Realizmus mindenekfelett – Tosca a Bakáts téren

2005. július 19.

Beszámoló és beszélgetés Sümegi Eszterrel és Kiss B. Atillával – ÁDÁM TÜNDE

A kápolna díszlete a templom előtt

A kápolna díszlete a templom előtt

2005. július 14., 15., 17.
Ferencvárosi Ünnepi Játékok, Bakáts tér
 

Liszt-Wagner Szimfonikus Zenekar
a Pécsi Nemzeti Színház kibővített kórusa

Floria Tosca: Sümegi Eszter
Mario Cavaradossi: Kiss B. Atilla
Báró Scarpia: Fokanov Anatolij
Cesare Angelotti: Gurbán János
Sekrestyés: Kincses Károly
Spoletta: Pataki Antal
Sciarrone: Hábetler András
Börtönőr: Rubind Péter
Pásztor: Lukácsi Enikő

Jelmez: Kemenes Fanni
Díszlettervező és rendező: Koltay Gábor
vez.: Kaposi Gergely

 

PUCCINI: Tosca 

Koltay Gábor nem kockáztatott sokat az idei Ferencvárosi Ünnepi Játékokkal. Közönségkedvenc opera, válogatott szólistákkal – biztos siker. 

Jó néhány rendezőnek van saját védjegye, olyan elem, amelyet biztosan beledolgoz a produkcióba. Koltay a gyertyákat szereti. Ezzel most nincs baj, a Toscában elférnek, végül is kápolnában kezdődik, 1800-at írunk… Viszont a rendező mindent eredetiben szeret színre vinni, gondja van rá, hogy a ministránsok valódiak legyenek – és igaziak a gyertyák is. Kicsit sok van belőlük, és kicsit fúj a szél, így aztán nemcsak Tosca szíve lángol a szerelmi kettősben, hanem a virágcsokor is. A Madonna-szobor épségét megőrzendő előbb Cavaradossi kezd tűzoltásba, és innentől kissé komikussá válik a kettős, de a koronát mégis az teszi fel, amikor a sekrestyés rohan be oltani az újraéledő tüzet. A következő előadáson az ember már aggódik, de most nincs baj. Ezzel együtt is érdekes, hogy milyen tűzvédelmi előírások vonatkozhatnak a produkcióra, mert a több tucat égő gyertya állandó veszélyforrás. 

A "festőműhely"

A “festőműhely”

Nem csak gyertyákból áll a díszlet: igen gazdag a felhozatal, lényegében az Operaház minden használható díszletelemét beépítették. Tágas, (talán túlságosan is) széles színpadot látunk: középen a templomkapu jelképezi a kápolnát, ez lesz az első felvonás színhelye. Jobbra a Farnese-palota, Scarpia birodalma. Balra börtöncella, felette a bástya, onnan ugrik majd Tosca. Az elhelyezés demokratikus: a jobb szélen ülő nézők élvezhetik a második felvonást, a bal oldalon ülők pedig a harmadikat. 

A rendezés abból indult ki, hogy egy olasz nyelvű előadást kell érthetően tálalni egy fesztiválközönségnek, amelyik nem feltétlenül ismeri töviről hegyire a darabot – felirat híján a szereplőknek el kell játszaniuk, hogy miről énekelnek. Azt hiszem, az Operaházban a fejünket fognánk az ilyen didaktikus megoldásoktól – csak egyetlen példa: Angelotti felmutatja a meglelt kulcsot: Ecco la chiave!, de később a női ruhát is látjuk, ezt szerencsére nem próbálja fel, alapvető méretproblémák miatt amúgy sem sikerülne. 

Itt többnyire elmegy ez a cselekményvezetés, legalábbis követhetővé teszi a történetet. 

Persze így sem értjük, mit keresnek a kápolnában a svájci gárdisták, miért menetelnek díszlépésben fel-alá, értelmes cél nélkül? Miért kell a kápolnába és az Angyalvárba ennyi tuja? Ismeretlen okból Cavaradossi két képet is fest egyszerre, Angelotti pedig jelentős energiabefektetéssel megkeresi a kulcsot, hogy aztán a legfeljebb térdig érő kaput kinyithassa vele. A sekrestyés többet iszik, mint énekel, de alkoholista a börtönőr is. A tökéletes valódiságra törekvés szellemében a pásztorfiú/lány mezítláb érkezik a színre, viszont nyáj már nem jutott neki – a realizmus sem határtalan… 

Farnese-palota

Farnese-palota

De a malíciát félretéve: a rendezés látványos, és szabadtéri produkciónál talán ez a legfontosabb. A drámát majd hozzák a szereplők. 

