„…senki nem vigyáz rám, ha én nem vigyázok magamra” – Kovácsházi István

2004. május 3.

Lírai tenorunk immár tíz éve van a pályán, kiterjedt repertoárral rendelkezik és gyakran lép színpadra a MÁO-ban, mégis alig tudunk róla valamit. Ezt a hiányosságot pótolandó beszélgettünk a legfrissebb Melis-díjas énekessel eddigi pályájáról és további terveiről. ÁDÁM TÜNDE interjúja

KovácsháziI3 Kétfajta énekes létezik. Az egyik, aki zenész/énekes családból származik, és ilyen háttérrel indul, illetve a másik típus, aki saját belső indíttatásra választja ezt a pályát. Te az előbbi kategóriába tartozol. 

 Igen. Édesapám a Budapesti Operettszínház örökös tagja, és ő is szólistaként kezdte a pályáját Debrecenben. Érdekesség, hogy ő basszus, a nagyapám pedig tenor volt. Nagyapám amatőr szinten művelte az énekesi pályát, nem választotta hivatásának. Amikor édesapám az Operettszínházba került, az akkor élte a fénykorát. Honthy, Feleki, Sárdy voltak a vezető énekesek, a legendás Csárdáskirálynő-előadásban édesapám is szerepelt. Végül neki nem sikerült Pesten a szóló karrier, így kórusénekesként innen ment nyugdíjba. Én szinte ott nőttem fel az Operettszínházban. Ha tehettem, mindig bejártam, és végignéztem az összes előadást, ami létezett, nem egyszer, többször is. Meghatározó volt, hogy már akkor megéreztem a színház varázsát. Aztán, ahogy cseperedtem, kiderült, hogy nekem is az átlagosnál jobb hangi adottságaim vannak, és ezzel érdemes lenne foglalkozni. 

 Innen egyenes út vezetett volna az operett felé… 

 Vezetett volna. De először a Honvéd Férfikarhoz kerültem, és sok más pályatársamhoz hasonlóan, nekem is ez volt a Zeneakadémiám. Hála Istennek, a kórus a mai napig működik, és nagyon szurkolok, hogy fennmaradjanak, mert egy fantasztikus társaság, és nagyon jó műhelymunka folyik ott. Majd ezután én is, mint édesapám a debreceni operatársulathoz szerződtem, majd Szinetár Miklós igazgató úr hívott az Operettszínházba. Onnan két év után szerződtem az Operaházhoz. Itt a Három a kislány című Schubert-daljátékban, Schubert szerepében debütáltam az Erkel Színházban. 

Visszatértél tehát az operához. Könnyen ment? 

 Nagyon nehéz volt ide kerülnöm. Teljesen más világ az Operettszínház és az Operaház világa. Átjárás a kettő között csak egy irányban működik  gondolják ezt sokan. Vagyis, aki operettet játszik, az nehezen tud átjönni az opera világába, fordítva viszont könnyebb. Szerintem ez nem ilyen egyszerű, ennél sokkal összetettebb. Engem is onnan jött” emberként kezeltek nagyon sokáig, és hosszú éveken keresztül kellett bizonyítanom a színpadon, hogy ne az operettből jött énekes legyek, hanem saját magam miatt fogadjanak el. 

 Ebben az is benne van talán, hogy mostanában az operett nem a legnépszerűbb műfaj, és divatos lenézni. 

 Azt gondolom, mindig is divatos volt lenézni. 

 A hőskorban, a nagyszüleid idejében még nem. 

 Persze, az teljesen más volt. Sokat járom a világot operettel is és operával is, és azt tapasztalom, hogy az operett műfaját mi, magyarok nagyon-nagyon különleges módon tudjuk művelni. Van egy olyan kisugárzása a magyar operettszínészeknek, -énekeseknek, ami páratlan a világon. Az a fajta temperamentum, ahogy mi ezt játsszuk  megkockáztatom  utánozhatatlan, hiszen ez a mi vérünk, ezek a szerzők  Kálmán, Lehár stb.  magyarok voltak. Ezt mi nagyon tudjuk, értjük és kár lenne lenézni, főleg nekünk, magyaroknak, mert nagyon vevők rá Európában és a világon mindenhol. Ez egy összetett műfaj, ahol prózát kell mondani, énekelni kell, táncolni kell, színésznek kell lenni, mindent egyszerre kell csinálni. Én szívügyemnek tekintem, és nagyon szeretem, de sajnos, egyre kevesebbet művelem a műfajt. Ennek megvannak a technikai okai. 

