A készülő West Side Story-előadás előtt az Anitát éneklő Kálnay Zsófiával beszélgettünk. KONDOR KATA interjúja
– Milyen lesz a készülő West Side Story-előadás? Hogyan látod te, szereplőként?
– Nagyon izgalmas lesz. Ilyen feladattal még sosem találkoztam. Fönn állunk, messze az eseményektől, a zenekartól, a karmestertől, a nézőktől, és a balettosok a beszédünkre mozognak. Szerintem nem nagyon csinált még hasonlót senki sem közülünk, a szereplők közül. Izgalmas találkozni a színészekkel is, Szabó Sipos Barnabás mint George Clooney magyar hangja… Amikor megszólal a színpadon, kapkodom a fejem, hogy melyik gyerekkori emlékem ugrik be rögtön. Az is jó, hogy ezt a produkciót fiatalok fogják látni. Meg az is, hogy musical. Minden kuriózumnak tűnik benne.
– Milyen érzés együtt dolgozni a táncosokkal?
– Az az érdekes, hogy ők ugyan tudják, mi fog elhangzani egy-egy párbeszédben, de mi nem tudjuk, mit fognak rá táncolni. Az első pár alkalommal kicsit szétcsúszott a jelenet. Szép lassan jövünk rá, hogy mikor kell kis hatásszünetet tartani, hogy meg tudják csinálni a megfelelő mozdulatot. Közvetlen interakcióban csak egyszer-kétszer vagyunk velük. Az álom-jelenetben mind együtt vagyunk, mint egy tabló. Ott a táncos partnerünk mellett, őt átkarolva állunk, aztán szép lassan kitűnnek mögülünk, és csak a túlélők maradnak benn.
– Nem most találkozol először a művel, mennyire tudod a korábbi tapasztalataidat beleépíteni az előadásba?
– A West Side Storyval 2012-ben találkoztam Szegeden, Juronics Tamás rendezésében, csak akkor nem Anitát játszottam benne, hanem a Puerto Ricó-i lányok egyikét. Ott táncolnunk is kellett, másfél hónapos salsakurzus előzte meg a bemutatót, a Kortárs Balettet, a szegedi színészeket és a szegedi operaénekeseket mind együtt bezsúfolták egy nagy balett-terembe, és ott gyakoroltunk. Majd’ meghaltunk tőle, főleg mi, táncolni kevésbé tudó énekesek, annyira fárasztó volt. Ezt itt nem tudom felhasználni, legfeljebb annyit, hogy kevesebbet kell gondolkodnom rajta, hogy vajon milyen egy Puerto Ricó-i csaj. Táncolni legfeljebb a takarásban szoktam. (nevet)
– Milyennek látod Anita karakterét?
– Látok egy sémát, amilyen lenni szokott, amit az emberek várnak, amilyen a filmben is volt. Akarnám is úgy csinálni, valamiért mégis más lesz. Azt mondták nekünk, hogy az előadás nem feltétlenül Amerikában játszódik, hanem a világon bárhol játszódhatna, akár Budapesten is. Ezért nem erőltetem az amerikai viselkedést, stílust, inkább egy mélyen érző, gondolkodó nő lesz Anita, aki elhagyta az otthonát, és itt a kitaszítottsággal, előítéletekkel találkozik. Nem tudom másként értelmezni őt, mint amilyen én vagyok, ahogy itt látom ezeket a kérdéseket Budapesten: bejövünk próbálni, körülnézünk, átérezzük, milyen lehet az otthontalanságot átélni. A szívünk szakad bele.
– Neked nem ez az első találkozásod a könnyű műfajjal, énekeltél operettben is…
– Csak egyetlen operettben! A most már húszéves Iván Sári írta az Ez történt Bécsben című operettet, majdhogynem fogadásból, tizenhét évesen. Nézett minket a szegedi konziban, és mindannyiunkat kiválasztott a karakterekre, rólunk mintázta a szereplőket. Ez a mű eredetileg a vizsgadarabunk volt, egy évre rá pedig megszületett egy nagyszínházi bemutató. Ebben László Boldizsár volt a bonviván, Nánási Helga a kishúgom, Andrejcsik István volt Lipót gróf, Vajda Júlia az anyánk, hihetetlen szereposztást raktak össze. Korábban nem szerettem az operettet, mindig csak operába jártam. Sári darabjában kényszerűségből főszereplő lettem, és természetesen megszerettem, hiszen konkrétan engem írt le benne. Vele azóta legjobb barátnők is vagyunk, így a könnyű műfajt szerintem rajta keresztül tudom továbbvinni, mert neki vérében van a nóta, az operett és a könnyebb komolyzene.
