiemelni a munkámat. A díjat Dr. Mándi Andor és felesége alapította, és minden évben a legtehetségesebb pályakezdő énekes kapja meg. Tavaly Szemere Zitáé lett, és jólesett őutána megkapni, mivel nagyon jó énekesnek tartom. Kicsivel a díjátadás előtt felhívtak, és annyira meglepődtem, hogy először visszakérdeztem, hogy biztosan én kapom-e. A díjátadó gála a Sába királynője ünnepi előadásával volt egybekötve, amelyben játszottam is. Igazán felemelő este volt.
– Korábban fuvoláztál, és tagja voltál az Angelica Leánykarnak. Miben segítik ezek a tapasztalatok az éneklést?
– Természetes, hogy a szolfézs fejleszti a kottaolvasási készséget. Azt tapasztalom, hogy a hangszeres tudás emellett a frazeálást is megkönnyíti. Az Angelicának magát az éneklést köszönhetem. Fantasztikus utazás volt számomra, egy közösség, ahol rengeteg embert megismertem. Sok-sok kórusművet tanultam meg, Bárdos Lajos, Bartók Béla darabjai máig a fülemben vannak. Zenei műveltséget adott, ami egy énekes számára nélkülözhetetlen. Én kötelezővé tenném a kórust. Fegyelmezettséget, alázatot és együtt zenélést tanít.
– Állandó mestered Kaposy Margit. Miért tartod fontosnak, hogy legyen énektanárod?
– Nagy példa számomra Sümegi Eszter, aki sok-sok éve ugyanahhoz a tanárhoz jár, noha a zsebében van a szakma. Szerintem szükséges az állandó kontroll, hiszen annyira sokféle opera van. Máshogy kell elénekelni egy belcanto operát, egy Puccinit, vagy egy kortárs darabot. Előfordul, hogy „elmegyek az erdőbe”, olyankor a tanárom mindig visszaterel a helyes irányba.
– Vannak külföldi terveid?
– Éppen mostanában gondolkoztam rajta, hogy kipróbálhatnám magam külföldön. De nem tudom, mennyire számítanék ott öregnek, ugyanis nyugaton nagy divatja van annak, hogy húsz és harminc év közötti énekesek robbannak be az operaéletbe. Ezt nem feltétlenül tartom jó ötletnek, mert egy fiatal nem rendelkezik annyi élettapasztalattal, amit Tosca, Micaela, vagy Violetta Valéry szerepe megkíván.
– Milyen darabokban szerepelsz mostanában?
– Először is a János vitézben, még egy alkalommal, november 26-án. Pénteken mutattuk be a gödöllői kastély barokk színházában Haydn Élet a Holdon című operáját. Kedves, humorral teli darab, mindenkinek ajánlom – még kétszer látható idén, a hét végén. Aztán jön majd Puccini Triptichonja, a karácsonyi időszakban Parázsfuvolácska minden mennyiségben, és a Varázsfuvolában is fogok énekelni a Müpában december 13-án. Az Operaházban Kiskarácsony lesz hátrányos helyzetű gyerekek számára, és a Four Seasons szálloda is felkért egy karácsonyi koncertre december 19-én. Bőven van dolgom, hála Istennek!