 Ezt azt jelenti, hogy nem tesz jót a hangodnak? 

 Hosszú távon nem. Volt egy időszak, amikor párhuzamosan énekeltem operettet és operát, de tudomásul kellett venni, hogy egy Csárdáskirálynő-előadás után nem lehet tökéletesen elénekelni pl. Mozart Cosí fan tuttéjét, mert más igénybevételt kíván a hangtól egy operett-előadás. Annak ellenére, hogy én azt vallom, az operettet és az operát is ugyanazzal a hanggal kell énekelni, csak a stílus egészen más. A kettő nehezen egyeztethető össze, ezt mára már belátom. 

 De az operai szerepek között is van különbség. Más Mozartot, vagy Donizettit énekelni és megint más Verdit, vagy Puccinit. Te mindegyiket énekled egyszerre. A Momus fórumán elhangzott egy vélemény, miszerint úgy énekled Macduffot, mint Don Ottaviót. Mit szólsz ehhez? 

 Megmondom őszintén, nem olvasom a fórumot, mert általában álnéven írnak, és persze mindenhez értenek, mindent pontosan tudnak. Nagyon kevés ember vállalja a nevét, de ez egy ilyen műfaj. Persze nem akarom megkerülni a kérdést, a felvetés jogos, van igazságtartalma. Nagyon nehéz ezt összeegyeztetni, viszont azt is nagyon nehéz eldönteni, hogy egy énekes a saját hangjának a fejlődését milyen módon tudja irányítani. 

 Milyen segítsége van/lehet ebben az énekesnek? Neked ki segít? 

 Vannak erre tanárok és mesterek. Az én legfőbb tanácsadóm Kapossy Margit énektanárnő, aki a kezdetektől irányítja a pályámat. Úgy kerültem oda hozzá szűz” énekesként, hogy engem nem tanított előtte senki. Nem rontottak el, nem kellett újrakezdenem. De vannak nagyon-nagyon jó korrepetitorok, karmesterek a Házban, akiknek a szavára nagyon lehet adni. Ezeket mérlegelni kell, de a végső döntést, hogy mit vállalok el és mit nem, mindig én hozom meg. Minden énekesnek egyedi az útja, és minden énekesnek különböző módon fejlődik a hangja, akár előre, akár vissza. Azt mindig utólag tudjuk meg, hogy arra a lépcsőre fel kellett volna-e már lépni, vagy ráért volna, vagy nekem az volt a lépcső teteje. Ha előre tudhatnánk, hogy melyik szerepet kell elvállalni, az a világ legegyszerűbb dolga lenne. De nincs recept, mert a fejlődés teljesen egyedi. Aki figyelemmel kíséri az én pályámat, az látja, hogy énekelek Mozartot és Verdit és Puccinit is, és minden évben jön egy nagyobb új szerep, de nem akarok egyszerre négy-öt hatalmas szereppel megbirkózni. 

 Idén melyik volt ez a szerep? 

 A Don Giovanni, amire nagyon készültem. És több más szerepet azért nem vállaltam el, mert veszélyeztette volna a Don Giovannit. 

 Lehet nemet mondani? 

 Én mondtam nemet. Görbén néztek rám, de mondtam. 

 Kezdőként is lehet, vagy ahhoz már lenni kell valakinek”? 

 Kezdő énekes koromban, Debrecenben rögtön nemet mondtam. 

 Ezzel nem vágja el a pályáját az énekes? 

