Első operaházi főszerepe, valamint a közelgő Fidelio-premier kapcsán kértük rövid interjúra a fiatal basszistát. BÓKA GÁBOR írása
– Noha bemutatkoztál már az Operaházban, mégis Pomádé király lesz az első főszereped – ráadásul rögtön különleges körülmények között: délelőtti előadáson, gyermekközönség előtt. Jelent-e ez valamiféle plusz nehézséget?
– Gyerekek előtt mindig nagyobb kihívás megfelelni, mert ők lesznek a jövő operalátogatói. Ha rossz benyomást teszünk, akkor húsz év múlva nem lesz közönségünk, ha viszont jól szerepelünk, talán lesz. Szerintem nagy felelősség a fiatalabb generációkat bevonni az opera világába: nem szabad azt hinniük, hogy ez tőlük távoli, nagyon komoly műfaj. Itt is vannak játékos darabok – szerencsére a Pomádé is ilyen, és reményeink szerint vicces is lesz az előadás. Ráadásul magyar darab, tehát a szöveget is lehet érteni, vagyis kifejezetten gyerekeknek való. Ha pusztán technikai oldalról kérdezed: speciális dolog délelőtt énekelni (nekem nem is a kedvencem, úgymond estére vagyok belőve), de ezt is meg kell tanulni. Szerencsére sok próbánk van délelőtt is, így a próbafolyamat során meg lehet szokni, hogy olyankor is el kell tudni énekelni a szerepet. Egyébként szerintem minden szerepről elmondható, hogyha már délelőtt is el tudjuk énekelni, akkor este is valószínű, menni fog.
– Fűződik gyerekkori élményed a darabhoz?
– Sajnos nem. De persze nem most találkozom vele először: a Zeneakadémia opera szakán készítettünk belőle egy keresztmetszetet, amit a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában adtunk elő, Kovalik Balázs rendezésében. Az az előadás is kifejezetten gyerekeknek készült, és ráadásul egy nap kétszer játszottuk, délelőtt tizenegykor és délután háromkor. Vagyis kétszer kellett elénekelni a szerepet, még ha nem is teljes terjedelmében.
– Egyetértesz azzal, amit sok elemző állít, hogy lényegében egyszereplős darabról van szó?
– Az tény, hogy csak nekem van benne áriám, ráadásul kettő is. De a Dani–Béni duettek legalább ennyire fontosak dramaturgiailag, és több szereplő van még, akinek a megjelenése a történetet színesebbé teszi. Egy fecske nem csinál nyarat: Pomádénak szüksége van a többi szereplőre, hiszen a velük való viszony alapján derül ki elsősorban, hogy milyen is valójában. Hogy mitől olyan Pomádé, amilyen, hogy mi is a csavar a történetben.
– Olyan véleménnyel is találkoztam már, hogy noha a szerző Pomádét karikatúrának szánta, mai füllel hallgatva szinte ő a legszimpatikusabb szereplő…
– Szerintem mindannyiunkban megvan az a fajta hajlam, hogy mást akarunk láttatni a külvilág felé, mint ami a valóság, és el is akarunk hitetni magunkról olyasmit, aminek nem vagyunk a birtokában. Mindenki ismeri ezt az érzést a hétköznapi életből – és nem is lehet úgy hozzáfogni egy szerephez, hogy valamilyen szinten ne azonosuljunk vele, hiszen másképp nem lesz hiteles. De túl a hétköznapi, személyes tapasztalatokon: ha az ember hatalomhoz jut, akkor pláne úrrá lehetnek rajta olyan tulajdonságok, amelyek normális esetben nem, s ez általában a hazugság eluralkodását jelenti. Másnak kell tűnnöm, mint amilyen vagyok, mert csak így tudom megtartani a hatalmamat. Hogy aztán egy ilyen alak szimpatikus-e vagy sem…? Én könnyen beszélek, mert nem vagyok vezető beosztásban, tehát fogalmam sincs, hogyan viselkednék ilyen helyzetben. Erkölcsi normáim szerint persze azt mondom, nem lehet így viselkedni, de ezt nehéz megítélni. Nyilván nem szimpatikus figura, de igazság szerint nem is ebből a szempontból közelítem meg a szerepet. Inkább – elsősorban a gyerekek miatt – a figura játékosságára és a helyzetkomikumok minél alaposabb kihasználására helyezem a hangsúlyt.
– Az operavizsgákon alakított szerepeid között több volt a komikus, mint a drámai, és most is egy komikus szerepben mutatkozol be. Mondhatjuk, hogy ezek közelebb állnak hozzád?
