Tehetség és alázat

Beszélgetés Kovács Jánossal és Szüts Aporral egy miskolci előadás apropóján. BÓKA GÁBOR interjúja

Az elmúlt napokban váratlanul felkavarodott a hazai operaélet nyaranta nem sok hullámot vető vize. Nyílt levelek fogalmazódtak egy miskolci operaelőadás, illetve az arról beszámoló kritika kapcsán, amelyek számos izgalmas kérdést vetnek fel a műfajjal és az előadási gyakorlattal kapcsolatban. Az első két levél szerzői, Kovács János karmester és Szüts Apor zeneszerző örömmel vállalták, hogy egy asztalhoz ülve ütköztetik véleményüket, hiszen, mint mondják, a barátságos hangnemű intellektuális párbeszéd mindenképpen előremutató.

Bóka Gábor: Milyen céllal született az átdolgozás? A vita során elhangzott, hogy az operaműfaj népszerűsítése is lehetett az indok…

Kovács János: Ezt én mondtam, nem az alkotók állították.

B. G.: Valóban volt ilyen cél? Szükséges egyáltalán népszerűsíteni az operát?

Szüts Apor: Nem gondolom, hogy ez volt a cél, bár így is lehet értelmezni, elvégre az „Ezrek operája” keretében került sor az előadásra (ebben a sorozatban ezt megelőzően az operák eredeti változatai hangzottak el, egyedi rendezői koncepció nyomán színre állítva). Magamtól nem jutott volna eszembe a RockGiovanni, konkrét felkérésre született a mű, és nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogyan is érdemes ehhez hozzáfogni. Azt is mondhatnám, hogy ugyanaz volt a célom, ami Mozartnak 1787-ben: egy szórakoztatóipari terméket létrehozni, ami természetesen reflektál a mozarti zenére és arra a drámára, amit Don Giovanni története rejt. A hasonló projektek mindig azon buknak el, ha elkezdik magukat véresen komolyan venni. Én igyekeztem nem görcsölni ezen az elképzelésen.

Szüts Apor (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

Érthető, ha egy ilyesfajta kezdeményezés az operarajongók körében ellenszenvet vált ki – azért használom ezt a szót, mert az interneten számos olyan megnyilvánulással találkoztam, ami máshogy nem írható le, de hangsúlyozom, hogy nem Kovács János véleményéről beszélek –, és érthető az is, ha az, amit csináltam, vitát generál. Eközben én igyekeztem a legnagyobb alázattal hozzányúlni a műhöz, amit nagyon szeretek, és továbbra is azt gondolom, hogy Mozartnak nincs szüksége arra, hogy bárki is átdolgozza.

Ez az átirat sem azért készült, mert feltétlenül szükség lett volna rá, hanem az alkotói kreativitás megnyilvánulásaként, egy újfajta invenció kereséseként. De továbbra sem ez a fő alkotói profilom, ahogy az operajátszást sem akarom megreformálni

– mi több, nekem is megvan a magam kedvenc Don Giovanni-felvétele. Ajtókat azonban ki lehet nyitni: több olyan esetet is tudok, hogy valaki számára ez az előadás jelentette az első találkozást a műfajjal, és utána otthon meghallgatták az eredetit, mert a mi előadásunk felkeltette az érdeklődésüket. S bár nem ez volt a célom, ezt mégis sikerként fogom fel.

B. G.: Valóban szórakoztatóipari terméknek készült 1787-ben a Don Giovanni? És ha igen, tekinthetünk-e rá ma is ugyanígy?

K. J.: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy Mozart korában az érvényesülés legjobb formája volt az operaszerzés. Emellett Mozartnak különleges kötődése volt a műfajhoz: aki nem ismeri az operáit, az nem tudja jól eljátszani a hangszeres műveit sem, mert mindegyik „operás”. De visszatérve Apor szavaihoz: sajnálom, hogy a levélváltás bizonyos mértékig személyes síkra terelődött, hiszen amit írtam, azt nem Apor és nem is a RockGiovanni című produkció ellen írtam, ami minden bizonnyal tekinthető tehetséges ujjgyakorlatnak. Viszont számomra axióma, hogy a tehetséges zenészek két csoportra oszlanak: van, aki alkot, és van, aki reprodukál. (Én irigykedve nézem az alkotó tehetségeket, hiszen nekem világéletemben nem jutott eszembe semmi.)

