„Halljad, érezzed – és legyél pontos” – beszélgetés Nagy Ervinnel

2010. február 3.

Nagy Ervin neve mostanáig nem az operaszínlapokról lehetett ismerős az olvasónak. Az Operaház azonban egy bátor húzással az ő kezébe adta Papageno sorsát (legalábbis annak egyharmadát) – mi pedig kíváncsiak voltunk a madáremberre egy prózai színész aspektusából. CSEPELYI ADRIENN interjúja

Nagy Ervin (Fotó: Katona József Színház)

Nagy Ervin (Fotó: Katona József Színház)

– Mesélj, hogyan lett belőled Papageno?

– Nem én találtam meg a szerepet, a szerep talált meg engem. Amikor egy évvel ezelőtt felhívtak, hogy menjek próbaéneklésre, azt hittem, a Kész átverés áldozata vagyok, ami egyébként reális is lett volna, hiszen azelőtt nem sokkal szívattam meg Csányi Sándort, gondoltam, most visszakapom. Elkezdtem hát nyomozni, vajon tényleg lesz-e Varázsfuvola, aztán kiderült, hogy nem kamu, úgyhogy megtanultam a szerepet.

– Hogyan készültél életed első operaszerepére?

– Természetesen nagyon sok tanácsot kaptam, hogy hogyan tanuljak meg egy szerepet gyorsan, aztán hogy felejtsem el még gyorsabban. Úgy érzem, sikerült megalkotni a magam Papagenóját, de a frazírozás mikéntjéről egész biztosan nem fogok neked mesélni.

– Ezek szerint tartottál Papagenótól?

– Aggódtam, hogy nem tudom ezt az egészet zeneileg százszázalékosan kiszolgálni. Színészileg nyilván igen, de a kettő egyszerre, az egészen más dimenzió. Most döbbentem rá, hogy ez mennyire komplex műfaj. Soha életemben nem kellett még ennyi dologra figyelnem egyszerre előadás közben. Szöveg, fény, partner – ez eddig is megvolt, de mindezek mellett most még a zenekart és Fischer Ádámot is lessem, a röpködő díszletekről és a nyolcszáz kellékemről nem is beszélve. Ilyen helyzetben nem könnyű pozícióban maradni.

– Mi az, amiben előnyödre szolgál a színészi képzettséged?

– Egyrészt a filmes tapasztalataim nagyban megkönnyítették az előadás közbeni mozgásomat. Sötét díszletben játszunk, erősen megvilágítva, ami rengeteg hibaforrást rejt magában. Mivel sokat forgattam, érzem, hova kell állnom, tudom kívülről látni magamat a jelenetben, ezáltal azonnal javítok, ha egy lépéssel arrébb kell mennem. Ami a dolog szövegi részét illeti, rohadt nehéz dolog egy felületes, közhelyes szövegkönyvet hihetően előadni. Nem elég a voce, hogyha nincs mögötte karizma. Bármely karizmatikus prózai színész képes ellopni egy jelenetet, ha az énekes csakis a hangjával szeretne érvényesülni. Ennek az egyensúlyba hozása egy nagyon kemény feladat.

– Mi bizonyult nehezebbnek az operajátszásban a prózai színháznál?

– A zenei megvalósítás annyira megbonyolítja a dolgot, hogy néha nem tudok odafigyelni az alapvető dolgokra. Mondok egy konkrét példát: Marton (a rendező, a szerk.) az egyik belépésnél azt kérte, hogy sírjak. Azt gondoltam, hogy oké, felkészülök, van előtte tíz percem, és jön majd, ahogyan szokott jönni. Aztán persze ott álltam a belépéskor, és rájöttem, hogy a bal agyféltekém rohadtul nem azzal van elfoglalva, hogy gyűjtsem a könnyem, hanem a karmestert lesi. Ma például sikerült sírnom, erre jól elkéstem a belépéssel. Szinte képtelenség ennyi mindenre fókuszálni. Leginkább ebben szeretnék valami nem mindennapit alkotni: hiteles színészi játékot a pontos éneklés mellé. Olyan ez, mintha egy iszonyú bonyolult kötésmintát kellene beleszőnöd a lelkedbe. Egyszerre halljad, érezzed – és legyél pontos.

