Elsőbálozók III.: Tarjányi Tamás

2013. január 30.

Pályakezdő énekeseket bemutató sorozatunk harmadik részében Tarjányi Tamás beszél a zenés színész és az operaénekes közti különbségről, a bécsi és a budapesti énekesképzés légköréről, valamint bonni feladatairól – nem sokkal márciusi és áprilisi operaházi fellépései előtt. KONDOR KATA interjúja

Tarjányi Tamás

Tarjányi Tamás

– Mi volt előbb jelen az életedben: a zene vagy a színház?

– Attól függ, milyen szempontból nézzük. Már általános iskolában jártam énekkarra, aztán középiskolában több kórusban énekeltem egyszerre, valamint két évig tagja lehettem az Erdei Péter vezette Kecskeméti Pedagógus Énekkarnak is. Aztán középiskolában elkezdtem musicaleket énekelni, és az lett a vágyam, hogy musicalénekes legyek. Ilyen szempontból talán a zene volt az első. Ezután felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, tehát a képzés szempontjából a színház volt előbb, és csak aztán jött az operaéneklés. Elvégeztem a Színművészetit, aztán felvételiztem a Zeneakadémiára, és onnan kerültem Bécsbe. De azt, hogy énekelni akarok, mindig is tudtam, mindig vágytam rá. Az, hogy milyen formában, hogyan és mit, sokáig nyitott kérdés volt.

– Milyen zenei tanulmányokat folytattál eközben?

– Sajnos manapság nagyon kevés énekóra van a középiskolában, nekünk is csak heti egy volt, három éven keresztül, bár én énekfakultációra jártam, és valamennyit zongorázni is tanultam. A Színművészetire zeneileg elég képzetlenül érkeztem. A tanáraim az egyetemen mindig nagyon támogatták, hogy énekeljek, elsőként Domonkos Zsuzsa terelt az operaéneklés felé. Ő volt az énektanárom az első két-három évben, és azt mondta, hogy ilyen hanggal operaénekesnek kellene lennem. Nagyon szerettem őt, és sokat tanultam tőle. Aztán később találkoztam Bátori Évával, aki meghallgatott, tetszett neki a hangom, tehetséget, fantáziát látott bennem, és felajánlotta, hogy tanít engem. Rengeteget tanultam tőle szakmailag, emberileg, zeneileg, és ő készített fel a Zeneakadémiára is. Hiányosságaim ismeretében tudatosan készültem a felvételi vizsgára, szolfézst és zongorát gyakoroltam, de a zenei hátrányomat érdemben a Zeneakadémián kezdtem ledolgozni a fantasztikus szolfézstanárom, Kovács Brigitta segítségével.

A HOPPart tásulat előadásában

A HOPPart társulat Vakrepülés című előadásában (fotó: Sólymosi Attila)

– Annak idején azt lehetett olvasni a szakról, amire a Színművészetin jártál, hogy ott nem elsősorban nagyszerűen éneklő színészeket, hanem a zenében jól elboldoguló művészeket képeznek.

– Számunkra is nagyon érdekes kérdés volt, hogy mit jelent zenés színésznek lenni. A szakot akkor hozták létre, amikor Székely Gábor tanár úr volt a rektor, és szerettek volna egy olyan osztályt indítani, ahol színészképzés folyik, emelt szintű zenés képzéssel párosítva.  Alapvetően olyan művészeket szerettek volna képezni, akik elsősorban színészként állják meg a helyüket, a zenei képzésben pedig megpróbáltak egy kis betekintést adni a diákoknak mindenféle stílusba és műfajba. Ladányi Andrea volt akkor a mozgás tanszék vezetője, rengeteg táncot tanultunk, a zenében pedig a gyerekdaloknál kezdtük, és a népdalokon keresztül gyakorlatilag mindenféle műfajjal foglalkoztunk egy kicsit. Énekeltünk dzsessz-sztenderdeket, barokk dalokat, operaáriákat, volt LGT-koncertünk, Gershwin-dalokból egy zenés vizsgánk tánccal és jelenetekkel együtt, operettvizsgánk, aztán végzősként bemutattuk A varázsfuvolát, amit az egyetem után is játszottunk a Merlinben, valamint a Nemzeti Színházban. Volt hangszeres oktatás, kreatív zenei gyakorlat Sáry Laci bácsival, tanultunk kórusműveket is, tehát elég széleskörű zenei képzést kaptunk.

Tarjányi Tamás

Tarjányi Tamás

– A Zeneakadémián, aztán Bécsben folytattad a tanulmányaidat. Mennyire különböző ezen a két helyen zenét, éneket tanulni?