 Én itt vagyok. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Most is mondtam nemet, hiszen  és ezt őszintén gondolom  nem fog senki utánam nyúlni. Ha én valamit elvállalok, és az nem jól sikerül, vagy tönkremegy benne a hangom, akkor nem fog segíteni senki, hogy adjunk neki valami mást. Kint vagyok az utcán a következő évadban, és jöhet az új tenorista. Ezzel azt szeretném mondani, hogy senki nem vigyáz rám, ha én nem vigyázok magamra. Csak azokban a bízhatok, akiknek az útmutatását eddig is követtem és ezután is fogom. Ok egyben a legfőbb kritikusaim is. És még valami: nagyon szeretem olvasni nagy énekesek önéletrajzait  rengeteget lehet belőle tanulni. 

 Van példaképed? Akár mai, akár a régiek közül valaki? 

 Már említettem, szerintem minden énekes útja teljesen egyéni. Nem biztos, hogy ugyanaz az út nekem is jó lenne, amin a példaképem járt vagy jár. Éppen ezért, azt mondom, akik egy életet eltöltenek ezen a pályán, azok mind lehetnek példaképek valamiért. 

 A beosztásokat lehet befolyásolni? Hogy milyen szerepeket énekelsz egymás után, vagy hogy mennyi idő jut két előadás között pihenésre? 

 Nehéz. Sokszor van úgy, hogy az ember énekel Verdit, akkor hosszabb időnek kell eltelnie, hogy utána tudjon Mozartot énekelni. Vannak helyzetek, amikor nem lehet nemet mondani. Van olyan, hogy szinte semmit nem csinálok két-három hétig, aztán egy héten három előadást kell énekelnem. De sokkal jobb az, ha folyamatos edzésben vagyunk, mintha havonta énekelnénk egy előadást, vagy félévente ötöt. Pihenni viszont kell. Ezt is egy életrajzban olvastam, és nagyon megszívlelendő: minden évben le kell állni három hetet, de inkább egy hónapot, és pihenni kell, nem elvállalni semmit, még egy koncertet sem. 

 Ezt nyáron érdemes, gondolom. 

 Igen, hiszen nálunk ilyenkor van szünet. Persze ez lehetne az év bármely hónapja, a lényeg, hogy történjen meg. Nagyon sokat dolgoznak a hangszalagok év közben, kell nekik is a regenerálódás. Én egyszer nem tudtam megtenni ezt a pályám elején. Úgy alakultak a dolgok, hogy nem tudtam pihenni. A következő évadot nagyon nehezen tudtam végigénekelni. Azóta minden évben leállok. Emiatt már sok fellépést le kellett mondanom, most is egy Don Pasquale-produkciót, mert nem fér bele. Egyelőre úgy látom, hogy tudom tartani, hogy ésszel osszam be magamnak azokat a lépcsőfokokat, amiről beszéltem. Aztán majd a jövő eldönti. 

 Apropó, jövő: merre tovább? Bővíted még a repertoárodat? 

 Természetesen, de nem csak rajtam múlik ez. Egy énekesnek mindig nagyon nagy kihívás a következő feladat, hogy új szerepben méresse meg magát. Elsősorban a színházak vezetőin múlik, akik a szerepeket osztják, hogy látnak-e bennem fantáziát. A következő évadban például lesz egy nagy szerep, amire készülök, de le is vesznek négy előadást műsorról, amit nagyon sajnálok. 

 Lehet tudni, hogy mi lesz ez a szerep? 

 Igen, lehet tudni. A Bohéméletben Rodolfót fogom énekelni, a tervek szerint. Ez teljesen új szerep. A Pillangó volt az első Puccini, most fogok május elején a Gianni Schicchi Rinucciójaként bemutatkozni. 

 A nyáron Rigoletto-premier lesz… 

 Én abban nem fogok szerepelni. 

 Később sem, ha bekerül a Házba? 

 De később igen, először elutazunk a Házzal Japánba, majd tavasszal játsszuk itthon. 

 Hogy állsz a koncertekkel? Belefér még az idődbe? És szívesen koncertezel, vagy inkább színpad és jelmez? 

