„Puccini- és Verdi-hősnők megformálásával értem el a legnagyobb sikereimet”

Pályakép Tokody Ilonáról – 3. rész – JÁNOSI ILDIKÓ interjúja

A szegedi Turandotban Gregor Józseffel
A szegedi Turandotban Gregor Józseffel

– Operaházi tagságod első két évében még elhalmoztak kis szerepekkel, de ezek mellett már megbíztak  jelentősebb feladatokkal is, mint például az Anya Durkó Zsolt Mózesében, vagy Liú a Turandotban. A következő években pedig sorra kaptad a legszebb Puccini- és Verdi-szerepeket, de elénekelted a Bánk bán Melindáját, a Cosi Fiordiligijét, az Anyegin Tatjanáját és kortárs operákat is… 

– Első főszerepem a Mózes Anya figurája volt, 23 évesen a darab végén 75 esztendősre kellett öregednem. Liú az első Puccini-szerepem, az egyik legkedvesebb hősnőm, összenőtt velem, máig rendszeresen éneklem. Az első Verdi-szerepem A végzet hatalma Leonórája volt Szegeden, az Operában pedig A lombardok Giseldája. Mozartot nagyon szeretem, ezért örültem, amikor megkaptam Fiordiligit. Nehéz Mozartot énekelni, technikailag és előadásmódban egyaránt, de gyógyír a torokra. Mozarthoz mindig vissza kell térni, s én sokszor csak a magam gyönyörűségére veszem elő ezt a nemes zenét. Sajnos a Cosi óta sem itthon, sem külföldön nem kértek fel Mozart-operákra, mert mindenhol Puccini- és Verdi-énekesként könyveltek el.

Liúként Bándi Jánossal (Fotó: Mezey Béla)
Liúként Bándi Jánossal (Fotó: Mezey Béla)

– Nem véletlenül, hiszen Puccini- és Verdi-hősnők megformálásával érted el legnagyobb sikereidet itthon és külföldön. A pályád kezdete óta a leggyakrabban Puccinitól a Bohémélet Mimijét, a Turandot Liúját, Pillangókisasszonyt, Manon Lescaut-t, Angelica nővért, Verditől A végzet hatalma és A trubadúr Leonóráját, Aidát, az Otello Desdemonáját, a Don Carlos Erzsébetét és a Simon Boccanegra Ameliáját énekelted. Változott-e a sok év alatt a felfogásod ezekről a nőalakokról? 

– Lényegében egyik karakterről sem változott a véleményem, az alakításom mélyült. Sokkal árnyaltabbak lettek a figurák, jobban oda tudok már figyelni rájuk, mint a pályám elején, amikor gyakran még a hangi megformálás kötött le, a színészi játékra kevesebb energiám jutott. Ma már nagyobb a tudásom, a tapasztalatom, gazdagabb az eszköztáram, így egyre több színt kap minden szerepem, egyre több a mondanivalóm. A zenei karakter, ha van egy jó elképzelés, alapvetően nem változik, legfeljebb fejlődik, színesedik. A rendezések, a partnerek is változtatnak az alakításon, a jó partner inspirál. De lehet bármilyen rendezés, az egyéniségem benne van a szerepekben. Természetesen a szerepek is hatnak rám, ez oda-vissza folyamat.

Aida Domingóval Budapesten - 1987
Aida Domingóval Budapesten – 1987

Puccini hősnői egyszerűbb, hétköznapibb figurák, a ma emberéhez közelebb állnak, és a művésznek is könnyebb egy Puccini-hős bőrébe belebújnia. Verdi nőalakjai idealizáltabbak, de összetettebbek, megközelíthetetlenebbek. Nemes hősnők, tiszta jellemek, akikre fel lehet nézni, van tartásuk, méltóságuk. A Verdi-szerepeket sokkal nehezebb megközelíteni hangilag is, éneklésük sok színt, árnyalatot, leheletszerűséget kíván. Puccini éneklése közben az embert elsodorhatják a nagy érzelmek, szenvedélyek, és a zenekari hangszerelés is vastagabb, mint Verdinél. Általában Puccinit inkább verista, Verdit bel canto módon kell énekelni. Nagy ideálomtól, Scottótól tanultam, hogy verista szerepeket is fel lehet emelni a belcanto szintjére, és nem kell mindig hatalmas hangon énekelni őket. Így a mai napig próbálom a verista műveket is belcanto stílusban megszólaltatni. Puccininál persze ezt nehéz megvalósítani, hiszen az ő szerelmi kettőseiben, főleg a Manonban ott a szenvedély, az erotika, és elragadja az énekest a hév. Ilyenkor az agyammal fékezni kell a szívemet, és arra koncentrálni, hogy kifejezően, de szépen énekeljek – ahogy Gigli mondta: simogass a hangoddal! Hiszen az emberek azért jönnek az operába, hogy szép hangokat halljanak.

