Christian Franzcal a Budapesti Wagner-napok előadásai előtt beszélgettünk. KONDOR KATA interjúja
– Korábban nyilatkozta, hogy német énekeseknek Wagnert választani természetes. Ön hogyan találkozott először Wagnerrel?
– Eredetileg olasz operákat szerettem volna énekelni, Verdit meg hasonlókat. Az első Wagnerem a Parsifal volt, mikor is? Hát jó régen! (nevet)
– Hány éves volt akkor?
– A húszas éveim közepén jártam.
– Mi volt a benyomása Wagner zenéjéről, mikor először találkozott vele?
– Inkább azt tudnám elmondani hogy most mit gondolok róla. Wagner műveiben sokkal nagyobb mélységek fedezhetők fel, mint Verdinél, Puccininél és a többieknél. Csodálatos harmónia van a szöveg és a zene között, és ez olyasmi, ami nagyon ritkán jelenik meg más szerzőknél.
– Többször nyilatkozta, hogy sokat szidja Wagnert. Miért?
– Én? Dehogy! Soha nem tennék ilyet! (nevet) Hát persze, hogy szidom. Egyszerűen embertelen, hogy ilyen hosszúak a darabok. Ha csak Az istenek alkonyát nézzük, minden valamire való Verdi-opera már véget ért volna, itt pedig még csak az első felvonás ment le.
– Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó Wagner-énekes legyen?
– Tudnia kell normálisan énekelni. Nincsen különleges mód, ahogy egy Wagner-énekesnek egy Puccini- vagy Mozart-énekessel szemben másképp kellene énekelnie. Mostanában egyre inkább úgy gondolják, hogy Wagnernél egy énekesnek nagyon tisztán kell artikulálni. Ebből gyakran az lesz, hogy minden szót bömbölnek, ami lehet, hogy jól hangzik, de hiányzik mögüle a szövegértelmezés.
– Említette a Wagner-művek mélységét: ezek a darabok intellektuális szempontból sem igényelnek más hozzáállást, mint a többi szerző művei?
– Nem. Minden zeneszerző megköveteli az intellektuális megközelítést, a zenét és az értelmezést tekintve is. Ha valaki Wagner-éneklést tanulni jön hozzám, rendszerint először énekel valamit a rendes hangján, aztán mikor Wagnerre kerül a sor, elmélyíti a hangját, ami egyszerűen elviselhetetlen. Miért nem éneklik az emberek Wagnert a rendes hangjukon? Szerintem nagyon fontos lenne. Az embernek nem valami kliséhez kellene igazodnia. Ha egy fiatal basszus bejön, és úgy énekel, mint Kurt (Kurt Rydl, Az istenek alkonya Hagenje), az borzasztó kínos tud lenni. Neki masszív hangja van, de sok fiatal énekesnek nincs, ezért megpróbálják megváltoztatni a hangjukat. Ez nem szokott jól elsülni.
Nekünk, énekeseknek különösen kell arra figyelnünk, hogy ne azt imitáljuk, amit korábban mástól hallottunk, de őrizkednünk kell saját magunk utánzásától is! Nem szabad mindig ugyanúgy csinálni egy szerepet, pedig bizony ez sokszor megesik. Nagyon oda kell figyelni, és ha már századszor énekli valaki Markét, akkor is úgy kell hangzania, mintha az lenne az első!
És persze az embernek át kell gondolnia, mit is énekel. Egy egyszerű példával élve, amikor Sieglinde A walkürben először lép színre, egy idegen embert lát, aki a nappaliban ül vagy fekszik. Itt sokan nagyon szépen akarnak énekelni, nekem viszont az jut eszembe, hogy egy pillanat, gondolkodjunk csak el! A nő aludni készül, bezárta már az ajtókat, aztán bejön, és hirtelen ott ül egy vadidegen! Ezt inkább úgy kéne énekelni, hogy Sieglinde – jaj! – megijed, mikor belép. Fontosak az ilyen apróságok. De ez talán nem is annyira az intellektussal függ össze, mint a beleérzéssel, hogy mi történhet a helyzetben. Ugyanez van az Aidában, mikor sok Radames az elsőtől az utolsó hangig bömböl. Ez lehet, hogy szépen hangzik, de hol van itt a szerelmes fiatalember, aki mindent megtenne a szeretett nőért? Ez a szempont egyáltalán nem érezhető, ha valaki csak a hangokat énekli ki. Unalmas. És ez az oka, hogy nem szeretem a zenét. (nevet)
– Hogyan szokott hozzákezdeni egy új szerep megtanulásához?
