„Olyan előadás nincs, ami ne lehetne jobb” – Kertesi Ingrid

Egy énekesnő, aki az Operaház tagjaként is legalább akkora hangsúlyt fektet a dal- és oratóriuméneklésre, mint az operákra, imádja az egyházi zenét és a barokkot, szereti a szerepeit, és bár Toscát sosem énekelhet, bárhogy is szeretne, rendre nagy sikert arat kedves szerepeiben – legutóbb éppen Gildaként kápráztatta el a hazai, majd a japán közönséget. Aktualitásokról és sok minden egyébről is kérdeztük Kertesi Ingridet. ÁDÁM TÜNDE interjúja

 Kertesi– Éppen egy óbudai koncerted után beszéltük meg ezt az interjút. Kedveled a Társaskört? 

– Szeretek ott énekelni. Nagyon régóta hívnak is rendszeresen. Én is óbudai voltam sokáig, most már Törökbálinton lakom négy éve, de azért, ahol az ember nagyon sok időt eltöltött, oda kötődik – legalábbis, aki ilyen nosztalgikus típus, mint én. A Társaskörben leginkább dalokat szeretek énekelni, nem áriákat, mert a teremnek nem színpadi, hanem kamarazenei légköre van. 

– Több interjúban is említetted már, hogy a dalokat és az oratóriumokat is kedveled. Hogyan kezdődött? 

– Már a főiskolán is a kedvenc műfajom volt az oratóriuméneklés, tehát Bach, Haydn, Händel, Vivaldi, de a világi művek is, nem csak egyházi oratóriumok, kantáták, motetták. Felső tagozatos általános iskolás voltam, és már csellóztam, amikor megkaptam Kalmár Magda lemezét, amelyet a Liszt Ferenc Kamarazenekarral készített. És rongyosra hallgattam. Úgy énekelt a Magda, mint egy hegedű: belesimult az énekhang a zenekarba, mint egy hangszer. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ennyire szeretek oratóriumot énekelni. (Most pedig hihetetlen élmény vele egy öltözőben öltözni, amikor a János vitézben lépünk fel.) 

– Régóta kerestem már a szót, amivel körül lehetne írni azt, ahogyan énekelsz. Egy kolléganőd segített ki nemrég, azt mondta: éteri. 

– Én is hallottam már ezt a megfogalmazást. Jól is esik, különösen akkor érzem találónak, ha egyházi zenét vagy dalt énekelek, mert olyankor arra törekszem (és remélem, hogy tudok még ebben fejlődni), hogy hangszerszerűen énekeljek, és nem úgy, mint ahogy az operaszínpadon, mert ez teljesen más műfaj. És nem szeretem, ha valaki egy Bach-kantátát vagy egy Schubert-dalt úgy énekel, mint a Tosca imáját az operában. Annyira nem cseng össze.
Viszont amikor Gildát énekelek a színpadon, abban is vannak éteri részek – mikor még kislány. De később, amikor feláldozza magát a hercegért, akkor már nem akarok éterien énekelni. Vagy például a Luciában, ami szintén egy kedves szerepem volt, abban is vannak éteri részek, meg vannak drámai részek. De a drámai részt sem úgy képzelem el, hogy drámai hangon énekelni, hanem drámaian játszani.
 

– A drámai szoprán nem is a te fachod. 

– Az én hangfajom világosabb. Lírai szoprán, koloratúrszoprán – ezek a szerepek valók nekem. A sötétebb hangú szopránt kívánó, nagyobb hangszerelésű darabokban, egy Bohéméletben, egy Toscában én nem tudok énekelni – sajnos. Vágynék rá, hogy egy Toscát… 

– Ráéreztél, mert akartam is kérdezni, hogy van-e olyan szerep, amit nem énekelhetsz, pedig szeretnél? 