– Mennyire más egy vidéki színházban kezdeni a pályát? Szegeden már nagyon komoly szerepeket alakítottál.
– De ez lassan alakult így. Talán egy kicsit kakukktojás vagyok, mert ritka a hangfajom. Ha egy vidéki színháznak két mezzoszopránja van, és abból egy kiesik, kell a második szereposztásra valaki. Ha nincs az országban olyan, aki vidéki árfolyamon, tehát viszonylag olcsón megcsinálja, az egyetem környékén keresnek valakit. Nekem az első évben volt egy koncertem, Haydn Nelson-miséje, amit Gyüdi Sándor vezényelt a Dómban, az volt életem első zenekaros fellépése. Ő gyakorlatilag vizsgáztatott, és azt mondta, rendben, tudok zenekarral énekelni, nagy baj nem lehet. Az Armel következő produkciójában – ez volt a Francesca da Rimini – kaptam egy pici, pár mondatos szólószerepet. Aztán a West Side Story, abban Juronics Tamás is nagyon megkedvelt, így szépen lassan egyre nagyobb szerepeket kaptam. Fejlődtem tőle, hogy folyamatosan színpadon voltam, az izgalom is elmúlt lassan, egyre jobb teljesítményt nyújtottam. Utána már rám bíztak nagy szerepeket is, de ha korábban az egyik kimaradt volna, nem lenne a többi. Nagyon sokat segítettek a színház jelentős művészei, Pál Tamásra mint zenei apukámra tekintek azóta, hogy elkezdtem a pályát, Toronykői Attila mint tanárom és rendezőm olyan gyakorlati tudást adott át az elmúlt négy évben, ami most is minden előadáson tud segíteni, hogy jobb legyek.
És nagyon fontos az iskola is, a Simándy-énekverseny pont jó korban ért, pont jó korosztályban versenyeztem, és így meg tudtam nyerni. Rengeteg lehetőséget kaptam, hatalmas mázli, hogy így alakult. Korábban úgy voltam vele, hogy nekem jó a kórus is. Vidéken az is más, hogy nem számít a versengés. Rengeteget tanultam a nagyoktól. Itt Budapesten nem ülünk le mindannyian együtt a büfében, elmehetünk külön beszélgetni kis csoportokban, de Szegeden néhány évvel ezelőtt még le lehetet oda ülni, és lehetett beszélni az idősebb énekesekkel. Elmagyaráztak illedelmességgel kapcsolatos dolgokat is, miért nem hívunk be senkit az öltözőnkbe, ha ott van egy másik művész, jelmezben nem megyünk le kávézni az utcára. Budapesten sokan vagyunk, mindenki magával van elfoglalva, Szeged kicsi város, és szeretetteljesebb, családiasabb a közeg.
– Nagy váltás lehetett belecsöppenni a budapesti operajátszásba.
– Igen. De egy ideig párhuzamosan is ment a kettő. A budapesti operajátszásban különbség van a Müpa félig szcenírozott produkciói és az operaházi fixek között. Amikor az operaházi emberek elmennek valahová, akár a Müpába, hogy együtt dolgozzanak, olyan, mintha egy kis osztályközösség jönne létre, sokkal jobb a csapat, míg az Operában mindig mindenki ott van körülöttünk. Pedig nekem az emberi kapcsolatok meg a barátkozás fontos lenne. Nézem az idősebbeket, hogy ők hogy viszonyulnak a kollégáikhoz. Vajon kell-e ebből tanulni valamit? Jóban kell-e mindenkivel lenni, ki hogy kezeli a kapcsolatokat?
– Nagyon sokféle stílusú zenét énekeltél már, nagyon sokféle karaktert játszottál. Mi áll hozzád a legközelebb?
