Tizenkét évvel a Pavarotti Énekversenyen aratott győzelme után, háta mögött egy árialemezzel és sok-sok szereppel, végre premiert is énekelhetett a Magyar Állami Operaházban. Elzáról, az elmúlt évadról és a folytatásról beszélgettünk Sümegi Eszterrel. ÁDÁM TÜNDE interjúja
– Kezdjük a Lohengrinnel. Első Wagnered, első premiered az Operaházban.
– Leszögezhetem: nagyon szeretem énekelni Elzát. És el sem fáradtam benne. Egyedüli Elza voltam, napi 8-10-12 órát próbáltam…
– Ez miért alakult így? Eredetileg két szereposztás volt erre a szerepre is.
– Igen, de kivették a kolléganőt, mert intonációs problémái voltak. Egyedül maradtam. Elég sok mindent lemondtam tavasszal, hogy Elzát el tudjam énekelni. A premier előtti héten volt hét zenekari nagyszínpados próba. A hétből hatot elénekeltem. A premier előtt, május elsején énekeltem Kocsis Zoltánnal a IX. szimfónia szoprán szólóját. Szerencse, hogy kibírta a hangom. És nagyon nagy élmény volt, mert az nem igaz, hogy hideg Wagner zenéje, nagyon buja, igazi zenei dzsungel. Az ember beleszerelmesedik Wagner zenéjébe. Olyan nagy tisztelettel fogtam meg a kottát, mint egy Bibliát.
– Mi a helyzet a rendezéssel?
– Van a darabnak egy rendezője, egy karmestere és van egy zeneszerző. Én mint énekesnő, alkalmazott vagyok. Azt gondolom, hogy én – Sümegi Eszter, Elza – Richard Wagnert énekeltem este. Hű voltam Richard Wagnerhez. Ami a kottában le volt írva, crescendo, decrescendo, accent, agogika, szöveg szerinti értelmezés, pianók, – ahogy a nyugati kritikák is leírták – azt elénekeltem.
– Visszatérve…
– Igen, a rendezésről: ha magánemberként megkérdeznek, akkor elmondhatom a véleményem, de most mint az előadás szereplője adok interjút.
Az első két felvonás: 1989-90 rendszerváltás. Elza egy békeharcos, Katharina Wagner úgy képzelte el a figurát, hogy a passzív magatartásával nagyon sokakra hatott, a volt NDK-s fiatalságnak az eszményét képviselte. Aztán jött a rendszerváltás, és nem igazán működött: Elza nem tudta véghezvinni a politikai célkitűzéseit, belefásult.
A harmadik felvonásban – Katharina szerint – Elza, mint egy felnőtt nő, végre meg akarja tudni, hogy kicsoda Lohengrin. A rendező a nászszobát karikatúrának képzelte, politikai házasságnak. Elza nem is tudja, mi történik vele. Lohengrin csak egy svihák, egy politikai kalandor, Elza pedig feladva önmagát, ki akarja szedni belőle, hogy kicsoda.
– Jól érzem, hogy tőled idegen ez a felfogás?
– A második előadáson annyira átéltem a zenét, hogy sírtam a nászszobánál. Engem mindig a zene mozgat meg, és nagyon mélyről, belülről tudok énekelni. Én nem tudom elképzelni ezt a mérhetetlen karikatúrát. Nagyon komoly karmestereket is megkérdeztem, hogy található-e a harmadik felvonásban cinikus, szkeptikus jelleg, vagy karikatúra, és azt mondták, hogy nem. Pedig zeneileg is alá kell támasztani a dolgokat. Az első két felvonás adja magát, ha már modernizálásról beszélünk, de a harmadikkal nem tudnak mit kezdeni az emberek. Nagyon mellbevágott a chlochard is, mert az sem volt még a főpróbán. Amikor az előadáson megláttam, tátva maradt a szám.
