„Mindig, mindent akartam adni magamból” – Sólyom-Nagy Sándor

2011. december 21.

Születésnapján köszöntjük ezzel az interjúval a kiváló énekest és tanárt, és bár kerülni akartuk a múltidézést, valójában a színpadon töltött több mint négy évtized megkerülhetetlen, hiszen ez maga az életmű. Múltról, jelenről, pályájáról vall a hetvenesztendős Sólyom-Nagy Sándor. ÁDÁM TÜNDE interjúja

Sólyom-Nagy Sándor

– Újrakezdenéd?

– Újrakezdeném. És minden nehézségével együtt, csakis ezt választanám. Egészen kicsi koromtól kezdve céltudatosan mutogatni akartam magamat, nagyon erős kifejezésvágy volt bennem, verseket mondtam, szavalókörbe jártam, versenyeken indultam. A sportban nem is rossz eredménnyel – atletizáltam, és a kortársaimnál mindig fejlettebb voltam, erőteljesebb fizikummal rendelkeztem, és nagyon akartam. És a pályán is nagyon akartam. Ez néha görcsbe fulladt, ami nem jó, de nem tehetek róla: mindig, mindent akartam adni magamból.

– És ha ma kellene a pályát elkezdeni?

– Ezt nem tudom! Akkoriban én semmit nem tudtam, az Operaházat csak távolról, képekről ismertem, hiszen Siklóstól messze esett. De egy varázslatos hely volt, és nem csak az Operaház: az első ilyen templom nekem a Zeneakadémia lett, oda belépni egy vidéki gyereknek maga a csoda. Ott aztán a két év előkészítő után az öt éves főiskolát négy év alatt végeztem el: két évfolyamot egyszerre jártam, és szinte ott aludtam az iskolában, de nagyon jó volt! Utána egyenes út vezetett az Operába, itt is megérezni azt a varázslatos légkört, hangulatot… Akkor még ilyen volt ez a két épület – ma nincsenek jó hírek egyikről sem sajnos. Lehet, hogy vakon belementem volna ugyanúgy, mint akkor, és ezt a pályát választanám a mai körülmények között is, de tudva és látva a problémákat már nem biztos, hogy olyan nagyon jó lenne. Szegény, öreg Operaházunk… elment belőle egy kicsit a tartalom, hétköznapivá süllyedt. És ez megy már tizenvalahány éve. Egy-egy nagy egyéniség csak ritkán jön ide. Jönnek-jönnek, de néha évek telnek el közte. Vannak jó énekesek, de a hang, az semmi. Ami belül van, az számít! A hozzáállás, hogy minden csepp véremet odaadtam az előadásért, aztán hazamentem sántikálva… – ezt szeretném most is hallani a többiektől, hogy így dolgoznak és így akarnak, mert kintről nagyon jól néz ki: „operaénekesnek lenni ebben a Házban, és még hangom is van…” A hang, az kevés.

Falstaff, 1992 (Fotó: Mezey Béla)

– A tanítványok azért viszik tovább a stafétát?

– Sorrend nélkül mondok neveket, akik már nem ismeretlenek: Bretz Gábor, Szvétek László, Geiger Lajos, Szegedi Csaba…
Vannak problémák, vannak javítanivalók – nekem is, a síromig. De azért néha beraktam egy-egy DVD-t, CD-t… Bár amikor hazamentem az előadás után, órákig azon tépelődtem, hogy ez nem volt ma olyan jó, aztán eltelt egy év, és azt mondom, hogy ez egészen rendben van, és érzem mögötte a lelket. És ha van is benne kisebb hiba, de a szívem benne volt! Tényleg az érdekelt, hogy mindenemet odaadjam érte – és ez nem szólam és nem nagyképűség: ezért volt jó élni ezen a pályán!
Én mindent, amit csinálok, nagyon csinálom. Nagyon sokfélét nem tudok: énekelgettem, tanítottam, magam körül rendet raktam, olvasgattam, de mindent nagyon intenzíven, nagyon lassan, mert mindent ki akartam apróra élvezni. Néha nem is élvezni, hanem szenvedni, végigkínlódni, mert ezen a pályán igenis jó szenvedni, attól lesz élvezetes az egész.
Szokták kérdezni, milyen ez a pálya, de ha nem is kérdezik, kijelentjük: a világ leggyönyörűbb, legcsodálatosabb, legkeservesebb, kínokkal teli pályája, amit mi csinálunk – de ez benne a gyönyörű.