– Igen. Főiskolásként gondoltam arra, hogy a Carment nem énekelhetem soha, meg a Toscát, meg a Giocondát. De hát ez egyértelmű, mert nem olyan a hangom. Viszont minél tovább szeretnék úgy énekelni, amit nem szégyellek, ezért a szerepeimen belül olyat akarok énekelni, ami való nekem. Még talán stúdióban el lehet énekelni mélyebb dolgokat – a mikrofon miatt. De ha színpadon énekel valaki olyat, ami nem a született hangjára íródott, akkor pár év, és tönkremegy: elkezd lebegni, túlvibrál, tremolózik a hang. Érdekes, hogy vannak kollégák, akik – szinte biológiai csodaként – lírai szerepkörben indultak, és mára már drámai szerepeket énekelnek. Úgy tűnik, hogy én nem fogok tudni váltani. 

– Így is marad elég szép szerep. Azt hiszem, ha valamiért érdemes tenornak születni, akkor az a Bánk bán, és ha valamiért érdemes lírai szopránnak lenni, akkor az Melinda. 

– Nagyon szeretem. Féltem tőle egy darabig, mert mindig olyan szopránok énekelték előttem egy ideig (mert Ágai Karola még koloratúrszoprán volt), akik mélyebb színezetű szopránok. Igazából – és lehet, hogy szentségtörés, amit mondok – Erkel fantasztikusan írt kórusra, de a szólistáknak nem olyan könnyű Erkelt énekelni, mint Bellinit, vagy Donizettit. És én azt hittem, amikor a Gara Máriát tanultam, hogy ez csak nekem feszül olyan furcsán, mert sokkal könnyebb volt egy Gildát, egy Luciát vagy egy Mozart-szerepet énekelni. És akkor Geszty Szilvia, akihez kimentem az Akadémia után egy ösztöndíjjal Stuttgartba, azt mondta nekem, hogy neki is nagyon nehéz volt Erkelt énekelni, és Kalmár Magda, és más koloratúrszopránok is ugyanezt mondták: hogy nem esik jól igazából. Úgyhogy nem csak az én problémám, viszont a Melinda fantasztikus, nekem nagyon kényelmes, de két szopránra íródott. Az első felvonás egy drámaibb szoprán színű hangra, a második-harmadik felvonás pedig az én hangfajomra. Aztán belevágtam, és most már nagyon szeretem, és a saját hangomon éneklem. Van, akinek tetszik, van, akinek nem. 

– Tavaly viszont nem énekelted… 

– Nagyon hiányzott. De idén végre megint éneklem majd. Most szeretném kinyittatni a Tisza-parti jelenetet. Nagyon meg van húzva a darab, legalább három oldalt kihúztak a koloratúrákból, hogy drámaibb hangok is énekelhessék. Szerintem meg lehetne csinálni, hogy én koloratúrákkal éneklem – remélem, sikerül.
Remek opera a Bánk bán, nem is tudom, miért nem játsszák a nemzetközi színpadokon, mindenhol van már feliratozás.
 

– Be lehetne mutatni magyar énekesekkel, mint a Hunyadit Angliában. Annak lesz folytatása? 

– Nem tudom. Az angol közönségnek nagyon tetszett. A kórus angol volt, félig amatőr, először hallották a Hunyadit, és állandóan énekelték a próbák között is. Az öltöztető nénik is (akik szintén angol nyugdíjasok voltak, és társadalmi munkában dolgoztak ott) énekelgették, annyira fülbemászónak találták. A szervezők folytatásról beszéltek, de még nem hallottam róla. 

– Mennyi jött le a történetből a közönségnek? 

– Érdekelte őket a történet, megkérdezték utána a szólistáktól, hogy mi lett Szilágyi Erzsébettel, meg hogy a magyar urak között miért volt annyi ellenségeskedés? 

– És erre mit lehet mondani? 

– Eltereltem a témát, mert az angol nyelvtudásom nem volt elegendő hozzá. Olyan kollégákhoz küldtem őket, akik jobban tudnak angolul. Másrészt sajnos, tényleg igaz, hogy a magyarok között – nem is értem, hogy miért – gyakoribb a rivalizálás. Amikor még a düsseldorfi operában voltam tag, vagy más német színházakban, ahol gyakran fellépek, voltak és vannak a társulatban külföldiek (finnek, olaszok, ukránok, lengyelek stb.), akik nagyon összetartottak. Jártak együtt kirándulni, meghallgatták egymást, már a próbákon is. De a magyarok nem tartanak annyira össze – ezt tapasztaltam. Lehet, hogy nincs igazam, és örülnék is, ha másképpen lenne. 