– Nem biztos, hogy ez az arány annyira egyértelmű, mert például Kecál Az eladott menyasszonyból szerintem nem komikus szerep… Ez leginkább azért van, mert (főleg basszistaként) elég fiatal vagyok még, így a súlyosabb, idősebb szerepek érthető módon egyelőre nem találtak meg. De nem is vállalnék ilyet, mert sem emberileg, sem hangilag nem tudnám őket megoldani – viszont szeretném majd őket megcsinálni tíz, tizenöt vagy húsz év múlva. Jól. Egy-egy áriavizsga persze lehetőséget ad, hogy kipróbáljam: bírok-e egy súlyosabb szerepet hanggal, illetve hogy megtapasztaljam: emberileg mit tudok mögé tenni. Ezért jól éreztem magam tavasszal, amikor Fülöp király áriáját és a Főinkvizítor-duettet énekelhettem, de a szerepet még nem tudnám fölépíteni. Az élet meghatározza a jó sorrendet: örülök, hogy komikusabb, „könnyedebb” szerepekkel kezdhetek (persze ezekben is sok nehézség van), de a későbbiekben nyitott vagyok a nagy drámai szerepekre – azt hiszem, a hangom is predesztinál erre.
– Alig egy héttel a Pomádé király premierje után máris újabb premieren énekelsz: Don Fernando leszel a Fidelióban. Hogyan lehet a kettőre egyszerre készülni?
– Nagyon örülök a miniszter szerepének: terjedelemre nem nagy, de annál jelentősebb, és ha jól csinálja meg az ember, akkor emlékezni fog rá a közönség – főleg, hogy a darab utolsó húsz percében szerepel. Hangilag nem okoz nehézséget; igaz, át kell gondolni, hogy másfajta hangadásra van szükség a két darabban, és a próbák során néha a kettőt egy napon is alkalmazni kellett – de nem terheltem le magam, próbáltam ésszel átállni egyikről a másikra. Figurálisan pedig az adja a szerep érdekességét, hogy kifejezetten fiatal embereket választottak ki rá (Bretz Gábort és engem). Kovalik Balázs, a rendező úgy képzelte el, hogy a miniszter még nincs korrumpálva, hisz a politikában, hisz abban, hogy amit csinál, az jó. Ha odamegy egy emberhez, akkor szemtől szembe kíván beszélgetni vele, és nem azért megy oda, hogy lefotóztassa magát. Őszinte karakter – miközben Pomádé ennek éppen az ellenkezője. Ezt a kettősséget is meg kell oldani egy héten belül.
– További szerepek?
– Ebben a félévben az eddigieken kívül tovább éneklem Oresztész nevelőjét az Élektrában. Februárban lesz a Mahagonny városának felemelkedése és bukása című opera premierje, amiben Alaszkafarkas Joe-t éneklem. Aztán nagyon várom Haydn Orpheusz és Eurüdiké című operájának magyarországi ősbemutatóját – Rost Andreával énekelni rögtön az első évadban nagy élménynek ígérkezik.
– Eddigi pályafutásodat vizsgálva szembetűnő, hogy nagyon más területről érkeztél az énekesi pályára…
– Valóban, nem mondhatjuk, hogy aki fizikusnak készül, az egyszer énekes lesz vagy fordítva… Én kamaszkoromtól kezdve fizikusnak készültem. A zene adott volt a családban, mivel zenészcsaládból származom, s természetesen énekelgettem is kórusokban, de eltökéltem, hogy fizikus leszek, és érettségi után egyből föl is vettek a Szegedi Egyetemre. Énekelni tanulni végül ezután kezdtem magánúton, rögtön megkérdezték, nem akarok-e énekes lenni, mert talán van hozzá adottságom. Az első reakcióm persze az volt: dehogy akarok, hiszen én fizikus leszek! Aztán mégis „megfertőződtem”, s az első diplomám megszerzése után felvételiztem a Szegedi Egyetem Zeneművészeti Karára. Emellett még folytattam fizikusi pályafutásomat, ugyanis ahol szakdolgoztam, meg voltak elégedve velem, és kérdezték, nem volna-e kedvem tovább is maradni, esetleg a doktorit megcsinálni. Voltaképpen a mai napig ott vagyok állásban, és énektanulmányaim meg a koncertezés mellett sokáig az jelentette a fix jövedelmemet, most pedig a dolgozatomat írom… Szerencsém van, a főnököm művészetkedvelő ember, és maximálisan akceptálja, hogy a kutatás mellett más elfoglaltságom is van. Nekem pedig nagyszerű, hogy van, ami az éneklés közben kikapcsol: a mai napig, ha Szegeden vagyok, egy-két napot bent töltök az intézetben, írom a dolgozatomat, kutatgatok.
– Milyen területen kutatsz?
– A fotoszintézist vizsgálom. Ez biofizikai terület: az objektum, amit vizsgálunk, élőlény, de a mérőmódszerek, meg egyáltalán az egész hozzáállás fizikusi. A két terület elég szorosan összekapcsolódik: főnököm is fizikus szakon végzett, mára viszont a biológiatudományok doktora. Én valószínűleg nem fogok idáig eljutni, de igyekszem a kutatásaimat a legjobb tudásom szerint végezni. És ha esetleg ott kell hagynom ezt az állást, akkor sem fogom elveszíteni érdeklődésemet a természettudományok iránt: ez a két foglalkozás, az énekesi és a fizikusi, most már egyformán fontos számomra. Az életem az utóbbi hetekben amúgy is a kettes szám körül forog: két szakmában dolgozom, két premierre készülök, két város (Szeged és Budapest) között ingázom – és ami a legfontosabb: rövidesen két gyermek apja leszek, mivel a feleségemmel ikreket várunk…