Butterfly Bende Zsolttal (Fotó: Mezey Béla)
Butterfly Bende Zsolttal (Fotó: Mezey Béla) 
Manon 2001-ben (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Manon 2001-ben (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

– Minden énekesnek megadatik néhány olyan szerep, amivel szinte összenő a pályája során – rólad Mimi, Liu, Desdemona, a Végzet Leonórája jut eszébe a nézőknek. A többi Puccini- és Verdi-hősnővel is könnyen tudtál azonosulni, egyéni színt hozva minden alakításodba. Manont azonban többször is visszautasítottad, mielőtt 1985-ben elvállaltad.

– Manon alakja sokáig távol állt tőlem, s amikor először felkínálták ezt a szerepet, visszaadtam, mert nem éreztem magam érettnek hozzá sem hangilag, sem színészileg. Idegen volt tőlem ez a közönséges szépség, aki még kegyetlen is – mert az kegyetlenség, amikor a 2. felvonásban tükröt tart a kitartója elé. Manon csak flörtöl a férfiakkal, nem ismeri az igazi szerelmet – eleinte Des Grieux-höz is csak fizikálisan vonzódik. Nem láttam ebben a nőben az emberi nagyságot, de aztán kerestem, és megtaláltam. Hiszen a darab végére mégiscsak beleszeret abba a fiúba, aki az életét áldozza fel érte. Ma már megvannak a Manonhoz a színészi eszközeim, és megszerettem ezt a szerepet is, de a többi hősnő közelebb áll hozzám. Egyébként Pillangókisasszonyban is van negatív vonás. Amikor Suzuki azt mondja neki, hogy kár visszavárni a férjét, mert biztos megnősült már, a földre löki, és kezet is emel rá – én játszottam olyan rendezésben is, ahol meg kellett ütnöm Suzukit. Liú régi kedvencem, külsőre gyöngéd és törékeny, de kemény nő. Turandotot az én felfogásomban nem Kalaf győzi le, hanem Liú – a szerelem erejével. Igaz, nagy árat fizet érte: az életébe kerül. Érdekes Verdi és Puccini hősnőinek a halála is. Verdinél a halál felemel, katartikus megtisztulást hoz. Puccininál a halál hétköznapi, ugyanakkor nagyon is drámai és olyan emberi, hogy belehal az is, aki énekli. Mindig vigyáznom kell, hogy ne menjenek rá az érzelmek a hangomra, hiszen sírva nem lehet elénekelni Mimi vagy Cso-cso-szán halálát. Eleinte nagyon nehezen tudtam megállni könnyek nélkül, de sok gyakorlással és persze önfegyelemmel sikerült. Egyébként is, a nézőknek kell sírniuk, nem az énekeseknek!

Manon Kelen Péterrel (Fotó: Mezey Béla)
Manon Kelen Péterrel (Fotó: Mezey Béla)

  A Végzet Leonórája után másik meghatározó és legtöbbet énekelt Verdi-szereped az Aida. 1980 márciusában, igen fiatalon debütáltál Aidaként, sokan féltettek is ettől a szereptől, hiszen addig lírai szopránként tartottak számon, Aidát viszont drámai szopránok szokták énekelni. 

