„Nem vehetem elő a kortárs fülemet”

2017. október 4.

Kortárs operáról, kortárs zenéről és a klasszikusok kortárs voltáról is beszéltünk Dubóczky Gergellyel, aki a héten a Budapesti Operettszínházban vezényli a Kreatív Kapcsolatok című opera újabb előadásait. BÓKA GÁBOR interjúja

– A héten újra színre kerül a Budapesti Operettszínházban Beischer-Matyó Tamás Kreatív kapcsolatok című operája – ez adja beszélgetésünk közvetlen apropóját. Igaz, hogy voltaképpen beugrással kerültél a produkcióba?

Tulajdonképpen igen. Úgy alakult, hogy akiket előttem felkértek, valamilyen módon mégsem tudták vállalni a bemutatót – van ilyen, néha összecsúsznak a dolgok az ember életében. Már bőven zajlottak a próbák a miskolci bemutatóra (az opera először a Bartók Plusz fesztiválon volt látható), amikor szóltak nekem, ráadásul akkor, 2016 tavaszán a Wagner-napokon is közreműködtem, tehát nekem sem volt egyszerű megoldani. De nagyon örülök, hogy elvállaltam: egyrészt azért, mert fontosnak tartom a kortárs zenét, másrészt azért, mert hallatlanul izgalmas produkció született. A Budapesti Operettszínház repertoárján is új színfoltot jelent a mű: nagyszerű, bátor döntés, hogy vállalták a bemutatását, s a színház más stílushoz szokott zenészeitől is maximális odaadást tapasztaltam. Kamaraoperáról beszélünk, aminek modern és izgalmas a témája, az előadás rendezője pedig Székely Kriszta, akinek a munkáit a Katona József Színházból is ismerhetjük. Mindössze négyszereplős a darab, a partitúra pedig hihetetlen stíluskavalkádot tartalmaz: ugyanúgy van benne Puccini, mint tangó vagy éppen jellegzetes musicales fordulatok – az egész nagyon érdekes összképet ad. A zenekar mindössze tizenegy főből áll, és az egykori Moulin Rouge-ban, a mai Kálmán Imre Teátrumban játsszuk, ami nagyon eredeti helyszín, érdekes adottságokkal – és mindez összességében nagyon jól illik a darab hangulatához. Az egésznek intim jellege van attól, hogy pici térben, pici zenekarral, kevés szereplővel szólal meg.

Dubóczky Gergely (fotó: Raffay Zsófia)

– A kortárs zene, kortárs színház, kortárs opera nagyon széles palettán mozgó fogalmak. Te hol helyeznéd el ezen a Kreatív kapcsolatokat?

Van egy bonmot, miszerint csak kortárs zene van; egy előadás csak akkor jó, ha aktuális. Nem szeretek ilyen frázisokat pufogtatni, mégis: ha erős kategóriákat alkotunk, abból aztán olyan skatulyák lehetnek, amelyekből nehéz kitörni. A Don Giovanninak ugyanolyan aktuálisnak és frissnek kell hatnia az előadás jóvoltából, mint egy tegnap elkészült partitúrának. Én minden kortárs zenei előadásommal arra törekszem – mert sok modern zenét játszunk együttesemmel, a Budapest Sound Collective-vel, köztük úgynevezett komponált koncertprogramokat is –, hogy a hallgatók megértsék:

minden zenemű a saját szabályai szerint épít föl egy világot – és arra rá lehet csatlakozni. Ez sokkal kevésbé bonyolult, mint amennyire általában félnek tőle.

Az a tapasztalatom: ha a közönség hagyja, hogy ez a váltás végbemenjen benne, akkor onnantól minden működik a maga útján. Éppen ezt segítik elő a már említett komponált koncertprogramok: kizökkentik a hallgatót a megszokott mederből. Ha egy Purcell-darab után Dukay Barnabás következik, azt nem lehet prekoncepcióval hallgatni. Nem vehetem elő a „kortárs fülemet”, mert annyira más módon kezd működni a hangok közötti kapcsolat, hogy eszünkbe sem jut, hogy amit hallunk, az voltaképpen kortárs muzsika.