Nekem inkább a klasszikusabb rendezések állnak jól, de nem vagyok ellenére a modernizálásnak. Ez a rendezés olyan, amilyen. Nagyon jó játéknak tartom, de remélem, egyszer a jóisten megadja, hogy olyan Elzát játsszam, amilyen legbelül lakik a lelkemben.
– Hogyan jöttél ki a rendezővel és kollégáival?
– Jól tudták a fórumotokon: Katharinával komoly összetűzésem is volt, és a jobbkeze, Robert Sollich többször nagyon tiszteletlenül beszélt velem. Volt egy félreértés az első héten, valamit nem értettem, vagy Katharina nem tudta elmagyarázni, és onnantól kezdve elég rossz volt a viszonyunk, nem kaptam semmi biztatást tőle. Négy jelzőt használt rám: schlechte (rossz), scheise (szar), furchtbar (borzasztó), schrechlich (szörnyű), soha nem adott kritikát, csak elmondta, hogy mit csináljak. Sokszor ki akart venni a szereposztásból, de mondtuk, hogy nincs másik Elza.
De ami elismerést kaptam a közönségtől a premieren, az mindenért kárpótolt, minden keserves pillanatért, amit az öt hét alatt átéltem.
– Jövőre a Tannhäuser Erzsébete – és egyelőre ennyi Wagnerből? Hollandi? A lemezen már szerepelt.
– Talán 10 év múlva. Nagyon szeretem Sentát is, de ahhoz idő kell. A lemezen már szerepelt, igen – az ember kóstolgatja. Senta furcsa szerep: a ballada nem annyira magas, de utána az a duett a Hollandival nagyon.
Wagnert egész életében a megváltás, a megbocsátás, a feltétel nélküli szeretet, szerelem érdekelte. A legtöbb operája e körül forog. Ilyen érzelemdúsan is lehet Wagnert énekelni, de más a kifejezésmódja, nagyon szövegcentrikus, nem úgy, mint az olasz irodalom.
A hang szépsége is fontos. A világ legszebb hangjai énekeltek Wagnert. Ide sem tülökhang kell, hanem gyönyörű hangszín.
– Nyertél énekversenyt, most már jelent meg lemezed is, mikor ér utol a világhír? Mi kell hozzá? Tehetség? Jó ügynök? Szerencse?
– Igen, nagyon jó ügynökök kellenek, és sok szerencse is. A pályám elején kevés szerepet tudtam. Az Operaház nem nevelt ki kisebb szerepekkel, a líraitól fokozatosan a drámai szerepekig, mint a Kincses-Tokody-nemzedéket. Főiskolásként az Álarcosbál Améliájával kezdtem, aztán Mimi az Operaházban, előtte még a Komische Operben Georgette. A következő évben úgy verekedte ki nekem Medveczky Ádám a Bajazzókat. Aztán elvettek tőlem egy szerepet, és akkor kértem egy másikat, és nagyon bátor voltam, mert a Toscát kértem. Megkaptam, de nagyon le akarták velem mondatni, mégis elénekeltem… Hogy mi kell a világkarrierhez?…
– Szeretnéd?
– Melyik énekes nem szeretné? De nem minden áron. Most is olyan szép szerepeket énekelek… Én öröménekes vagyok. Úgy megyek ki a színpadra, mint egy csataló. Amikor meghallom az első ütemet, már ott topogok a színpad szélén…
Mikor az Aidát énekeltem nemrég, eszembe jutott, hogy 13 éves koromban a tanárom feltette a bevonulási indulót, és ez már akkor annyira tetszett, de akkor még nem is gondoltam arra, hogy egyszer majd elénekelhetem. 18 évesen ismerkedtem meg a férjemmel, ő hozott el életemben először az Operába. (Akkor már tanultam énekelni Pécsett.) Néztem az épületet, és arra gondoltam, hogy ha egyszer ezen a színpadon énekelhetnék… Azóta is úgy tekintek rá, mint egy templomra, egy szentélyre. Ez egy szolgálat, szeretetszolgálat. Nekem is olyan örömet ad ezeket a gyönyörű zenéket átélni, újrateremteni. Másokért is izgulok, ne csak nekem sikerüljön jól – a produkció legyen jó. Itt volt ez az ominózus Tosca…
– Renato Brusonnal?