– A jellememhez Cherubino áll nagyon közel, de ezt nem tudtam addig, amíg a színpadon először el nem énekeltem. Addig menekültem tőle: ez nehéz, Mozart, szépen kell énekelni. De amint ott voltam fiúként, rögtön izgalmas lett, játékos és vagány. Amit viszont a legjobban tudok énekelni, ami idealizált, amilyen nem vagyok, de szeretem, az a Hamupipőke és többi a Rossini-mű. A vad drámai dolgok még nem értek utol, majd jönnek, és a sok agyalást abban fogom majd felhasználni.
– Érdekes, hogy épp Cherubinót említetted, hiszen a mezzoszoprán-repertoárban egyik oldalon ott vannak a nadrágszerepek, másik oldalon meg az igazán nőies nők…
– Ez néha nagyon durva. Ez a félév ilyen volt, először játszottam az Ez történt Bécsben főszereplőjét, egy nemes kisasszonyt, primadonnát – miközben életemben nem voltam primadonna, nem is akarok az lenni, nem vagyok ilyen. Utána rögtön jött a Dzsamile, a rabszolgalány, teljesen olyanná is váltam, a magánéletben is végigéltem, hogy olyan szerelmes vagyok, hogy bármit megteszek. Aztán nem is telt el egy hónap, és következett a Hoffmann meséi, amiben ugyanúgy szerelmes lányt játszottam, csak bölcsészt, aki nem mutatja a nőiességét. Utána Cherubino, közben valamikor Rosina is, és végül a sellő. Egyikből a másikba át, és olyan voltam, mint az orvostanhallgató, aki az összes betegséget érzi magán, amiről tanul, annyira beleéltem magam mindegyikbe.
– A pozitív szerepeknél még elmegy, ha beleéled magad.
– Nagyobb tragédiánál az már sem jó. (nevet) De most nem volt köztük ilyen, még a Dzsamile sem.
– A Dzsamiléban nagyon szokatlan kapcsolatot kellett eljátszanod, egy teljesen kiszolgáltatott nőt.
– Először feltettem a kérdést a rendezőnek: azt értem, hogy ez a lány nagyon szerelmes egy fiúba, mindent megtenne érte, de nem lehetséges, hogy ez az egész a Stockholm-szindróma miatt van? Azt válaszolta rá, hogy ő ezzel nem akar foglalkozni, nem a rabszolgalétet akarja benne megmutatni, hanem a mindennapi párkapcsolati eshetőségeket. Én még nem találkoztam azzal, hogy egy lány ennyire kiszolgáltassa magát egy férfi szerelmének. Ahogy Viktor Balázs fogalmazott: a lány a saját érzelmeivel frusztrálja a fiút, aki ezért tart távolságot. Még el se kezdtük a próbaidőszakot, egy hétig ezen gondolkodtam, meg beszélgettem róla. Bele kellett élnem magam, és ténylegesen jött egy ilyen érzelmi helyzet az életemben, és én is nagyon erős elutasítást váltottam ki… És tudod, milyen jól megértettem az egészet utána, miközben a színpadon játszottam? Erre a tapasztalatra szükségem volt, és sokat tanultam belőle. Ezeket vittem bele a Hoffmann meséibe is, de ott nem frusztráltam az érzéseimmel a férfit, hanem kivártam. Vajon így győzedelmeskedik a szerelem? A darabban igen. Az életben nem. (nevet) De ez mind kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, a munkának, amit végzek, van emberi tartalma. Nem csak az én vízióm. Van az a népdal: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.
– A West Side Storyt fiataloknak is fogjátok játszani, lesz az OperaKaland sorozatban. Ugyanakkor nem először játszol gyerekeknek, szerepeltél a Hamupipőkében is.
– A Hamupipőkénél kicsi nézőtér volt, csendben voltak, türelmesen nézték. Viszont van róla egy meglepő történetem. Elmentem előadás után egy barátnőmmel meginni valamit. Odajött egy srác az asztalunkhoz, és megkérdezte, én voltam-e a Hamupipőke. Azt válaszoltam, hogy igen, és visszakérdeztem: Miért, tetszett? Erre bevallotta, hogy kijöttek szünetben, mert nem bírták már. Teljesen ledöbbentem, egy egyetemista srác kifizeti a jegyet, és kimegy a felénél?
– Nem tudta, hogy mire vállalkozik.