A szabadtéri előadás kellemes nyár esti kikapcsolódás, súlyos hátulütője azonban a hangosítás. Tulajdonképpen nem más történik, mint megfosztják az énekeseket a hangjuk feletti kontrolltól. Onnantól, hogy kiadnak egy hangot, rá vannak utalva a technika jóindulatára. 

Nem mindenkit szeret egyformán az erősítő. Kinél gyakrabban megy el a hang a frázis elején-végén-közepén, kinél ritkábban, de senki nem ússza meg. 

Felmerülhet a kérdés: mi szükség van ilyen szabadtéri fesztiválra, ha nem tudják megoldani rendesen a hangosítást? Három indok adódik: 

  1. Sümegi Eszter
  2. Kiss B. Atilla 
  3. Fokanov Anatolij

 Ha egy szervező ezt a három nevet írja a Tosca cím alá egy plakáton, máris nyert ügye van. 

A hangokat ismerjük, mikroport nélkül persze jobban szeretjük hallgatni, de a MÁO-ban nemigen futhatunk bele ebbe a szereposztásba. És amikor a technika is úgy akarja, jön egy olyan Te Deum, Vissi d’arte vagy Levélária, amiért már érdemes volt aznap is felkelni. 

Az Angyalvár díszlete

Az Angyalvár díszlete

És van szerelmi kettős (immáron tűz nélkül), amely tökéletesen festi a szerelmesek érzéseit, ilyenkor gondolja az ember, hogy az opera mégiscsak nemzetközi műfaj: adott a zene és adott két hang, amelyekkel mindent ki lehet fejezni, bármilyen nyelven – ha jól bánnak velük. Ettől a szereplőgárdától persze ez a minimum elvárás – meg is felelnek neki. 

Tosca és Scarpia jelenetében benne van a félelem, az undor, a sarokba szorított áldozat haragja, kétségbeesése, indulata, de benne van a büszke nő tartása is, akinek egyetlen pillantására Scarpia kisdiák módjára indul menlevelet írni. 

A harmadik felvonás már tényleg csak javíthatatlan romantikusoknak: egy életvágytól sugárzó levélária, majd egy kettős, melyek után lehetetlen nem reménykedni a pozitív végkifejletben, még ezredszer is. Végül az utolsó ölelés a végzetes lövés előtt: mintha ők is tudnák, hogy utoljára, de mi sem akarjuk elhinni. Katarzis, és a tudat: megint többek lettünk valamivel. 

Kit érdekel már a hangosítás?  

Fokanov Anatolij, Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla

Fokanov Anatolij, Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla

***

Sümegi Eszter és Kiss B. Atilla. 

Két minden szempontból összeillő hang, két – egymást lényegében fedő – repertoár, amely arra predesztinálná őket, hogy sokkal több közös fellépésük legyen. A Toscában – két év szünet után – először állnak újra együtt színpadon.
Karrierjük is párhuzamosan fut: tavaly együtt debütáltak első Wagner-szerepükben, most párhuzamosan készülnek a következőre, bár különböző darabokban (Mesterdalnokok, illetve A walkür); és más térben, de közel egy időben éneklik majd életük első Traviatáját – mindketten több nagy drámai szerep után ismerkednek egy korai, líraibb Verdi-szereppel.
 

Ez adta az ötletet, hogy egyszerre kérdezzük őket éppen aktuális dolgaikról. 

A hőstenor kifejezés újabb jelentésárnyalattal gazdagodott ezen a főpróbán. Kiss B. Atilla a tűzoltás után, két felvonás között válaszolt kérdéseinkre. 

– A Toscában utoljára két éve láthattunk itthon, és külföldön sem énekelted azóta. Mi történik egy szereppel, ha sokáig nem énekled? Közben azért foglalkozol vele? 