Aida Berlinben
Aida Berlinben

– Valóban fiatalon, 26 évesen mutatkoztam be Aidaként. Emlékszem, majdnem elájultam, amikor Mihály András felkért a szerepre, Giuseppe Patané viszont azt mondta, nyugodtan vállaljam el, mert épp egy ilyen szopránra van írva a szerep, mint amilyen én vagyok, hiszen a szólam nagy része magas piano. Mindenki féltett, mert a drámai szerepkör felé fordultam, de a drámaiság kiskorom óta bennem volt, s a hangom karaktere is alkalmas arra, hogy drámai szoprán szerepeket énekeljek. Örülök annak, hogy a mai napig megőriztem lírai-spinto hangomat, és az idő igazolta, hogy nekem való Aida szerepe. Végigkísért a pályámon, a mai napig éneklem, igaz, a szólam nehézsége miatt régebben is és most is meggondolom, hány Aida-előadást vállalok el egy évadban. Aida az egyik legkedvesebb Verdi-hősnőm, aki számomra a hazaszeretetet és a honvágyat is jelképezi. Titokzatos, ízig-vérig nő, akinek választania kell a szerelme és a hazája között. Nem lehet leegyszerűsíteni a figuráját arra, hogy női eszközökkel hazaárulásra veszi rá Radamest. Úgy látja, hogy boldogan és szabadon csak az ő hazájában élhetnek együtt. De a sors nem adja meg ezt a lehetőséget, így már csak a halál után, fenn az égben találkoznak, és lelkeik ott egyesülnek. Az „O terra addio…” himnusza a szerelemnek. Az első, Erkel színházi fellépés óta már vagy tíz produkcióban énekeltem Aidát, többek között a szegedi Dóm téren, Bécsben, Rómában, Houstonban. Az egyik legemlékezetesebb előadás számomra az 1987-es budapesti Aida volt, amelyben Jelena Obrazcova és Plácido Domingo partnere lehettem. Nagyon szerettem a berlini  Deutsche Oper Aidáját is, ahol Ponnelle tervei alapján Götz Friedrich rendezésében játszottuk a darabot. Ebben volt a legkülönlegesebb sminkem is, tetőtől talpig szürkéskékre voltam festve, mert a különleges színpadi világítás miatt ez a szín mutatott jól.

– A Trubadúr Leonórája és Desdemona is kedves szerepeid. Sokan ezeket a hősnőket idealizált, egysíkú figuráknak tartják.

Tokody-BNagy_Trubadúr1-1982_680x887
A trubadúrban B. Nagy Jánossal (Fotó: Mezey Béla)

– Arról mindig a művész tehet, ha unalmasan énekel, vagy nem bújik bele egészen a figura bőrébe. Szerintem a Trubadúr Leonórája rendkívül izgalmas nőalak, aki sokat fejlődik a darab végéig, és képes feláldozni magát a szerelméért. Nagyon szeretem Desdemonát, aki egyáltalán nem egysíkú, hanem egy bátor és modern nő, aki a vallási-faji különbségek ellenére szerelmét választja. Élete értelmét az Otello iránti hatalmas szerelme adja, számára Otello apa, férj, szerető és barát egy személyben. Otello és Desdemona szerelme számomra az ideális szerelem, a szív és lélek igazi harmóniája. Ez a két ember teljesen összeillik szellemileg, érzelmileg, fizikálisan is, I. felvonásbeli kettősük a tökéletes szerelem csodálatos zenei megfogalmazása. Verdinek ez a legszebb szerelmi duettje, amelyben még a felhőtlen boldogság fejeződik ki, de az érzékiség is benne van. A Verdi-szerelmekben inkább a plátóiság van kiemelve, míg Puccininál az érzékiség dominál, a Tosca vagy a Manon tömény erotika. Verdinél az Álarcosbál szerelmi duettjében jelenik meg az érzékiség. Visszatérve Desdemonára, ő szinte gyermeki tisztasággal szereti Otellót, ezért sem érti a vádaskodást. Amikor a 3. felvonás végén férje a földre löki, akkor hal meg Desdemona lelkileg. A Fűzfadal érzékletesen kifejezi lelkiállapotát. A Fűzfadal egy monodráma, s amikor éneklem, úgy érzem, hogy megáll a levegő. Egy pillanat alatt megszületik az a csend, ami csodálatos.

Don Carlos (partnerek: Polgár László, Lukács Ervin, Begányi Ferenc, Budai Lívia, Mikó András, Ilosfalvy Róbert)
Don Carlos (partnerek: Polgár László, Lukács Ervin, Begányi Ferenc, Budai Lívia, Mikó András, Ilosfalvy Róbert)

 – Érdekes, hogy Toscát, ami a legtöbb szoprán álma, csak itthon és csupán néhány alkalommal énekelted. 