 Nagyon keveset koncertezem. Nagyon szeretem a színpadot, én ott érzem magam jobban. A koncertélet az egy teljesen más élet, azt is meg kell tanulni. Sok koncerten énekeltem már, közel nem annyit, mint más kollégák. Például nemrégiben volt egy fellépés a MÁV Szimfonikusokkal, Puccini Messa di Gloriája. Vannak felkérések a következő évadra is, de sok ütközik az operai előadásaimmal, így eleve keveset tudok elvállalni. 

 Külföldre nem szerettél volna menni? 

 De igen, volt egy idő, amikor nagyon el akartam menni, hogy külföldön tanuljam meg az operajátszást. Elmentem meghallgatásokra, jöttek ajánlatok, de nem voltak kedvezőek. Aztán megszületett az első, majd a második gyermek, és most már nehezebben dönti el az ember, hogy elszerződjön külföldre. Vendégként elénekelni egy-egy szerepet, az kihívás, és jó dolog, de nehéz megkapni ezeket a felkéréseket. Azáltal, hogy a határok kinyílnak, nem biztos, hogy könnyebb lesz szerződéseket kapni. Ne felejtsük el, nemcsak mi mehetünk szabadabban, hanem mások is, arról nem is beszélek, hogy hozzánk is rengeteg kiváló külföldi énekes fog kopogtatni egy-egy szerepre. Mindent összevetve így is sokat vagyok távol, például ez lesz az első karácsony, amit itthon töltök, mióta megszülettek a gyerekek. Fontos, hogy minél több időt töltsek a gyerekeimmel, a párommal, mert nekem a család a legfőbb támaszom. Biztos, hogy nem tartanék itt, ha nem kaptam volna tőlük nyugodt hátteret. Ezt a pályát rendezetlen körülmények között nagyon nehéz csinálni. 

 A gyerekek is követik majd a papát? 

 Nem tudom. Nem gördítek akadályt elé, de nem is adok külön segítséget. Azt gondolom, az az igazi, ha a gyerek túl tudja nőni a szülőjét, különben az ő élete keserű lesz. Szeretném, ha zenét tanulnának, de ezt is lehet különböző szinten művelni, nem feltétlenül hivatásszerűen. 

 A te életedből sem maradt ki a hangszertanulás. Miért, hogyan kezdtél gitározni? 

 Ez még azelőtt volt, hogy énekléssel kezdtem volna foglalkozni. Kamaszként, 14-15 évesen a gitárban találtam menedéket. Sokat tanultam magamtól, és jártam gitárórákra is. Nagyon élveztem, hogy tudom magamat kísérni, és így énekelni. Egy építőtáborban ismertem meg egy nagyon kedves barátomat, aki ott énekelt, gitározott. Így kaptam kedvet hozzá. Megtanultam a régi nosztalgiaszámokat, és én is énekeltem. Baráti társaságban még most is elővesszük néha-néha a gitárt és ezeket a dalokat. A mai napig imádom ezeket a zenéket: a Beatlest, a rockot, a bluest. 

 Ezek szerint nem válogatsz a különféle zenei stílusok között. 

 Nálam a kocsiban nem mindig a Bartók Rádió szól. Nem biztos, hogy egy próba után még egy zongoraversenyt szeretnék meghallgatni. Nagyon szeretem például a magyar nótát is. Aki énekelt már cigányzenekarral együtt, az tudja milyen fantasztikus érzés, amikor ők kísérnek. Ez is a mi kultúránk. Imádok magyar nótát énekelni. A régiekkel rengeteg felvétel készült, minden területen: opera, operett, oratórium, magyar nóta. Azt sajnálom, és ez egy keserű pont: a mi generációnk nincs foglalkoztatva a médiában, nem készül velünk semmi. 

 Reménytelennek látod a lemezkiadás mai helyzetét? 