– És itthon? 

– Ez egy olyan pálya, ahol féltékenység van, sajnos. És ami érthetetlen számomra, hogy a mezzo a tenorra, a tenor a basszusra, a basszus a szopránra féltékeny. Fachon belül még érthető lenne. De ez egy olyan exhibicionista pálya, ahol az emberek esetleg arra is féltékenyek lehetnek, hogy a kolléga kint áll egy jelentős színpadon. 

– Számomra az lenne a logikus, ha együtt dolgoznának a sikerért. 

– Én is ezt képzeltem a főiskolás éveim elején. Az Akadémia előtt úgy képzeltem, hogy öten-hatan járunk majd egy osztályba, és majd összetartunk, elmegyünk együtt ide-oda. És az első évben még úgy-ahogy voltak is erre példák, de a második évtől már a legkisebb énekvizsga-eredménykülönbségek miatt elkezdődtek az ellentétek.
Én például, ha valaki nem annyira szimpatikus, de úgy érzem, hogy tehetséges, akkor el tudok vonatkoztatni a szubjektívumomtól. És nem arra gondolok, hogy jól el tudok vele beszélgetni a büfében, hanem elismerem, hogy azért énekel jelentős pódiumokon, mert tehetséges. Akkor viszont bosszankodom, ha azt érzem, hogy valaki érdemtelenül van a pályán előtérbe tolva – és ismertségét és előnyeit nem a tehetsége, hanem egyéb tényezők segítik, mint például az, hogy hányszor jelenik meg különböző tv-show-kban, a Kiskegyedben, meg a Story Magazinban, hogy hányszor viszi sétálni a kutyáját, vagy milyen ételeket főz a legszívesebben. A média úgy meg tud ismertetni énekest, hogy sztár lehet valaki, akire azt mondjuk zenei körökben, hogy nem igazán érdemli meg. Ilyen ereje van a médiának.
 

– Feladata is lenne a médiának, hogy megismertesse a tehetséges énekeseket, a jó előadásokat, utóbbiakról kritikát is közöljön… 

– Jóleső érzés, ha az ember komolyan hozzáértő kritikákat olvashat, még akkor is, ha ez időnként személyemre megszívlelendő tanácsokat ad. Az ember ezektől fejlődik. Azonban néha lehet érezni, hogy a kritika annyira irányított, mint maga a sztárolás, ami nagyon nem jó, mert akkor a média sztárcsinálása és a szakma összefonódik, ami nemhogy segít, hanem egyenesen árt. Mindazok, akik a zenében egy kicsit is elmélyültek, és legbelül objektívek tudtak maradni, ezen interjú elolvasása közben tudni fogják, hogy kikre gondoltam pozitív és negatív előjellel. A kritika tárgya mindig az előadás, és annak szakmai és művészi foka – és nem más. Olyan előadás nincs, ami ne lehetne jobb. Én – kicsit mazochista módon – szeretem a kritikát, ha például olyan kollégától kapom, akit kritikai célból elhívok főpróbákra, házi főpróbákra, amikor még lehet segíteni. Igenis, a baráti, szakmai kritikára nagyon érzékenynek kell lenni. Lehet, hogy nem tudom minden részét megfogadni, de mindenképpen igyekszem, mert hasznosnak tartom. 

– Oscar volt az első szereped az Operában, ugye? 

– Igen. Szerencsének tartom, hogy az Oscar volt az első szerepem, ami egy nagyon hálás szerep, de technikailag nem hasonlítható egy Gildához, vagy Olympiához stb. Ennek most nagyon örülök. Mert lehet, hogy ha rögtön ilyen nehézségű szerepeket kapok, akkor ma már lebegne a hangom, vagy már nem is tudnék énekelni. 