Az alkotónak az a feladata, hogy egyéni invencióval új darabot hozzon létre, az előadónak pedig – akinek a munkája sokkal kevésbé magasrendű, mint az alkotóé –, hogy ezt alázattal megpróbálja hangzó valósággá változtatni az alkotó akarata szerint – és itt az alázatot külön kiemelném. Ennyi, és nem több, amit én axiómaként megfogalmaznék.

És ezzel nem mondtam ítéletet a RockGiovanni előadásáról, amit nem láttam (viszont az interneten is elérhető részleteket természetesen megnéztem), hiszen ha érdekelt volna, elmegyek, megnézem, és eszembe sem jutott volna, hogy egy előadást nyilvánosan minősítsek.

Kovács János (fotó: Müpa)

Nekem az ilyesmi kívül esik az érdeklődési körömön, és igaziból az késztetett megszólalásra, hogy egy kritikában azt olvastam: két teltházas előadás ment le a darabból. Ez nem töltött el irigységgel, nem okozott fájdalmat, viszont úgy gondolom, hogy ez bizonyos mértékig a szervezők visszaélése volt a közönség tájékozatlanságával. Nem akarom összehasonlítani a kettő színvonalát, de amikor fiatalkoromban először hallottam a klasszikusok diszkóritmusban típusú feldolgozásokat, azt gondoltam, hogy az elkövetőit börtönbe kellene zárni.

Sz. A.: Ezt megértem, az ilyen feldolgozásoktól nekem is feláll a hátamon a szőr!

K. J.: Annyiban mégis van hasonlóság, hogy azok a feldolgozások is a közönség tájékozatlansága miatt lehettek népszerűek. Mondok egy érdekes példát a klasszikus zenéből: Liszt Ferenc rengeteg operából készített zongoraparafrázist. Korábban magamban lenéztem ezeket a műveket, de mikor a legutóbbi Liszt-zongoraverseny zsűritagjaként foglalkoztam velük, rácsodálkoztam, hogy egy zseniális alkotó sziporkázó megnyilvánulásai. De mégsem ezekért szeretem Lisztet. Liszt ezekkel az átiratokkal akkor missziót töltött be – nem látom, hogy most mi lenne ez a misszió. Azt viszont elfogadom, hogy te is kedvedre bolyonghatsz a hangok birodalmában. Várom az újabb kompozícióidat!

B. G.: Kovács János axiómát fogalmazott meg, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ki hivatott arra, hogy a művészetben szabályokat fektessen le?

K. J.: Semmit sem lehet megtiltani;

etika kérdése, hogy visszaélünk-e azzal, hogy voltaképpen bármit szabad csinálni.

Természetesen nem veszem egy kalap alá a kottát olvasni nem tudó sarlatánok csinálmányait Apor munkájával, de egyik esetben sem szabad visszaélni a művészi szabadsággal és a közönség tájékozatlanságával.

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

B. G.: Az interneten hozzászólók közül jó néhányan párhuzamot vontak a zenei átdolgozás és a formabontó rendezések között. A rendezéseket illetően is megfogalmaz hasonló szabályokat?