– Igen. Én legszívesebben ledobtam volna a parókát, a ruhát, és otthagytam volna az egészet. De ott ült bent a közönség megkövülve, hogy mi ez, és mindenki mentette a menthetőt.
– Tulajdonképpen mi történt? Már azt sem értettük, hogy világsztár vendég mellé miért nem a legjobb hazai csapat jár?
– December óta kértem az igazgatóságot, könyörögtem, hogy Kelen Pétert vagy Kiss B. Atillát tegyék be. Ebből látszik, hogy nem veszik figyelembe a kéréseimet. Ez egy nagyüzem, ami itt az Operában van. Ez egy gyár. Nekem nem az a lényeg, hogy este felmenjen a függöny, hanem, hogy élményhez jusson a közönség. Így vagyok nevelve. Nekem minden este premier.
– És a karmester sem szólhatott bele a szereposztásba?
– Kovács János annyira jólelkű ember, ő nem gondolta volna, hogy ebből ekkora botrány lesz. Olyan csalódottan, keserű szájízzel ment haza a közönség, és én annyira szégyelltem magamat, hogy legszívesebben nem mentem volna ki. Mit ünnepeltessem magam, vagy kérjek tapsot? Én az az énekes vagyok, aki azt akarja, hogy a produkció sikerüljön. Akkor adok élményt a közönségnek. Ha valaki életében először látja azt a produkciót, és pocsék előadást látott, akkor többé az Opera környékére sem megy. Én nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elriasszam a közönséget. Sőt, csalogatom. Azzal, ami van: a tudásommal. Én magam is sokkot kaptam azon az előadáson, nem tudok erről indulatok nélkül beszélni.
– És Bruson mit szólt?
– Én kértem tőle legalább hatszor elnézést a tenor miatt. Más kolléganő – világhírű kolléganő – talán a harmadik hang után otthagyta volna az egészet. De az én szavam nem jelent sokat. Nekem nem szokták tálcán kínálni a szerepeket. Nekem sorba kell állnom a szerepekért.
– A következő Toscát le is mondtad utána…
– Igen, mert az utolsó Lohegrinen megsérültem, egy pozdorjafal rádőlt a lábamra, és annyira megütöttem a bokámat, hogy nem tudtam lábra állni. Molnár András támogatott ki a függöny elé. Ezért mondtam le a második Toscát, meg a sokk miatt. A Brusonosat még elvállaltam, mondván, hogy az évszázad előadása lesz, és vártam, hogy valami csoda történik…
Ez nekem maga volt a horror. A közönséget sajnáltam. De nálam keserűbben senki nem távozott.
– Trierben volt egy Toscád utána…
– Az fantasztikus volt. Kicsike színház, de micsoda profizmus! Ott minden gombnyomásra működött. És Frau Sümeginek szólítottak, de úgy is bántak velem.
– A lemezedről milyen visszajelzések vannak? Terjesztik külföldön is?
– Igen, Hollandiában. Itthon megtörtént, hogy bement egy ismerősöm a Rózsavölgyibe: a lemezemet kereste, és megkérdezték, hogy milyen hangszeres?
Sokat dolgoztam azzal az anyaggal. Például A trubadúr Leonóráját kilencszer énekeltem fel egymás után, a Sentát hatszor. Nem is hittem volna, hogy képes vagyok rá.
– Mostanában elég sokat énekelsz Kiss B. Atillával. Az Aidában és a Lohengrinben is ő volt a partnered. Felvetődött a fórumon, hogy talán ti lesztek az új álompáros. Mint Tokody Ilona és Kelen Péter.