– A nyáron volt egy Álarcosbál a Bakáts téren, amelyben szintén Oscart alakítottad. Hogy viselted azt a szokatlan hideget? Mi a nézőtéren nagyon rosszul… 

– Az Oscar még mindig vonz, az Oscart szereti a közönség, ebben a szerepben mindig lehet valami újat mutatni. Vidám, kedves szerep.
Hát a hideg! Nekem szerencsém volt, mert az Oscar nagyon fel volt öltöztetve. De még így is fáztam. Amíg nem énekeltünk, addig a hősugárzónál álltunk hátul egy sátorban. Különben is nagyon fázós vagyok, szenvedek a hidegtől. Sokszor allergiás is vagyok, van úgy, hogy bemegyek a színházba, és percenként tüsszögök. Olyankor kérdezik: hogy fogsz tudni így énekelni? De amikor kimegyek a színpadra, elmúlik… Aztán a szünetben kezdődik megint. Nagyon érdekes, úgy látszik, valamiféle koncentráció lehet a dologban, elvonódik a figyelmem.
 

– És hogy érezted magad abban a produkcióban? 

– A Bakáts tér hangulata kitűnő, az idő rövid, de a rendezés és a szervezés annál professzionálisabb. A produkciók társulatának tagjai egymást segítik, a próbák hangulata ennek megfelelő, és szinte fel sem tűnik nekünk ilyen körülmények között, hogy akár hidegben, akár kánikulában kell teljes napokat végigpróbálni. Hát ezek után érezhettem magam rosszul? 

– És az Erkelben futó új Hunyadi? Gara Máriára nem kértek fel? 

– Én számítottam rá, mivel pár hónappal azelőtt volt egy nagyon sikeres londoni bemutatkozásom ebben a szerepben, de – sajnos – nem énekeltem a felújításban. 

– Egy másik kedvenc szerepedet, a Luciát az őszi Operacsillagok gálán beugrással énekelted. 

– Igen, délután ötkor derült ki, hogy ezt a régi kedvencemet – a Lucia-duettet Miller Lajossal – is elénekelhetem Bellini Alvajáró-áriája mellett. Őszintén sajnálom, hogy levették a műsorról, mert mindig nagy sikerrel ment. Boldog lennék, ha 2-3 éven belül újra műsorra tűznék. 

– Milyen rendezéseket kedvelsz? 

– Szeretem, ha valaki megpróbál úgy játszani a színpadon (ha van elég próbalehetőség), hogy abban nincsenek rossz értelemben vett manírok. Olyan rossz azt látni, hogy az énekes csak kiáll és énekel. A legnehezebb dolgot is lehet fekve vagy térden állva énekelni. Ha az embernek elég ideje van kipróbálni, és a rendező elhiteti vele, hogy így jó, akkor azt a legmagasabb szinten, akár a prózai színészek színvonalán lehet eljátszani. 

– Közeleg a Rigoletto második, tavaszi premierje. Mit szólsz a rendezéshez? 

– Nem szívesen nyilatkozom a premier előtt, bár már a Nyári Operafesztiválon ebben a rendezésben énekeltem, és Japánban is lehetőségem volt erre. Annyit azért elmondanék, hogy remélem, a magyar közönség is olyan sikerrel fogja fogadni ezt a produkciót, mint a japán. 

– Ha már Rigoletto: Gildának a bosszúkettős végén muszáj azt a magas hangot énekelnie? 

Kertesi2– Ezt a nagyon magas tartott hangot Verdi nem írta bele, de hosszú évek óta tradíció, és szerintem a duett túlfűtöttsége meg is ihleti erre Gildát. A tradíciókról még annyit, hogy vannak jó tradíciók, és vannak, amiket nyugodtan el lehet hagyni. Ilyen tradíció például az is, hogy a francia királylány „Ó, csak ne volnék gyönge leány…” kezdetű áriájának a végén van egy a hang, ami belesimul a dallamba. De Gyurkovics Mária, akit nagyon tisztelek, kitalálta, hogy neki van egy fantasztikus magassága, hát odatett egy magas hangot. Azóta kevesen merik hanggal énekelni, mert akkor mondhatnák róluk, hogy nem tudják kiénekelni. Én ezeket azért hagyom ki, mert egyrészt pár előadásban bizonyítottam már, hogy megvan az a magasságom ehhez (a Blondéban is följebb énekelek, mint ez a hang), másrészt egyszerűen nem szép. A Luciában is van ilyen, a Lucia-Enrico-duett végén egy tartott d, amit ha kiénekel az ember, egyszerűen kilóg, kiesik a dallamból. De az is egy tradíció, és szokták énekelni, de én azt sem éneklem. Az őrülési jelenetben szép hagyományok vannak, az összeesés előtt azokat a tartott magasságokat azért éneklem, mert az indokolt. 