K. J.: Szó sincs róla, az teljesen más. Ott nem tudnék axiómát mondani, mégpedig azért nem, mert a zene rögzítve van, ott tudjuk, mi az, amitől eltérünk, ha eltérünk; a rendező viszont láthatóvá teszi azt, ami addig láthatatlan, amiből jószerint semmi sincs rögzítve, és ily módon az ő munkájának a megítélése teljesen szubjektív. Sajnálatos módon nem létezik művészeti legfelsőbb bíróság, akik ítéletet mondhatnának, hogy ki menjen a disznóólba, és ki mehet a színpadra – ez persze utópia. (nevet)

Sz. A.: A zene objektív változtathatatlansága és a szubjektív rendezői szabadság viszont ellentétbe is kerülhet egymással. Láttam olyan Don Giovanni-előadást, ahol a zene a legtökéletesebb historikus szellemben szólalt meg, korhű (vagy annak vélt) hangszereken. Majd a nyitány elhangzása után megjelent Leporello – napszemüvegben és izomtrikóban. Ezt feloldhatatlan ellentmondásnak éreztem. Az az érzésem, hogy a mostani miskolci rendezés az eredeti zenei anyaggal ugyanezt az érzést keltette volna –

a zenei átdolgozás valamelyest hitelesítette a rendezést.

K. J.: Folyton beleesünk abba a hibába, hogy a te darabodról beszélünk…

Sz. A.: Igaz, pedig tényleg nem szeretném a kelleténél komolyabban venni a dolgot. El is zárkózom az olyan megfogalmazásoktól, hogy az ilyesfajta átdolgozások jelentenék a jövő operajátszásának útját – ezt több kritika is leírta, volt, aki ironikusan, de volt, aki teljesen komolyan.

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

K. J.: A művészi produktumok megítélésénél igazából egyetlen szempont létezik, ám ennek figyelembe vétele sajnos csak a szakmabeliektől várható el, a közönségtől nem. Ez pedig a tehetség. Erre a magam életéből két példát szeretnék hozni. 1982-ben részt vettem az Erkel Színházban a Jurij Ljubimov által rendezett Don Giovanni-produkcióban – Fischer Iván asszisztense voltam, majd a következő évben át is vettem az előadásokat. Az Operaház akkori legnagyobb énekesei egyfolytában szapulták Ljubimovot, hogy fogalma sincs a darabról, de mára ez az előadás klasszikusnak tűnik – ami csak a rendező tehetsége folytán lehet így. Hasonló tapasztalatot szereztem Bayreuthban, ahol 1978-ban zenei asszisztensként dolgoztam, és ahol akkor már harmadik éve volt műsoron Patrice Chéreau Ring-rendezése. 1976-ban volt a Ring ősbemutatójának századik évfordulója, és Wolfgang Wagnernek az a vad ötlete támadt, hogy erre az alkalomra francia stábot hívott meg – először is karmesterként Pierre Boulezt, aki lecsapott Chéreau-ra, a Párizs-szerte legismertebb avantgárd színházi rendezőre. Szenzációs felkészültséggel dolgozott, s miközben a német újságok folyamatosan átkokat szórtak a fejére, a rendelkező próbákon számomra kiderült, hogy a legapróbb kérdésekben is milyen odafigyeléssel járt el. Ugyanebben az évben láttam Bayreuthban a Harry Kupfer által virtuózan rendezett Bolygó hollandit és a Götz Friedrich rendezte Tannhäusert is, és mindkettőtől rosszul voltam. Ürügynek használták a zenét arra, hogy a saját rendezői zsenialitásukat bizonyítsák.

S itt még csak nem is a tehetség volt a döntő különbség hármójuk között, hiszen az mindannyiukban megvolt, hanem az, hogy Chéreau a darabot akarta előadni, Kupfer és Friedrich viszont nem.

Sz. A.: Az alázat feltétlenül kulcskérdés. Amikor egy miskolci újságíró engem társszerzőként aposztrofált a RockGiovanni kapcsán (bocsánat, hogy megint visszatérek ehhez, de nekem egyelőre ez a személyes élményanyagom) – nos, akkor azt mondtam, hogy álljon meg a menet, én nem vagyok társszerző! Ahogy Ránki György sem lett Madách társszerzője attól, hogy operát komponált Az ember tragédiájából.