Bohémélet Kelen Péterrel 1991-ben (Fotó: Mezey Béla)
Bohémélet Kelen Péterrel 1991-ben (Fotó: Mezey Béla)

– A vágyálmom volt Tosca, és Nagy Viktor rendezését is nagyon szerettem. Sorban kaptam a felkéréseket Toscára külföldről is. De hangilag ez egy roppant nehéz szerep. Említettem már, Puccini-műveknél milyen könnyen elviszik a szenvedélyek az énekest, ami a hangi produkció rovására mehet. Márpedig a Tosca 2. felvonása igazi verista dráma, nem lehet csak „belcanto” énekelni. Attól féltem, hogy veszélybe kerülnek azok a szerepeim, ahol csupa finomságot kell énekelni. Úgy éreztem, ha ráállok a Toscára, rövidebb lesz az énekpályám. S akkor úgy döntöttem, inkább nem éneklem tovább – nagy áldozat volt ám ez! Az Álarcosbál Ameliájától hasonló okok miatt váltam meg, megterhelőnek éreztem a szólamot. Kicsit sajnálom, mert a figura nekem való, de a szólam egy vérbeli drámai szopránnak.

– 2006-ban a Dóm téren elénekelted a Bánk bán Melindáját, ami azért is volt meglepő, mert a pályád elején alakítottad csak a szerepet, aztán megváltál tőle. 

– Másodéves főiskolásként elénekeltem a Bánk bán második felvonását Simándy Józseffel, de a teljes szereppel csak 1978-ban találkoztam. Ekkor Moldován Stefánia kért meg – akit etalonnak tartok Melindaként -, hogy külföldi fellépései miatt vállaljak át tőle négy előadást az Operaházban. 1981-ben a tokaji fesztiválon is énekeltem Melindát, Vadas Kiss Lászlóval. 1984-ben az Operaház centenáriumi nyitóünnepségén a második felvonást adtuk elő Simándyval és Melissel. Azóta nem énekeltem a szerepet, mert úgy éreztem, nem az én fachom. Amikor 2006-ban Kesselyák Gergely felkért Melindának, gondolkodási időt kértem. S aztán megszereztem a Simándy-Moldován felvételt, majd végigvettem a szólamot. Kiderült, hogy megvan még az a magasságom, ami Melindához kell, úgyhogy örömmel elvállaltam a szerepet. Melinda szólama jót tett nekem, mert frissítette a hangom.

Melinda 2006-ban, Szegeden (Fotó: Németh György)
Melinda 2006-ban, Szegeden (Fotó: Németh György)

 – Mindent elénekeltél, amit szerettél volna, vagy van még szerepálmod? 

Az Otellóban Bándi Jánossal
Az Otellóban Bándi Jánossal

– Mindig vigyáztam arra, hogy ne tegyem tönkre a hangom, ezért gondosan megválogattam a feladataimat. Soha nem kértem szerepet, inkább visszaadtam, ha úgy éreztem, nem nekem való. Például Turandotot vagy Lady Macbethet soha nem vállaltam volna, távol állnak tőlem alkatilag és hangilag is. Wagner-szerepeket sem vállaltam, bár 1981-ben az Operaházban a Mesterdalnokok 3. felvonásának koncertszerű előadásán elénekeltem Évát, Bécsben pedig a Tündéreket is, szintén koncertszerűen. Sajnos a Mozart-szerepek elkerültek, de kárpótol, hogy koncertjeimen megszólaltathattam a legszebb Mozart-áriákat. Szívfájdalmam, hogy kimaradt az életemből Gilda, mert az egy fantasztikus szerep, nagyon közel érzem magamhoz. Szívesen vállaltam volna volna Luciát meg Normát is, de nem gondolkodtak bennem ezekben a szerepekben. Szeretném újra elénekelni a Toscát és a Simon Boccanegra Améliáját. S ami a vágyálmom: A rózsalovag Tábornagynéja. 

– Sohasem izgulsz a színpadon?

– Ha már ott vagyok, akkor soha. Előtte azonban sokat készülök az előadásokra, hogy amikor kilépek a színpadra, valóban szárnyalhassak a muzsikával, azonosulhassak a figurával, és ne a technikai megvalósítás kössön le. Mindig alig várom, hogy színpadra mehessek, az Operában sokszor nevetnek is rajtam az öltöztetők, amikor mondom nekik, hogy intézzék már el, hogy én következzem.

 (folytatjuk)

(A fotók a művésznő magángyűjteményéből valók.)