   – A Tosca olyan darab, amelynek részleteit szokás énekelni koncerteken. Volt erre lehetőség, tavaly például Cecilia Gasdiával a Szegedi Szabadtérin énekeltem egy jelentős részét. Ilyenkor elő kell venni, és kell vele egy kicsit foglalkozni. Persze egy felújítás előtt azért néhány korrepetíció mindig ráfér a szerepre. 

– Könnyebb így beállni egy új rendezésbe, hogy nem olyan friss benned az operaházi? 

-Sajnos, a próbáink jelentős részét elmosta az eső. Lehet, hogy ezért, de az is lehet, hogy így szokta: Koltay Gábor rendező nagyon tisztelte a korábbi tapasztalataimból szerzett szándékokat, így aztán szabadon tudtam építkezni az adott színpadi terekben. 

– Mostani partnereddel, Sümegi Eszterrel sok közös vonást mutat a pályátok, véletlenül éppen Traviatára készültök mindketten… 

– A magam részéről elmondhatom, hogy régi kedves vágyam teljesül az Alfredóval. Egyik nap, miközben az Operaházban az Alfredót tanultam, hallom, hogy Eszter Violettát próbálja. Bekopogtam, és összeénekeltük a közös részeket. Nagyon jólesett, és megegyeztünk abban, hogy – bár öt évvel ezelőtt is megtehettük volna – módját találjuk, hogy együtt elénekeljük a Traviatát.
Eszter nekem egy nagyon jó partnerem. Muzsikus-énekesi szempontból nagyon inspirál. Sajnos, nem voltunk még annyit együtt színpadon, hogy az a fajta professzionális metakommunikáció kialakuljon közöttünk, hogy akár egymásnak háttal, behunyt szemmel is megérezzük egymás rezdüléseit.
De úgy érzem, már ezzel a Tosca-produkcióval is közelebb kerültünk a célhoz.
 

– Még soha nem énekelted Alfredót, ugye? 

– Egészében még soha. De mint a Toscából, a Traviatából is szokás részleteket énekelni koncerteken, gálákon. Valahogy azt hittem, hogy már tudom a szerepet, azonban az egészet megismerve rájöttem, hogy jelentősebb, mint gondoltam. Bár Violetta árnyékában kissé hálátlannak tűnhet, de nem szabad alábecsülni. 

– A sok “nehezebb” Verdi után mennyire könnyű a “könnyebb” Traviata? 

– Egyáltalán nem könnyű. Persze nem úgy nehéz, mint egy Radames vagy egy Don Alvaro, de nem árt rá komolyan odafigyelni. 

– Egy széria elég lesz, vagy repertoáron tartod majd Alfredót? 

– Most lesz három előadás, és persze felveszem a repertoáromba, a többit majd meglátjuk. 

– Általában lírai szerepektől szoktak a súlyosabbak felé haladni az énekesek. Te most épp fordítva csinálod. 

– Az énekes kapja a szerepeket, felkérik, kitűzik. Én nem könyökölhettem, hogy márpedig ennek most érkezett el az ideje… Bár sokszor gondolom vagy érzem úgy, de nem az én dolgom ezt eldönteni. Én állok elébe a feladatoknak. 

– Ha már feladat: előtted áll a következő Wagner-szerep. Meddig tervezed az elmélyedést a Wagner-repertoárban? 

– Nem tervezem. Ez a sajátja az én pályámnak, hogy sose tervezem, mert jönnek szembe a feladatok, és igent vagy nemet tudok rá mondani. Nem terveztem a Wagner-repertoárban való megmérettetést – jött. Most jött a Stolzingi, és nagyon remélem, hogy elég idő és lehetőség lesz rá, hogy tisztességesen bepróbáljuk, mert nagyon próbaigényes szerep, sok zene, sok szöveg, és nem egy egyszerű énekelnivaló. Tehát nem tervezem, majd meglátjuk, mit hoz az élet. A gondviselésre bízom magam. 

****

 Sümegi Eszter éjfél magasságában érkezik az öltözőbe az utolsó előadás után, és már következő szerepére készül: a Violetta-nagyáriából énekel. Még szakít ránk időt.

– Hányadik Toscát énekelted most? Számolod? 

– Egy darabig számoltam, most már nem tudom, de száz fölött van. Sokfajta rendezésben énekeltem már mindenfelé.