K. J.: Ez valahol szerkesztés kérdése: nem mindegy, hogy szerzőként azt írják ki, hogy „Mozart – kötőjel – Szüts Apor”, vagy pedig azt, hogy „Szüts Apor: RockGiovanni – parafrázis Mozart operája nyomán”. Az ilyesmi összekeverése az előadó-művészetben mára elképesztő méreteket öltött: a színházakban például szokássá vált, hogy a rendezőt, díszlettervezőt, karmestert alkotóknak nevezik. Mitől lennének ők alkotók? Ennek szélsőséges példája, hogy egy plakáton nemrég azt láttam hatalmas betűkkel, hogy Valerij Gergijev dirigálja a Müncheni Filharmonikusokat – és csak alatta, apró betűkkel szerepelt, hogy Bruckner valamelyik szimfóniáját játsszák.

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

B. G.: Ha az alkotók és előadók két csoportját határozottan el kell különítenünk, mihez kezdjünk a befejezetlenül maradt remekművek előadásaival?

K. J.: Épp egy ilyennel foglalkozom mostanában, a Hovanscsinával. De ha a Mózes és Áronra gondolok, azt hiszem, fölösleges azt mérlegelni, hogy Schönberg úgy fejezte volna-e be a darabot, ahogy tette azt Kocsis Zoltán páratlan zenei fenoménként, mert az egy misszió volt. Puccini Turandotját is be kellett fejezni, mert nem lehet úgy előadni, ahogy Toscanini tette az ősbemutatón, félbehagyva az előadást ott, ahol a maestro meghalt. Ugyanakkor, ha szabad ilyet mondani, Puccini „jókor halt meg”, mert a darab problémája megoldhatatlan, és ily módon számára tényleg befejezhetetlen volt. Bármennyire is imádom Alfano befejezését, a darab végkicsengését a történet szempontjából hamis happy endnek tartom.

Sz. A.: Bach híres B-A-C-H fúgáját A fúga művészetéből sokan próbálták befejezni, de mindegyik változaton pontosan lehet érezni, hogy honnantól nem Bach. De ugyanígy van Mozart Requiemjével is: talán szentségtörés, de ott is érezhető a minőségi különbség a Mozart által komponált részletek javára. Számomra éppen ezért ambivalens érzés ezt a művet hallgatni.

K. J.: A közelmúltban hallottam Budapesten Helmuth Rilling vezényletével a Requiem egy újabb rekonstruált verzióját. Nem azért, mert hozzászoktam Süssmayr változatához – ugyanis nem szoktam hozzá, nagyon későn találkoztam a művel –, de számomra mégis az a meggyőzőbb. Süssmayr ugyanis Mozart kortársa volt, pontosan értette Mozart zenei nyelvét, még akkor is, ha nem volt ugyanolyan tehetséges, mint Mozart. A zenetudósok által alkotott verziókat a közelében nem érzem Süssmayr befejezésének.

B. G.: Az ilyesfajta alkotói közreműködésben tehát fontos, hogy a társalkotó, kiegészítő a zeneszerző kortársa legyen?

K. J.: Tehetséges kortársa legyen! De ha nem is a kortársa, legyen a mesterségét jól ismerő és gyakorló zeneszerző.

B. G.: Szüts Apor fogalmazott már meg axiómákat a művészettel kapcsolatban?

Sz. A.: Idáig még nem jutottam el, de vannak jelenségek, amelyek engem is zavarnak. Ma Magyarországon csak kétféle módon találkozhat a hallgató az úgynevezett komolyzenével: vagy a Zeneakadémián hallgatja a legmagasabb szinten jegyzett előadók tolmácsolásában – vagy szimfonikus show-k keretében hallat olyan átiratokat olyan színvonalú előadásban, amit szakmailag én semmire sem tudok tartani. És sajnos látnunk kell, hogy a két tábor között nincs átjárás: ahogy számomra elfogadhatatlan a show-verzió, sok százezer ember számára ugyanúgy befogadhatatlanok a legmagasabb szakmai nívójú előadások és a zeneirodalomnak azon darabjai, amelyek nem szerepelnek a slágerlistákon.