Sólyom-Nagy Sándor

– A tanításnak hogy lett vége? Elfogytak a tanítványok?

– Elfogyott a levegő körülöttünk, elfogyott a pénz. Huszonöt évet tanítottam, 1986-tól mostanáig: idén júliusban fejeztem be. A végén már csak óraadóként.
Volt olyan esetem – több is –, hogy ebből a tanulóból nem lesz semmi, aztán egyszer csak megnyílt, kulcsot találtam a lelkéhez… Voltak lányok is, de a fiúkat jobban szerettem tanítani. A teljesség igénye nélkül mondtam csak pár nevet, de néha ők viszik a vállukon az Operát. Vagy ha nem itt, akkor Szegeden, Debrecenben, Miskolcon… Valamit azért sikerült elérni ezen a fronton is.
A végére egy szem növendékem maradt, aki végül a harmadik év után diplomázott, és befejezte az ottani tanulmányait. Én meg eljöttem haza, és gondolkodom a cserebogarak halhatatlanságáról… Olvasgatnék – csak a térdfájdalmaim miatt nehezebben köt le bármi.
Szép házunk van, szép kertünk, és van négy unokám az ikerfiaimtól, a lányom pedig most végzett bölcsészként.

Rigoletto, 2004, partner: Laczó András (Fotó: Mezey Béla)

– Tanítani nem csak iskolai keretek között lehet…

– Nem, otthon nem tanítottam soha, és nem is akartam, korábban sem. Az más kérdés, hogy a nálam végzetteknek talán kulcsuk éppen nincs, de az ajtóm mindig nyitva áll előttük. Éjjel-nappal, komolyan, volt is rá példa, hogy éjjel tanultunk valamit. De gyakran fel is hívnak, hogy elvállaljak-e valamit? Tehát így foglalkozom velük, de rendszeresen órákat nem adok.

– Könyvedet olvasva az az érzésünk, hogy hihetetlen tempóban élted ezt a pályát. A fiatalokat pedig rendre óvjuk az ilyesmitől… Akkor hogy is van ez?

Rigoletto, Graz, 1985

– Sajnos ezt már vágták a fejemhez, Imola (a feleségem) is mondta, hogy „miért, te mit csináltál?” És valóban: nem sok, de volt egy-két nagyon merész dolog. Egyik nap Rotterdamban énekelni, és másnap délután megérkezni repülővel, aztán este a négyes főszerepet elénekelni a Hoffmannban… – öngyilkosság! Később aztán kezembe került annak az előadásnak a rádiófelvétele, és vállalható! Én magam is csodálkoztam, hogy tíz-húsz évvel később meghallgatom, és nem rossz…
Hollandiában nemcsak Rotterdamban jártam, más igen fontos helyeken is – és most dicsekszem: Amszterdamban Kent Naganóval énekeltem A fiú csodakürtjét a Concertgebouw-ban, most meg látom, mekkora sztár lett Kent Nagano! Álszerénység nélkül mondom: én nem lettem világsztár, még talán sztár sem. Itthon egy nagyon jó repertoárénekes voltam, jártam külföldre, felléptem jó helyeken is – ezt egy pillanatig sem tagadom, de annyira nem pedáloztam ezekért. Nem is nagyon bírtam az ilyen dolgokat – kivéve a véletlenül összejött marhaságokat, amelyeket nem lett volna szabad elvállalni. Viszont hálát adok a Jóistennek, hogy mindig azt csináltam, amit szerettem, egész életemben azzal foglalkoztam, ami nem munkát jelentett, hanem a hobbim volt. Egyszóval: boldog voltam.

– Teljesen múlt időben beszélünk?

– Igen. Már nem tanítok, nem énekelek. Hívtak ide-oda, de sajnos nem is nagyon tudok menni. A sokadik térdműtét után is súlyos fájdalmaim vannak, ez nem könnyíti meg az életemet.
A pályámon túl vagyok. És az igazság az, hogy sosem voltam féltékeny a kollégákra – csak a nőkre! Gyönyörű dolgokat énekelhettem, és a szerepeimmel nagyon meg vagyok elégedve, csak a teljesítményeimmel nem annyira. Úgy sosem mentem haza, hogy „ez most hú, de jó volt”, de úgy igen, mint akit agyonvertek, mert mindenemet kiadtam, és ilyenkor kiürül az ember lelke. De aztán újra feltöltődik, és még gazdagabb lesz.