– Szívesen befejeztem volna az alapképzést Budapesten, ahol Gombai-Nagy Magda volt a tanárom, de az már költségtérítéses lett volna, amit nem tudtam kifizetni. Így jött az ötlet, hogy felvételizzek a Bécsi Zeneakadémiára (Universität für Musik und darstellende Kunst Wien), ahol ingyenes az oktatás minden Európai Unióból érkező diáknak. A megélhetés költségei valamennyivel magasabbak ugyan, de ez a nehézség az első évben két magyarországi alapítványnak köszönhetően megoldódott, aztán pedig két évig az egyetem ösztöndíjasa voltam. Nagyon sokat tanultam a Zeneakadémián is, és nagyon szeretem Budapestet, de talán Bécsben egy picit könnyedebb volt a légkör. Sokat számít, hogy egy olyan városban élsz, ahol nap mint nap remek koncertek és  operaelőadások vannak. Ha nem is lehet minden nap ezekre a koncertekre járni, de ez a fajta kultúra benne van a levegőben. Az egyetem is más, nincs énekvizsga-rendszer, mint Budapesten, hanem inkább koncertek vannak. Úgy érzem, hogy énektanáraim, Margit Klaushofer és Robert Holl segítségével nagyot léptem előre a Bécsben eltöltött évek alatt.

Tarjányi Tamás

Tarjányi Tamás

– Máshogy viszonyulnak hozzátok, énekesekhez, a kinti egyetemen, mint itt, Budapesten?

– Igen, azt hiszem. Nem annyira zárt közeg a bécsi, mint az itthoni, talán mert több országból jönnek a felvételizők. Bemész az egyetemre, és mindenfelé spanyol, lengyel, magyar, olasz, orosz, litván, német és természetesen osztrák egyetemistákat látsz. Jó dolog megismerkedni más kultúrákból érkezett emberekkel. Szerettem azt is, hogy kicsit szabadabban dönthettünk– nyilván az énektanárunkkal egyetértésben – arról, hogy mit tanulunk. A tanárnőm részéről mindig nagy bizalmat éreztem, és én akkor tudok jól dolgozni, ha megbíznak bennem.

– Jelenleg a Bonni Színház tagja vagy. Hogy kerültél oda?

– Már Bécsben jártam egyetemre, mikor egy ügynök érkezett hozzánk, hogy meghallgasson két szopránt az osztályunkból. Én tulajdonképpen nem voltam részese ennek a meghallgatásnak, csak annyiban, hogy egy duett erejéig engem is hallott. Ezután hívott fel engem az ügynök, hogy szívesen dolgozna velem, és egy nagylelkű támogatónak köszönhetően jutottam el az általa szervezett előéneklésekre.  Így kerültem el Bonnba, ahol az előéneklés után rögtön mondták, szívesen látnának. A Theater an der Wienben pedig, ahol Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című művében énekeltem, úgy kaptam szerepet, hogy egy egyetemi Haydn-előadásunkra eljött a színház művészeti vezetője, aki szintén elhívott egy előéneklésre, és végül megkaptam ezt a szerepet.

– Milyen feladataid vannak Bonnban?

– Amikor szó volt róla, hogy ideszerződöm, már meghívásom volt a Theater an der Wienbe, de – bár már augusztus vége óta szerződésben voltam Bonnban – elengedtek erre az előadásra. A Bonni Színházban mint pályakezdő vagyok szerződtetve, ami remek lehetőség, mert sokat fogok énekelni, nagyobb és kisebb szerepeket is. Flavióként mutatkoztam be a Normában,  aztán Händel Jephta című operájában énekelem  a címszerepet, január végén új bemutató, Almaviva gróf leszek A sevillai borbélyból, és még egy kisebb szerepem lesz a Trisztán és Izoldában is áprilisban .

A HOPPart társulat előadásában

A HOPPart társulat K. mama című előadásában (fotó: Sólymosi Attila)

– Ezek nagyon változatos stílusú művek.  Melyiket érzed közülük a legközelebb magadhoz?

– Mindeddig azt gondoltam, hogy a barokk zene áll a legtávolabb tőlem, de most, hogy a Theater an der Wienben az Odüsszeusz hazatérésében énekeltem Christophe Rousset vezényletével és a Les Talents Lyriques zenekarral, egészen más kép alakult ki bennem a korszak zenéjéről. Fantasztikusan játszanak, nagyon értenek hozzá. Monteverdi egyébként is zseniális, őt eddig is nagyon szerettem. És most, ahogy a Händel-darabot próbáltuk és bemutattuk, azt vettem észre, hogy egyre szívesebben foglalkozom barokk zenével. Mozartot is nagyon szeretem, nagy odafigyelést, pontosságot és technikai felkészültséget igényel. Amúgy nincs különösebben kedvencem. Szeretem azokat az operákat, amelyekben van mit játszani – nyilván mindegyik szerepben van, de azokra gondolok most elsősorban, amelyekben van valami plusz is: ahol lehetőség van szellemesnek lenni, vagy egy kicsit elengedni a fantáziát.

Tarjányi Tamás

Tarjányi Tamás

– Máshogy közelítesz az opera műfajához azáltal, hogy eredetileg színész voltál?