 Meg szokták kérdezni, hogy miért nincs még CD-m? Azért, mert most nincs arra pénzem, hogy kiadjak egy CD-t olyan minőségben, ahogy szeretném. Szponzort nehéz találni, arra a névre, hogy Kovácsházi István, nem fognak megnyílni a pénztárcák. Egy szűk réteg tudja, hogy ki vagyok én. Ezek keserűségek, mert el fog menni egy generáció, akikkel nem készül semmiféle hanganyag. 

 A képzeletbeli lemezeden esetleg nem csak opera lenne, hanem operett, vagy magyar nóta is? 

 Nehéz, mert ha ötvözném ezeket, akkor fanyalognának, mert mindhárom műfaj különböző rétegnek szólna. Ezt így nem lehet. Ha lesz CD-m, valószínűleg saját kiadásban és terjesztésben jelenik majd meg néhány felvétel. 

– A felvételeidet vissza szoktad nézni? Láttad már a Don Giovannit? 

 Még nem láttam. Vannak, akik szokták elemezni a felvételeiket. Én nem. Úgy gondolom, minden este más. Minden színházi estének szülessen meg a maga varázsa, ha ez elmúlt, és jóleső érzéssel hagyjuk el a színházat, akkor annál szebb dolog nincsen, akkor érdemes volt élni. Ha éppen erről az estéről felvétel is készül, az fantasztikus. De tudomásul kell venni, hogy mi az esték varázsában élünk, ezeknek a nagy része rögzítetlenül elszáll, és nem marad meg az utókornak. 

 Kritikákat olvasol? Érdemes ezzel foglalkozni vagy önvédelemből inkább nem? 

 Nagyon nehezet kérdezel. Minden művésznek, bármely szakmában jól esik, ha megsimogatják a fejét. De ha az ember szembesül egy-egy olyan kritikával, ami nem építő jellegű, hanem az adott művész sárba tiprására, megalázására született, akkor elgondolkodik, hogy kell-e. De azt is gondolom, hogy aki erre a pályára adja a fejét, annak vállalnia kell, hogy nem csak dicsérik, hanem szidják is. Nyilván, amikor szidják, akkor azt nagyon nehéz elviselni. Hát ki szereti, amikor szidják? Viszont inspiráló erő, hogy az ember próbáljon javítani a hibáin. Én is mindent megteszek, hogy egy-egy szerepben tökéleteset próbáljak nyújtani. Van, amikor sikerül, van, amikor nem. De mindent megteszek érte, különben nem ezt választottam volna hivatásomul. 

 Sokan idegenkednek a magyar nyelvű előadásoktól, mert nem értik a szöveget. Az érthetőség nálad adottság, vagy dolgozol/dolgoztál ezen? 

 Minden az énektechnikára vezethető vissza. Szemtelenségnek érzem a közönséggel szemben, ha nem érteni az énekelt szöveget, hiszen így nem tud teljessé válni az alakítás, s ezáltal az előadás sem. 

 Ha már alakítás: az operajátszás nem csak éneklést jelent. Van kitől színjátszást tanulni, vagy ezt is egyénileg kell kidolgozni? 

 Én azt vettem észre, hogy az Operaházban a kész énekeseket jobban kedvelik. Nekem szerencsém volt, hiszen sok évet játszottam vidéki operatársulatoknál. Ott még a mai napig van idő arra, hogy többet foglalkozzanak a kezdő énekesekkel. Gyakran előfordul, hogy kisebb szerepeket jó hangú prózai színészek énekelnek. Ok rengeteget tudnak segíteni a színjátszás tekintetében, mi pedig talán az éneklésben. Ez a kölcsönös segítség nagyon jó barátságokat is kialakít. Az Operaházban ezt nem tapasztaltam. Talán itt nagyobb a rohanás, és kevésbé figyelnek az énekesek egymásra. Természetesen  mint mindenhol  itt is vannak kivételek. Amikor megnéztem a Jenufát, az jutott eszembe, mennyire irigylem az énekeseket, hogy ilyen kiváló rendezővel dolgozhattak. Minden mozdulatukról látszott, hogy a legapróbb részletekig kidolgozottak. Nem véletlen a fantasztikus siker sem. A közönség ezt pontosan érzi, még ha nem is tudja, mitől jobb az egyik vagy a másik előadás. 