Papageno szerepében (Fotó: Éder Vera)

Papageno szerepében (Fotó: Éder Vera)

 – Hogyan fogadtak az Operában?

– Csak pozitívumot kapok. Komolyan. Teljesen mellettem állnak, nyomják felém a pozitív energiát.

– Te vagy ennek a felújításnak a „marketingfogása”?

– Igen, egész biztosan ilyen szerepet szántak nekem. Én egy másik műfaj húzóneve vagyok, és ezt a bársonyszékekben ülők viszonylag nehezen tudták elfogadni, irtó nehezen ment a szerződéskötésem. Itt mi most egy kicsi és egyre vékonyodó rétegre „vadászunk”, aki becsábítható az Operába, bár eddig még nem járt oda. Aztán persze azt is várom ettől a szereptől, hogy aki rendszeres operalátogató, az egy kicsit kitekintsen, és bejöjjön mondjuk a Vígbe is, prózai darabra. Kell az ilyen típusú áramlás a közönségek és színházak között.

– Hogyan fér meg a macsóstátuszod Papageno mellett?

– Az nem baj, ha ezt eleinte a közönség nem tudja szétválasztani – ez az én feladatom. És annyi macsószerepet játszottam már el, hogy igazán izgalmas volt egy egészen más Papagenót megformálni.

– Milyen a te Papagenód?

– Egyáltalán nem olyan ösztönlény, amilyennek általában ábrázolni szokták. Marton inkább gyermeki tisztasággal, bizonyos értelemben vett szeplőtelenséggel szerette volna felruházni Papagenót, meg úgy általában az egész darab a felnőtté válás problematikáját boncolgatja az ő értelmezésében. Ez egy finomabb, cizelláltabb értelmezés a szokásosnál.

Hajnóczy Júliával A varázsfuvolában (Fotó: Éder Vera)

Hajnóczy Júliával (Fotó: Éder Vera)

  – Mit nyertél ezzel a szereppel?

– Ez életem egyik legcsodálatosabb utazása. Ha megint lebetegedtem volna – újra, hiszen két hetet kihagytam a próbafolyamatból egy makacs bronchitis miatt – vagy ne adj’ Isten, nem tudtam volna premiert énekelni, akkor is megérte volna. Több lettem ezzel is, és nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt.

– Hogyan tovább? Látunk még operaszínpadon?

– Szerintem ez egy egyszeri és különleges ajándék volt a Sorstól. Nagyon kevés prózai színészt ismerek, akinek megadatott – talán csak Kaszás Attila jut eszembe így hirtelen. Az én közegem a próza. Azt hiszem, nem tudnék operaénekes lenni, ahhoz egész egyszerűen más bioritmus szükséges. Míg egy operaénekes énekel egy hónapban hét nagy szerepet, én eljátszom húszat. Az opera teljes embert kíván, semmi mással nem foglalkozhatsz mellette, máshogy nem bírható.

– Azért ha eljátszunk a gondolattal, csak van olyan szerep, amit szívesen megformálnál…

– Valószínűleg jobban kellene ismernem az operairodalmat ahhoz, hogy erre válaszolhassak. De pont ennek a szerepnek a kapcsán kicsit felfrissítettem az ismereteimet – bár egy barokk operában azért még így sem tudom magam elképzelni. Az egyetlen szerep, ami jelen pillanatban vonzana, az a Traviata Alfredója. De be kell vallanom, hogy nem a zenéje, hanem a színdarab miatt. Prózában már volt szerencsém a Kaméliás hölgyhöz, az egyik legcsodásabb darab a világon. Persze úgyse tudnám elénekelni Alfredót, hisz tenor.

– És mi a helyzet az operettel? Nekem úgy tűnt, a Marica grófnő jutalomjáték volt a számodra.

– Ó, a bohóckodás, az nagyon megy. Meg hát a Szegedi Szabadtéri Játékokon egész egyszerűen ott kell lenni legalább egyszer. Szerettem a darabot nagyon, de abban, hogy elvállaltam, a legnagyobb szerepe annak volt, hogy Eszenyi Enikő rendezte. A zenés műfajok közül egyedül a musical az, amiben nem tudom és nem is akarom elképzelni magam. Maximum négy-öt olyan darab van, ami az én ízlésem szerint elfogadható. Én a nemesebb anyagokat kedvelem. Például az operát.

Hasonló bejegyzések