– Atilla nagyon nagy tudású, felkészült kolléga, profi. És jó magas is, ez nem mellékes, mert én sem vagyok alacsony. Szeretek vele énekelni, játszani. Nagyon értjük egymást, szemmozdulatokból is. Általában minden partneremet szeretem, de első a zenei tudás. Az hiba nélkül menjen, mert az élet mindig produkál valamit. És ez egy csapatjáték. Mint a foci. (Mellesleg: nagyon mérges voltam, amikor nem tudtam elmenni a brazil-magyar meccsre, pedig a férjem vett jegyet. De másnap nagyszínpados zenekari Lohengrin-próba volt…)
– Mi várható a következő évadban? Lesz új szerep az Erzsébeten kívül?
– Nem tudom. Négy olasz szerepet vettek el tőlem…
– Mi maradt?
– Nem sok. Megyek Spanyolországba Verdi Requiemet énekelni, és lesznek fellépéseim Franciaországban is. Ősszel megyek Torontóba és Austinba Toscát énekelni. Nagyon szeretem. És az Aidát is. Ez a két kedvenc szerepem.
– A Nyugat lánya-bemutató kapcsán nem merült fel a neved?
– Felajánlották Minnie-t, de nem fogadtam el. Lukács Gyöngyi kolléganőm is visszaadta. Nagyon gyilkos szerep. Mi az, hogy valamit el tudok énekelni? Izoldát is el tudnám vagy Salomét, de minek? Salomét énekelhettem volna Los Angelesben, Torontóban – nagyon sokat ajánlottak érte, de vannak szerepek, amiket soha. Mert nem szabad.
– És a Norma? Lukács Gyöngyi azt mondta, hogy ő is sokáig várt vele, míg végül elénekelte. Te vállalnád?
– Szívesen, most már. Foglalkoztam vele. A belcanto nem árt, ha az embernek jó technikája van. Egyszer majd biztos megtalál a szerep. Az Aidára tíz évet vártam, és de jó, hogy vártam! Nagyon szeretem, és nem szoktam benne elfáradni. A zuhany alatt még eléneklem az egész harmadik felvonást…
– Milyen szerepálmaid vannak még?
– Nagyon vágyom Mozart-szerepekre. A Contessát egy darabig énekeltem, amíg engedték, és nagyon szerettem énekelni. Nagyon kontrollálta a hangot. Nem igaz, hogy Mozartot ócska, kikopott hangoknak kell énekelni. Micsoda énekesek énekelnek kint Mozartot! A sok dráma után kell a humor, a líra, a komikus szerepek. Mozart operáiban nem halnak meg mindig az emberek, vagy másképp halnak meg. Én szinte minden szerepemben meghalok, és ezt nehéz érzelmileg feldolgozni. A Mozartok hiányoznak. Donna Annára is vágytam, de nem is jöttem számításba. Az is csodálatos szerep.
– Talán egyszer…
– Igen. Majd egyszer meg fogja adni a sors. Sajnálom, hogy nem játszunk Manont, André Chéniert, La Wallyt, különlegességeket. És nem játszunk Straussokat. Manon, Cso-cso-szán, Erzsébet a Don Carlosból – ezekre vágyom.
– Már kiderült, hogy olvasod a fórumunkat. Esetleg írtál is már bele?
– Nem, de gondoltam rá. Köszönöm az olvasóknak az érdeklődést, és azt, hogy ennyire szeretik az operát. Jól esik, hogy figyelemmel kísérik a pályámat. Cserébe elárulom, hogy hamarosan be fogok mutatkozni egy másik oldalamról is, de többet egyelőre nem mondok.
*****
Sümegi Eszter
1993-tól a Magyar Állami Operaház magánénekese
Díjak:
IV. Nemzetközi Pavarotti Énekverseny győztese – Philadelphia, 1992
Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) – 2004