 Mennyi múlik a rendezőn? 

 Nagyon fontosnak érzem a rendező személyét egy operában. A vele történő együttműködés szárnyakat adhat egy énekesnek, de le is törheti azokat. Pontosan látni minden énekesről, hogy jól érzi-e magát a szerepében, vagy még nem sikerült azonosulnia vele. Ebben tud sokat segíteni a rendező, de hangsúlyozom, nagyon keserű perceket is tud szerezni, egy meg nem értett egyéni koncepció esetleges erőltetésével. Ilyenkor más eszközökhöz kell egy énekesnek folyamodni, hogy az előadás ne sérüljön, ami nehéz út, de sajnos erre is van példa. Számomra nagy élmény volt Kesselyák Gergővel mint rendezővel találkozni. Nagyon vitatott az általa rendezett Don Giovanni-előadás, de rég volt részem ilyen próbaidőszakban. Felkészülten érkezett minden próbára, és pontosan tudta, hogy mit szeretne látni a színpadon. Sokat beszéltünk róla, hogy Ottavio figurája milyen legyen. Semmiképpen sem szerettem volna az esetlen, bárgyú, szerencsétlen fiút játszani, mint ahogyan sokan elképzelik, alakítják, megrendezik. Szerencsémre Gergő ebben partner volt, így szerintem egy kicsit más Ottavio született, mint a megszokott. 

 Talán banális a kérdés: van szerepálmod? 

 Nem válaszolok rá, mert szerintem akkor nem teljesül. Ha elmondanám, már nem álom lenne. 

 Nemrég volt Szüle Tamás jubileuma, amikor a Don Pasqualét énekelte. Hasonló kerek évfordulóra milyen szerepet választanál? 

 Nem tudom. Erre inkább úgy válaszolok: elénekelhettem a Rigoletto mantuai hercegét – már nem volt hiába élnem. Ezt nagyon őszintén mondom. Az a szerep szinte minden tenoristának az álma, és ez nekem megadatott; persze szembesülve azzal, hogy nem engem szeret ott a közönség, mert én vagyok a negatív figura. Vagy az, hogy elénekelhettem a Faustot: egy reveláció. Csodálatos dolog bemenni este hétkor és tízkor lejönni a színpadról, hiszen ilyenkor azt érzem: enyém a világ. Fantasztikus érzés, hogy az ember egy estére azonosulni képes ezekkel a szerepekkel. 

 Akkor nem idegenkedsz a negatív hősöktől sem? 

 Életem legelső operaszerepe Debrecenben Erkel Bánk bánjának Ottója volt. Gondolj bele: első operatársulatom, első operaszerepem és rögtön egy negatív figura, egy nagyon nehéz szerep. Komoly énektechnikai tudást kíván. Nagyon küszködtem azzal a szereppel. A pályám elején nem voltam felvértezve elég színészi rutinnal, hogy tudjam, hogyan kell negatív hőst játszani. Azt az érzést is meg kell tapasztalni, milyen az, ha kimegy a színpadra az ember, és az egész nézőtér utálja  hát, nem könnyű. Többször volt úgy, hogy próba után azt mondtam, vége, én el sem kezdem ezt a pályát. Aztán a tanáraim helyre tettek. 

 Azóta nem kértek fel erre? Elvállalnád? 

 Nem hiszem, hogy gondoltak rám ebben a szerepben, habár minden lehetséges. Elgondolkodnék rajta, hiszen azóta sok minden változott, így az én hangom is. 

 Elképzelhető a fachváltás? 

 Bármi megtörténhet. 

***

Kovácsházi István (1967)

1994  debreceni Csokonai Színház
19951996  Fővárosi Operettszínház
1997 Magyar Állami Operaház
 

Díjak:

Operettfesztivál, legjobb bonviván-díj  1997
Simándy-emlékplakett  2001
Melis-díj  2003

Hasonló bejegyzések