– A szöveg elolvasásával szoktam elkezdeni, nekem az a legfontosabb. Aztán amikor már úgy érzem, megértettem a figurát, akkor kezdek hozzá a zenei részéhez. Ez eléggé lassan és nehézkesen megy. Utána pedig megpróbálom ezt a két dolgot – szintén elég lassan – egybefűzni. A legtöbb énekes hihetetlenül gyorsan tanul – akár fél év alatt is megtanulnak egy új darabot, és képesek színpadra állni vele. Ez nekem sosem ment. Egy Siegfriedre vagy Trisztánra legalább két évet hagytam, hogy minél alaposabban megérthessem a szerepeket, és ne maradjak a felszínüknél – rendesen meg akartam merítkezni bennük. Ez arra is jó, hogy rugalmas tudjak lenni – vannak énekesek, akik úgy vannak vele, hogy a szerep így és így van, pont. Miközben ezeknek a műveknek a többsége zseniális, és az ember nagyon sokféleképpen interpretálhatja őket! Eldöntheti, hogy ma így fogom előadni, holnap viszont egy teljesen más karaktert formálok meg – mindezt ugyanabban a szerepben! Így az embernek valószínűleg nem nagyon lesz problémája a rendezővel, amíg maga a rendező is jól felkészült, és a kollégákkal is könnyű megérteni egymást.
– Tehát együtt él a karakterrel?
– Pontosan. Egyszer volt egy elég unalmas Götterdämmerung-sorozatom, nem mondom el, hogy hol. Három előadásunk volt, és hogy egy kicsit feldobjam a dolgot, mindhárom alkalommal másképp játszottam. Az elsőben Siegfried tényleg ott akarta hagyni Brünnhildét, nem is kellett a biztatás, nagyon menni akart. A másodikban egyáltalán nem akart menni, vele maradt volna, és hűséges akart lenni hozzá. Harmadszorra pedig nem lett volna szüksége varázsitalra, hogy Gutrunéba beleszeressen, mikor találkozott vele. Az egész azon múlik, hogyan viselkedik és hogyan énekel az ember. Mindenesetre elszórakoztattam magam.
– És most melyik verziót tervezi játszani?
– Az a helyzet, hogy itt nincs idő igazán sokat próbálni, ami megnehezíti az improvizációt. Ilyenkor vannak bizonyos kötöttségek, amiktől nem szerencsés eltávolodni.
– Általában igen határozottan véleményt nyilvánít a darabok színre állításával kapcsolatban. Mit gondol, mennyi újítás, átértelmezés megengedett egy darab esetében?
– Nagyon sok innovációra van szükség. Az borzasztó fontos. És itt valódi innovációra gondolok – nem arra, hogy valamilyen őrült ötletet vigyenek színpadra, ahol egy olyan történetet mesélnek el, aminek semmi köze a darabhoz. Az innováció igazából az lenne, ha úgy csinálnák a dolgokat, ahogy azt Wagner elképzelte. Üssék fel a könyvet, és értelmezzék újra! Meg kell találni benne az egyedi színeket! Hátra kellene végre hagyni a pózolást, ezek valódi karakterek, akiket a színpadon el kell játszanunk! Másképp csak egyféle típus fog megfelelni – csak a szép, karcsú és vállas énekesek, és így a közönség és egyben a kritikusok megértése is felszínesebb marad. Sokszor úgy tűnik nekem, hogy a világon egyre inkább hasonló interpretációk születnek. Minden egyre egyformább, ami probléma. Klisé klisé hátán.
Az egyik innováció például pont ez a fesztivál itt Budapesten. Üres a színpad, az emberek a játékra tudnak figyelni, és az egész le van csupaszítva: csak az ember, a kapcsolatok, a szöveg és a zene van jelen. Nincsen nagy, látványos színpadkép. Szerintem erre van szükség. És ha egyszerű környezetben helyezik a darabot, azt a pénzt, amit a színpadképre költenének, a próbaidőszakra lehetne fordítani. Akkor nem két-három hetünk lenne, hanem mondjuk hat-hét hét arra, hogy tényleg intenzíven együtt tudjunk dolgozni. Ez például remek újítás lenne.
A legnagyobb innováció pedig az volna, ha rendező és a karmester ténylegesen együtt dolgozna. Sajnos ez nem így történik a világon, a karmester a legtöbb próbán nincs jelen, hanem külön dolgozik a zenekarral. Gyakran szoktam mondani, hogy egy dalest egy apró templomban valahol vidéken sokkal több szeretettel van megtervezve és kidolgozva, mint a nagy operaelőadások. Egy dalesthez elég két ember, míg itt rengetegen veszünk részt az előadásban – és mégis milyen kevés próbánk van! Ez egyszerűen nincs rendben!
– Milyen a jó partner? Milyen emberekkel szeret együtt dolgozni?
– Jó emberekkel. Lehetőleg olyanokkal, akik nem előre gyártott elképzeléseket hoznak magukkal. Olyanokkal, akik reagálnak. Volt például egy eset – még főiskolás koromban, de ilyesmi a nagyszínpadon is előfordul – amikor a Caniót játszó énekes leszúrta Toniót, de nem hasba, mint szokták, hanem hátulról. Tonio viszont így is a hasához kapott „fájdalmában” (el is mutogatja a jelenetet). Ez persze elég extrém példa, de ha az ember másképp játssza Logét, akkor Wotannak is alkalmazkodnia kell. Szóval nyitott emberekkel szeretek együtt dolgozni. Bár ez elég ritka, de szerencsére azért vannak ilyenek. Ha az emberek igazán dolgozni akarnak, akkor találnak új színeket, figyelnek egymásra, és inspirálják is egymást.
Köszönet Balázs Juditnak, Kiricsi Karolának és Kovács Annának az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért
Fotók: Művészetek Palotája – Budapest, Posztós János