– Majd’ minden szereped vígopera. Nem bánod? 

– Választhattam külföldön is, hogy Konstanze vagy Blonde. És azt mondtam, hogy Blonde, mert Konstanze nekem nagyon passzív nőalak és én Blonde szerepével jobban tudok ebben a darabban azonosulni. Imádtam Zerbinettát az Ariadne Naxosban, mert az is egy kedvemre való szubrett játék, és a szerep nehézsége egyéb kihívásokat is tartalmaz. Ugyanígy viszonyulok a Rózsalovag Sophie-jához, a Szerelmi bájital Adinájához, Olympiához, a Don Pasquale Norinájához, de ugyanakkor meg nagyon jó, ha az embernek lehetősége van a drámaibb Gildát, Luciát és Melindát is énekelni. 

– 2003-ban jelent meg a legutóbbi lemezed. Milyen típusú ez a lemez? 

– Először arról beszélnék, hogy nagy meglepetés volt számomra, hogy 2001-ben megjelent egy – sajnos csak külföldön kapható – CD. Ezen a »Frauen sind was wunderbares« CD-n olyan fantasztikus világhírességekkel szerepelhettem együtt – a lemeztársaság egyéni kiválasztása alapján -, mint többek között: Elisabeth Schwarzkopf, Victoria de Los Angeles, Anneliese Rothenberger, Gundula Janowitz, Christa Ludwig.
A 2003-ban megjelent karácsonyi lemez az alkalomhoz illő Esterházy-motettarészleteket tartalmaz, amelyet Kútvölgyi Erzsébet szavalata vesz körül. Nekem mindig nagy öröm, ha hangszerként van alkalmam énekelni, ilyen volt Maros Évával (hárfa) és Geiger Györggyel (trombita) kiadott CD-knél is.
 

– Viszonylag sok lemezed jelent meg… 

– Igen, szerencsére elég sok alkalmam volt arra, hogy a hangom különböző felvételeken – úgy operában, mint oratóriumban, dalokban, vagy akár operettben is – megmaradjon. Bár, ahogy a régebbi felvételeimet meghallgatom, sokszor rájövök arra, hogy ma már sok mindent másképpen énekelnék. Másrészt azonban jó, ha az ember maga előtt látja saját változásait is. A legfontosabb számomra, hogy – mint említettem – a hangom megmaradjon hangszerszerűnek, és elkerüljem a túlzott vibrálást, amiről ugyan sokan azt hihetik, hogy ez az „igazi operaéneklés”.
Abban a pillanatban, hogy elkezdenék vibrálni vagy lebegni, akkor pánikszerűen leállnék, és próbálnék dolgozni, javítani rajta, hogy ne legyen ilyen – vagy abbahagynám.
 

– Nehéz döntés… 

– Igen, de ha kell, szükséges meghozni. Szerencsére sok zeneértő barát vesz körül, akik tudják, hogy őszintén megmondhatják a véleményüket, mert azon – saját érdekemben – nem szabad megsértődnöm, és nem is teszem. Még nem szóltak!
Ha egyszer így lesz, akkor még mindig marad nekem egy másik gyönyörű feladat: a tanítás, amely szerepben itthon és külföldön már kipróbáltam magam, és nagyon nagy élvezetet nyújtott az, hogy mindenkivel saját egyénisége és adottsága alapján foglalkozhatok, ami legalább olyan nagy kihívás, mint maga a színpad.
 

***

Kertesi Ingrid 

1986-tól a Magyar Állami Operaház magánénekese
1996-1998 Deutsche Oper am Rhein (Düsseldorf, Duisburg)

Díjak 

Lipcsei Nemzetközi Bach Énekverseny 2. helyezettje – 1984
a Gütersloh-i „Új Hangok” Énekverseny győztese – 1987
Bartók-Pásztory-díj – 1992
Juventus-díj (a Magyar Állami Operaház legjobb fiatal énekese) – 1992
Liszt Ferenc-díj – 1994
Artisjus-díj – 2000., 2004
A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze – 2001