Hans Sachs (Fotó: Mezey Béla)

– Szokták mondani, hogy bizonyos szerepeket nem szabad túl korán elénekelni, ilyen a Scarpia is: talán voltál már huszonöt, amikor először alakítottad. Nem lehet – és itt már a tanárt is kérdezem –, hogy nincs erre igazából kánon, és mindenkinél más a korai vagy az időben jött szerep?

Don Pasquale, 2006, partner: Keszei Bori (Fotó: Éder Vera)

– 1966. december 21-én töltöttem be a huszonötöt, és hét nap múlva, december 28-án énekeltem először Orosz Júliával, Juan Oncinával.
Nem tudtam ellenállni a szerepnek. És mint utaltam rá, én mindig érettebb voltam fizikailag (talán lelkileg is) a kortársaimnál. De hogy én lehettem volna Róma legrettegettebb rendőrfőnöke huszonöt évesen, azt nem nagyon hiszem. Azt mondták – Mikó András és Lukács Miklós is –, hogy rendben volt, és élveztem már akkor is minden percét. Puccini azért elég pontosan odaírja, hogy mikor mit kell csinálni – azt betartottam, de ez még kevés: éltem is közben a szerepet.
Aztán később volt egy híres előadás: Leonie Rysanekkel az Erkel Színházban. A csilláron is lógtak, és tényleg remekül alakította Toscát. Ott az a gyilkossági jelenet! Az ő kérésére rengeteget gyakoroltuk azt a szúrást, hogy olyan legyen, ritmikailag is passzoljon a zenéhez. Azt mondom, hogy a nagy művésznél – és most Rysanekről beszélek, meg persze minden nagy művészről – a százezerszer begyakorolt, apróra beültetett, fixált, de aztán érzésekkel megtöltött műveletek adják azt az érzést, hogy így természetes, hogy „ez most olyan volt!”. Ezeket nem lehet ám hirtelen kitalálni. Vannak improvizációk is persze, de a legnagyobb jeleneteket halálosan be kell gyakorolni, aztán olyanná tenni, mintha ott találtuk volna ki.

– És a Rigolettót is elénekelted még negyven alatt… És még hány éven át?

– Először 1976 szeptemberében, a csepeli munkásotthonból közvetítették még koncertszerűen, és a kottában nem szerepelő magasságok nélkül énekeltem – később persze rájöttem, hogy anélkül nem jó… Aztán majdnem harminc éven át, külföldön is sokat, és itthon 2005-ig, még a mostani rendezésben is alakítottam.

Bohémélet, 1986, partnerek: Kincses Veronika, Madleyn Renée, Luciano Pavarotti, Polgár László

– Mennyit változott a szerep az évtizedek alatt – ha változott?

Rigoletto, 2005 (Fotó: Rózsa Zsuzsanna)

– Egyszerűbb lett, mindig egyszerűbb. Kevesebb rajta a sallang, több az érzés. És még valami: Rigoletto talpnyaló, Monteronét és leányát véresen kigúnyolja, s ezért ő maga is gonosszá válik – bűnhődnie kell. Ezeknek a fontos vonásoknak határozottan jelen kell lenniök egy Rigoletto-alakításban.

– A könyvben is elemzett három abszolút kedvenc szerep megmaradt végig?

– Igen, ez a három a Rigoletto, a Jago és a Sachs volt. De igazából mind az: egy Schicchi, egy Falstaff!! Fantasztikus szerepek! Csináltam egy kis számvetést is: nyolcvanhat szerepem volt, és kétezer feletti az előadásszámom.
Szeretek élni, és az életem legnagyobb része ez volt: a színház, színház, színház…
Most már éldegélünk itthon – szép helyen lakunk, a Sashegyen, a természetvédelmi terület alatt, sok kedves állat megfordul a kertünkben: láttunk itt már rókát is, rendszeresen jönnek a mókusok, szarkák, vagy az a fránya mátyásmadár, ami gyönyörű tollazatú ugyan, de borzasztó hangja van. Pedig madárdal hamis nem lehet…

Előadásfotók: Magyar Állami Operaház, Archívum – Éder Vera, Mezey Béla, Rózsa Zsuzsanna

Hasonló bejegyzések