 Volt ezek között olyan rendezés, amelyet nagyon szerettél, és magad is így rendezted volna? 

– Szerencsére mindig olyan rendezésekkel találkoztam, amelyek nem akarták kiszakítani a darabot a történelmi környezetéből, mert nem is lehet, hiszen az időpont, a helyszín, minden annyira kötött. Én is így rendezném: bársonyban, brokátban, korhű jelmezekkel, díszletekkel. 

– Nehéz vagy könnyű a Traviata ennyi drámai szerep után? 

– Nem könnyű. Nagyon más ez a Verdi-darab, mint a többi. Ezt Verdi a saját korába helyezte, nem a történelmi múltba, mint az Aidát, a Nabuccót, A trubadúrt, Az álarcosbált vagy akár még a Rigolettót is. Violetta hatalmas változáson megy keresztül, amikor az erkölcsi mélységből felemelkedik azáltal, hogy életében először igazán szeret valakit. Amikor lemond róla, az életét adja érte. Ezt a szerelmet akkor veszi, kéri el tőle Germont, amikor már beteg – ehhez szerintem nincs joga. De Verdi széppé akarta tenni a végét azzal, hogy Violetta a halála előtt megbocsát neki.
Technikailag az első felvonás nekem nagy kihívás. Nem igaz, hogy csak vékony hangok tudják énekelni, énekelte ezt a szerepet Scotto és Tebaldi is. Most Tajvanon fogom énekelni, de szeretném majd itthon is valamikor.
 

– Válaszoltál a következő kérdésemre: ezek szerint úgy tervezed, hogy repertoáron tartod? 

– Abszolút. Nagyon szeretném. Ez egy karbantartó szerep – és időben jött. Ez az a szerep, amelyik karcsún tartja a hangot, nem engedi elsúlyosodni. Más oldalamról fogok bemutatkozni: itt koloratúrázni kell. Teljesen más technikai kihívás: az első felvonás nagyon magas ülésű, a középső nem annyira, az utolsó meg egészen lírai, kicsit olyan, mint amikor Mimi haldoklik. Nagyon szeretem ezt a nőalakot. De muszáj is megszeretni a figurát, amelyiknek a bőrébe bújok, különben nem lesz hiteles. 

– Tervezed előre a Wagner-szerepeidet? 

– Nem szeretném túl korán a Sieglindét. Szeretném, de mondjuk tíz év múlva. Rajongok Wagner muzsikájáért, minél többet foglalkozom vele, annál jobban szeretem. Sokat olvasok hozzá, mindig szövegkönyvvel együtt tanulom. Fiatal lány koromban nem kedveltem igazán, azt hiszem, lelkileg meg kell érni hozzá, és bizonyos szerepeket el kell énekelni előtte. Ahogyan nem lehet Aidával, Turandottal, Améliával sem pályát kezdeni – megvannak a lépcsők, fokozatok, egyik szerep épül a másikra. Megvannak a lépcsőfokok Wagnerhez is. Nem más technikával kell énekelni, hanem szövegcentrikusan. Wagner tele van mély érzésekkel, csupa emberi dolgot mutat be a mitológián keresztül. A Ring végső kicsengése, hogy az ember elbukik, de a szeretet örök.

– Mikor lesz ez A walkür? 

– Áprilisban éneklem majd Gerhildét a párizsi Chatelet-ban, Robert Wilson ultramodern rendezésében. Pazar szereposztás lesz: Kurt Rydl, Peter Seiffert, Linda Watson, Placido Domingo, Sergei Leiferkus – a legnagyobbak, akik ma énekelnek Bayreuthban. Örülök neki, hogy egy ilyen szereposztásba bekerülhetek. Október 21-én lesz a premier, és a Mezzo TV élőben közvetíti majd. Az egész Ringet megrendezik, 2006. március-áprilisra lesz kész az egész ciklus.

Egyelőre – úgy gondolom -, Nornát, a walkür-lányt, vagy az egyik rajnai sellőt énekelhetem a Ringben, nem Brünhildét, azt talán nem is fogom soha. A könnyebb Wagner-hősnők érdekelnek: Elza, Erzsébet, Senta, Éva – ezekkel szeretnék foglalkozni.

Hasonló bejegyzések