– Nem tudta. Soha nem volt még operában, ezt is elmondta. Viszont van egy másik élményem, van Gustavo Dudamelnek egy koncertfelvétele, amelyen a Mambót játsszák, és fiatalok vannak a nézőtéren, akik tombolnak, ugrálnak, virágokat szórnak, és táncolnak. Arra vágyom, hogy ha a West Side Storyn a srácok élvezik a zenét, merjenek hangosan ünnepelni, örülni, üvölteni, sikítozni, bármit. Ők még őszinték, várhatók hangeffektek, remélem, az egész egy hatalmas buli lesz.
– Nagy szerepeket formáltál már meg, mik a további terveid?
– Erről megint van egy történetem. A Zeneakadémiára háromszor felvételiztem, de nem vettek fel, ami óriási törés volt. Az első felvételimen úgy remegett a lábam, hogy le kellett vennem a cipőmet. Amikor ugyanott a Kisteremben játszottuk a Dzsamilét, egy nagyon magas sarkú cipőt adtak, és az emberek arca előtt mászkálni nem volt benne kényelmes, ezért megkértem Viktor Balázst, hogy ne kelljen felvennem. Végül megengedte, hogy mezítláb legyek. Itt zárul be életem köre, hogy ugyanazon a színpadon, mezítláb címszerepet énekelhetek. Elég jó élmény volt, mert nem volt lámpalázam sem. Azt mondtam anyukámnak, én most már boldogan halok meg. Megvolt.
Utána volt egy hónapnyi lézengés gondolatban, közben A sevillai borbélyt meg Hoffmann meséit játszottam. Találtam egy metropolitanes felvételt a Sevillai fináléjából, olyan tempóban, amit sehol nem hallottam még. Nagyon gyors és virtuóz volt, nagyszerű énekesekkel, egészen profi. Úgy éreztem, hogy megfelelő körülmények között én is tudok ilyet, és akarok is így énekelni. Akkor legyen a következő cél a Metropolitanben egy darab Sevillai-előadás. És csak a finálé miatt.
A másik vágyam pedig az, hogy talán megpróbálnék rendezőnek tanulni, és utána operafilmet csinálni. Érdekel a dramaturgia, de az építészet is. Gyerekkoromban csak a díszletet néztem a színpadon. Nem tudnék választani ezek közül, ezért akarnék operát rendezni, mert abban minden benne van. Abba bele lehet bolondulni, hogy szerepeket énekel az ember, máshogy nem is érdemes nekiállni. „Csak úgy” csinálni nem elég. Ráadásul az múlandó. Nekem ugyan megmarad az élmény, meg annak a sok embernek, aki látta, de aki nem, annak fogalma sincs róla, hogy dolgoztam-e életemben bármit. Ez is frusztrál egy kicsit. Meg a körülöttünk lévő helyzet, a világ sorsa is foglalkoztat. Remélem, tudok értéket teremteni.
– Mely rendezők munkáit szereted?
– Mostanában többen nagyon nagy hatással vannak rám. Alföldi Róbert Varázsfuvola-előadása – abban benne is lettem volna, de végül nézni is imádtam, megmozdította az agyamat. Jó volt megérteni a viszonyokat és a mostani világot. Egy-két fiatal rendező munkáját is szeretem, a benne lévő energia, összpontosítás miatt. Például ilyen Kovács D. Dániel Heilbronni Katica-előadása, ami a POSZTra ment. Ők színházi emberek, és nagyon emberi, amit alkotnak. Operaszínpadon nincs olyan mélyen kidolgozva a produkció, a jellemek, nem törődnek annyira estéről estére az előadással. Amikor megnéztem a Petra von Kantot, A sárga hercegnőt is rendező Székely Kriszta darabját a Katonában, Kriszta azt mondta róla, hogy a színészek pontról pontra tudják, hogy ki mikor mozdul, hogyan néz és így tovább. Ezt meg lehet csinálni egy operában is. Sokat kapok a prózai színháztól mostanában, elgondolkodtató dolgokat. És vannak nagyszerű operarendezők is – Kovalik Balázzsal például életemben nem találkoztam, de megveszek érte, hogy csak egyszer dolgozhassak vele.
Fotó: Kálnay Csilla, Nagy Attila / Magyar Állami Operaház, Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház, Szegedi Nemzeti Színház