– Milyen elvek mentén tervezed a komponált koncertprogramokat?

Elvileg van egy központi téma, amit körbe szeretnénk járni. A folyamatban lévő kortárs sorozatunkban a hang bizonyos fizikai tulajdonságait mutatjuk be: a hang és a tér viszonyát – ezt játszottuk a CAFe Budapesten is –, aztán volt egy, ami a hangszínről szólt… Ez a vezérelv olyan, mint egy kiállítás alapgondolata: úgy válogatom össze a darabokat, hogy valamilyen módon mindegyik ennek a szolgálatában álljon. Így viszont minden további nélkül egymás mellé kerülhetnek akár öt évszázadnyi különbséggel született művek is.

– Mennyire lenne világos a hallgatók számára a vezérelv, ha a címek, leírások, ismertetők nem segítenének?

Ez jó kérdés. Nem biztos, hogy anélkül is minden világos, de úgy kell kitalálni a programot, hogy azért legyen esélye a közönségnek.  De azt sem gondolom, hogy a legutolsó részletig mindent tudatosítani kell, hiszen akkor a sok információ között elvész a lényeg.

Kell, hogy működjenek az ösztönök, hiszen ha mindig tudatosan keresgéljük, hogy éppen mi történik, jó eséllyel már le is maradtunk a történésről.

És itt vissza is kanyarodhatunk az operához: a Kreatív kapcsolatok eklektikus zenei nyelve ebből a szempontból nagyon jól működik, hiszen a sokféle stílus nagyon össze van forrva az adott színpadi szituációkkal.

– Milyen speciális nehézségekkel kell megküzdeni a mű előadása során?

Épp ebből fakad, hogy az énekeseknek nagyon sokféle stílusban kell otthon lenni. Ugyanúgy kell tudni sanzont énekelni, mint Puccinit vagy musicalt. Hozzáteszem: ezek nem konkrét zeneszerzői előírások, inkább előadói impressziók – amikor tanultam a darabot, bennem ezek a benyomások keletkeztek a kotta alapján.

Dubóczky Gergely (fotó: Magócsi Ildikó)

– A kritikai visszhang szerint az elmúlt időszak több kortárs operabemutatóján is érzékelhető volt az a tendencia, hogy a művek zenéje egyre inkább alkalmazott zenének tűnik, és egyre kevésbé működik abszolút zeneként…

Nem szeretem az ilyen különbségtételt. A színháznak Gesamtkunst jellege van: az az ideális, ha ezek összeforrnak. Természetes, hogy a színpadi zene másként működik, mint mondjuk egy Purcell-vonósfantázia, Beischer-Matyó Tamás zenéje esetében ez például abban nyilvánul meg, hogy nagyon befogadható, de szó sincs arról, hogy túlságosan bulvár lenne: finom, cizellált utalásokkal van tele, jól kitalált stíluselemekkel a megfelelő dramaturgiai helyzetekben. Nem dobhártyarepesztő kortárs zene, de ez szerzői döntés kérdése.

Én egyébként nem szoktam ódzkodni a nehezebben befogadható művek elővételétől sem, mert muszáj megszoknia a közönségnek, hogy neki is meg kell dolgoznia az élményért.

Ha elmegyünk egy kiállításra, akkor sem maguktól történnek a dolgok, hanem gondolkodunk a látottakon, és annak nyomán keletkeznek benyomásaink.

– Csak kortárs zene van – mondtad korábban. Ez ösztönzött arra, hogy Haydn A Megváltó hét szava a keresztfán című művéhez Esterházy Pétertől kérjél szöveget?