– Az, hogy színésznek tanultam, óriási előny és hátrány is egyben. Előny, mert máshogy viszonyulok egy szerephez: szeretném egészében látni, megpróbálok szövegközpontú lenni, ami egyes operák tekintetében, mint például az említett Monteverdi-darab, különösen fontos. Megpróbálom elemezni, hogy miről szól a jelenet, honnan hová jutok benne. És van egyfajta színpadi előnyöm, bizonyos helyzetekkel, szituációkkal könnyebben tudok dolgozni. A hátránya az, hogy – úgy érzem – egy picit máshogy működik az opera, mint a prózai színjátszás. Például alapvető különbség, hogy az operát nagy színházban játsszák. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor egy próbán azt kérték tőlem, hogy egy adott ponton nagyobb gesztusokkal játsszak. Rettentően elleneztem, de egyszer felültem az egyik karzatra, ráadásul nem is a legmesszebbi pontra, és láttam, mennyire picinek tűnik onnan az ember. Akkor megváltozott erről a véleményem – nem arról beszélek, hogy óriási gesztusokkal, és mindenféle pantomim-mozgással kell kísérnem az éneklést, csak egyszerűen más léptékben kell gondolkodni. Máshogy működnek a dolgok az operában, az éneklés eleve óriási koncentrációt igényel, szól egy zenekar, amit sokszor nem is hallunk jól a színpadon, tehát figyelnünk kell a karmesterre, a monitorokra, és vannak olyan pontok, amikor egy-egy pillanatra hirtelen „énekessé” változunk, mert muszáj nagyon a zenére koncentrálnunk. A prózai színjátszásban nem történik semmi, hogyha két másodperccel később mondasz el egy mondatot, legfeljebb kicsit elcsúszik a ritmusa. Ha a zenében két másodperccel később lépsz be, azt mindenki észreveszi. Ilyen szempontból mindenképp más a kettő, de ha hátrányról beszélek, azt nem úgy értem, hogy „a fene egye meg, hogy színészként végeztem”, mert ez fontos része az életemnek, egyszerűen csak van még mit tanulni az operaműfajban is. Ez is egy szakma, amit el kell sajátítani.

Tarjányi Tamás

Tarjányi Tamás

– Milyen operarendezőkkel szeretsz együtt dolgozni?

– Nagyon jó helyzetből indulok, mert remek tanáraim voltak a Színművészetin. Ez számomra elég magasra teszi a lécet, ha rendezőkről gondolkodom. Novák Eszter és Ascher Tamás voltak az osztályfőnökeim, tanított Zsótér Sándor, Mácsai Pál, Gálffy László – és még sorolhatnám. Szeretem azokat a művészeket, akik a karakter belső történéseivel is foglalkoznak. Megtörténik, hogy a rendező pusztán azért kér valamit, mert az ott éppen jól néz ki. Ezt én, hogy egészen őszinte legyek, nem tudom tolerálni, mert ha nincs oka annak, hogy a színpadon vagyok, miért vagyok ott? Ha nincs valami mondanivalóm, akkor nem kell beszélni. Mondanivaló nélkül ugyanis nem lehet kétszázszor eljátszani egy előadást. Az első öt előadásban lendületet ad, hogy új a dolog, de aztán mit csinálunk a többi százkilencvenöt estén? Azt a fajta színházat, ahol tényleg történik valami az szereplőkkel, bárhogyan, bármikor, bárhol el lehet játszani. Akár van statisztéria, hatalmas függöny, pompás jelmez, akár nincs. Az operában is elég, ha bejön valaki, aki annyira szuggesztív egyéniség, hogy egyszerűen figyelni kell rá. Nagyon szeretem azokat a rendezőket, akik a darabot, a szereplőket, a történéseket összefüggésben próbálják látni és láttatni.

– A jövőben mik a terveid, merre, hogyan szeretnéd folytatni az énekesi pályád?

– Nem tudom, nem szoktam ilyen szempontból terveket szőni, mert azt hiszem, nem véletlenül alakulnak a dolgok úgy, ahogyan. Amit majd el kell énekelnem, azt eléneklem, amit meg nem én kell, hogy elénekeljek, azt nem véletlenül nem én fogom elénekelni. A következő években ki fog derülni, eléggé szeretem-e ezt csinálni, és hogy a saját elvárásaim szerint is alkalmas vagyok-e a pályára, és persze a „pálya” is biztosan fog döntéseket hozni velem kapcsolatban. Most helyt kell állnom Bonnban, aztán meglátjuk a folytatást. Később pedig szeretnék Magyarországon élni, mert szeretem Budapestet, és nagyon hiányoznak a barátaim.

Tarjányi Tamás

Tarjányi Tamás

– Szeretném, ha zárásként összefoglalnád, hol és mit énekelsz a közeljövőben!

– Bonnban a már említett bemutatók és előadások, közben márciusban és áprilisban három előadásban énekelek Budapesten is. Ennek nagyon örülök: a Parsifalban egy kicsi szerepben az Operaházban is énekelni fogok – mindig nagy álmom volt, hogy majd az Opera színpadára léphessek. Nagyon szeretem az Operaházat, jó érzés azzal a tudattal bemenni, hogy mennyi jó és példamutató énekes végezte ott munkáját. Emellett a Don Giovanni Don Ottaviója leszek az Erkel Színházban. Egyelőre ennyi. Tennivaló van elég.

A fényképek forrása: www.tamastarjanyi.com