Sokszor érzem úgy, hogy ha megpróbáljuk áthidalni ezt a szakadékot, akkor két szék között a pad alá esünk.

Hiszen ahogy most is olvasgattam a reakciókat a nyílt leveinkre, világossá vált, hogy sokan az én munkámat is azonosították azzal az iránnyal, amit épp az imént magam kárhoztattam.

A vitatott előadás: a miskolci RockGiovanni (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

K. J.: Hans Sachs A nürnbergi mesterdalnokokban nem csak azt mondja, hogy a suszter maradjon a kaptafánál (erre hivatkoztam a nyílt levélben), de azt is, hogy nem lehet mindig mindent a regula szerint csinálni. Úgy érzem, hogy ez a jelenség, amivel nem értek egyet, megért egy megnyilvánulást, de Isten őrizzen, hogy Aporba belefojtsam a tehetségét!

Sz. A.: Azért is érthető a reakció, mert nagyon sok rossz precedens volt már. Nem ismerem behatóan a rock történetét és jelentőségét, de tudom, hogy a két műfaj és stílus összeházasítási kísérlete sokszor vitt már tévutakra. Az viszont meglepett, hogy a heves reakciók ilyen későn érkeztek. Az első sajtóhírek március környékén jelentek meg a projektről, és én már akkor vártam a felháborodást, de semmi sem történt.

K. J.: Bevallom, nekem már márciusban habzott a szám, de véglegesen a két teltházas nagysikerű előadás ténye indított megszólalásra. Az a tény, hogy a közönség nem egy eredeti mű fergeteges előadása miatt verte szét a házat.

Sz. A.: Ez alighanem vitakérdés marad közöttünk. De sok olyan zenészkollégám volt az előadáson, akik nem hívei az átiratoknak, és nem ítélték el a kezdeményezést, ahogy a viszonylag gyorsan megjelent kritikák sem.

Számomra az volt a meglepő, hogy akik az ellenvéleményüket nem kulturáltan, adott esetben nyílt levélben tették közzé, hanem indulatos kommentek formájában, azok zömében nem látták az előadást.

Ha olyan rossz volt az átirat, miért nem fütyült senki? Bármennyire is „Ezrek operája”, azt hiszem, a közönség nagy része mégiscsak olyanokból állt, akik láttak már operaelőadást.

K. J.: Sarkítottan fogalmazva:

nekem nem a végeredménnyel van bajom, hanem a ténnyel, hogy felelős emberek felkérése nyomán egyáltalán megszületett egy ilyen mű.

Sz. A.: Mindamellett sok olyan mű van, amihez még felkérés nyomán sem volna bátorságom hozzányúlni. Egy kommentelő fölvetette, hogy a Figaro házasságából is készülhetne ilyesfajta átirat – szerintem pedig éppen hogy nem. A Figaro sokkal inkább korlenyomat, mint a Don Giovanni, egy kor társadalmi viszonyainak komikus színpadra vitele – áthangszerelve nekem ez kicsit fals lenne. Egy-két Rossini-operához talán hozzá lehetne nyúlni, de tényleg nem szeretném, hogy ez váljon a profilommá. Verdi-, Puccini-, Wagner-operákhoz biztosan nem nyúlnék hozzá. Nem a darabok régiségéről van szó, hanem arról, hogy a kor szellemében milyen közölnivalója van egy adott műnek. Don Giovanni története univerzális, ezért láttam fantáziát az átdolgozásában, s ez elsősorban azoknak a nézőknek lehetett érdekes, akik ismerik az eredeti művet – a többiek pedig kaptak egy érdekes élményt. De abban bízom, hogy semmit sem kell ahhoz átírni, hogy népszerű legyen, és a jövőben még kevésbé kell majd.

(A cikkben érintett személyek, alkotók, ill. a cikkben felvetett kérdésekhez hozzászólni kívánó szakmabeliek véleményének, írásainak az Opera-Világ természetesen megjelenési felületet biztosít – a szerk.)

Fotók: Bartók Plusz Operafesztivál, ill. Müpa