Elsősorban az ösztönzött, hogy nagyon szeretem a darabot! S mivel Haydn úgy komponálta az eredeti zenekari változatot, hogy az egyes tételek közé prózai szövegek kerüljenek, ezeken a helyeken egész egyszerűen hiányzott valami. Szerettem volna továbbgondolni mindezt az eredetileg ide szánt prédikációknál, s ezért kérdeztem meg Esterházy Pétert, hogy nem volna-e kedve a már meglévő helyekre új szöveget írni. Igent mondott, ami fantasztikus, hiszen így a két évszázados különbség dacára is szerzőpárossá válhatott ez a két zseni. A helyek tehát megvoltak, Péternek „csak” rá kellett kapcsolódnia a mű hangulatára. Nagyon jó szöveget írt; emlékszem, ő maga is mennyire meglepődött, amikor a főpróbán hallotta, hogy milyen erős a kettő együtt. Az egyik előadáson aztán jelen volt Nádler István festőművész, aki már korábban is foglalkozott ezzel a témával, de ez adott végső inspirációt ahhoz, hogy nekiálljon annak a nagyméretű állóképekből álló sorozatnak, ami aztán a Kiscelli Múzeumban tartott előadáson Haydn és Esterházy mellé került. A három összetevő – Haydn zenéje, Esterházy szövege Mácsai Pál és Kerekes Éva tolmácsolásában, illetve a Nádler-képek – együtt nagyon erősen hatottak – fogjuk is játszani még.

– Speciális esete az így létrejött kompozíció a már korábban említett évszázadokon átívelő találkozásoknak, vagy az ilyen összművészeti alkotások létrehozása lehet a jövő útja?

Speciális, hiszen mint már mondtam, a Haydn-kompozíció eleve így született, szinte felkínálta ezt a lehetőséget. Ugyanakkor fontosnak érzem, hogy szülessenek még ilyenek, mert segítenek áthidalni a távolságokat – akár időben, akár kulturális idiómában gondolkodunk. Sokkal többet meg lehet így tudni a világról – például azt is, hogy Haydn: kortárs.

Dubóczky Gergely (fotó: Raffay Zsófia)

– A nyáron hosszabb időt töltöttél Svájcban…

…a gstaadi Menuhin-fesztiválon, ahol többek között van egy karmesterkurzus is. Ez nemrég indult, de máris elsőrangú zenészek jönnek rá játszani (s ez természetesen igaz a fesztivál egészére is). Olyan szakmai közeg ez, amiből az ember nagyon sokáig tud utána táplálkozni – mind szellemileg, mind abban az értelemben, hogy megismerkedhetünk olyan kollégákkal, akikkel később együtt tudunk dolgozni.

Muszáj bekapcsolódni a nemzetközi párbeszédbe; itthon fenyeget a veszély, hogy elzártan éljük meg a kultúránkat – jót tesz néha kitekinteni.

– Pedig itthon is rengeteg mindent csinálsz egyszerre…

Ezt mondják, de én nem érzem soknak! Dolgozom a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium – a Konzi – zenekarával, velük a Zeneakadémián is fellépünk decemberben – nagyszerű, hogy adódik ilyen lehetőség. Aztán ott van a Medikus Zenekar – ami egy páratlan misszió. Alig van olyan egyetem a SOTE-n kívül, ahol ilyen komoly zenei tevékenység folyna. Évnyitón, gólyabálon, díszdoktorrá avatáson egyaránt részt veszünk, saját koncertjeink vannak, köztük a remélhetőleg hagyománnyá váló zeneakadémiai jótékonysági koncert; szintén hagyomány, hogy zenélünk a Pető Intézet gyerekeinek, akik fantasztikus közönség… S közben felnő egy olyan generáció, akik ugyan nem zenészek lesznek, de nagyon erős kapcsolódási pontjuk van a zenéhez, a kultúrához, hiszen ők is megélték, hogy milyen az Újvilág-szimfóniát játszani a Zeneakadémián. A Budapesti Fesztiválzenekarral is folytatódik szerencsére a közös munka; egyre többet járok Székesfehérvárra, az Alba Regia Szimfonikus Zenekarhoz is; és persze a Budapest Sound Collective-vel is vannak tervek, amelyeket most kell előkészíteni, hogy egy-két év múlva megvalósulhassanak.

Fotók: Raffay Zsófia, Magócsi Ildikó